Szilágyi Domokos: Becsüld, halandó

Becsüld, halandó, amíg élek,

szavaim halandó becsét.

Két ember közt legrövidebb

út az egyenes beszéd.

Szilágyi Domokos: Szerelem

Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk -
lobogott
és nyugodt volt, mint a láng,
- s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet,
- én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed
és meg nem érzem az egészet,
a szilárd anyagot,
ami vagy és ami vagyok,
és ami egy törvénybe fog
bolygókkal és liliomokkal,
tó méhében a teleholddal,
vérrel, háborúval, örömmel,
mindennel, ami volt az ember,
és ami most s amivé válik,
s amit születéstől halálig
sejt és tud és tesz,
mit hozzáad a léthez,
hogy életté váljék, hogy a rend
kormányozza a végtelent,
az értelem, amely szavak
nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
agyunkban
a holnapról akartam szólni,
a holnapról, mely már valódi,
mert fölismert s el nem téveszthető,
tiszta, elérhető,
mint a friss levegő -
igen, a holnapról akartam szólni,
s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
ő éreztette meg velem,
milyen lesz:
szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
és akkor, amint ránk hajnalodott,
megpihent bennünk - új csókra gyűjtve erejét -
a csók.

Csoóri Sándor: Futnék inkább vissza

Miféle bolond szent vagyok,
bogárfaló
és gyökerek közt éjszakázó!
szököm a sírásod elől,
a tested elől
kopár szobákba,
s kilakoltatott szemek pusztaságába;
és másznak rám a kövek, mint a tetvek,
a hernyó-éj,
a hétköznapi hangyák.
S fák útitársa, zarándoklok a hóhoz, mert fehér,
a szerelmesekhez, mert szerelmesek,
de mindenütt ugyanazok az esték, ugyanazok a hallgatások.
Elkerülöm a városokat is,
de megugatnak messziről, mint a kutyák,
az erdőket, mert kifosztották őket a baglyok.
Futnék inkább vissza a hajadhoz,
a szádhoz,
nyikorgó szekrényeidhez
s etetnélek magammal, te örök éhes!
világosságommal,
őrületemmel, tessék, itt van a nyár,
akácvirág
s tengerek kék szilvája: a Föld
és szeretnélek
és szeretnélek.

A teremtés csodái - Sarkifény

Sarkifény

Zelenka Brigitta: Esti ima

Hosszú volt a mai napom,
kulcsomat szegre akasztom.
Cipőm koppan, ruhám simul.
Alkonyárnyas az ablakom.

Félelmemet, gondom, gyászom,
örömöm és vágyódásom,
hibáimat és bűnömet
reggelig ide lerakom.

Magamat is hullón-csendben,
békém védő, jó Istenem,
- hittel sziklám, zug-menedék -
óvó két kezedbe teszem.

Forrás: Poet.hu

Oláh András: egyszer téged is

álmomban térképeket készítettem
hogy aztán mégis eltévedjek
a kiürített házak
     csontig kitakart falai között

egyszer téged is belerajzoltalak
     álmaimba
szemed zöldjével takaróztam
a mély ájulásból titkot
     kutató szavak hidege ébresztett
s mire igazoltam magamat
     már seholsem találtalak - - -

Áprily Lajos: Ajánlás

Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.

De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.

S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát -
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.

Csiki László: Anna Kingának

 30. születésnapján

Mibe kerülne, Uram, neked egy új csoda?
Ilyen maradjon mindig a lányom, fájó
örömével, ne változzon többé már soha,
így viselje, kacagja, amit a sorsa rá ró,
kitanulva, amit tudni kell, de várón,
felejtenie is van már elég ebből a világból.

Asszony ez, Uram, akár az anyja s az anyám,
szebb annál, semhogy elrontsd, így egész,
nő ez, Uram, számomra természetes talány,
de könnyebb volt vele a közös szenvedés.
A boldogság az övé csak, és így legyen,
bánom pedig, hogy mások helyett is nem szerethetem.

Uram, csak azért kérem tőled, hogy legyél,
vigyázhass rá, tartsd majd a helyemet,
van ura, fia, nem rest, nem henyél,
de adj jó esélyt, utat, ahol békén elmehet,
erőt, hogy vigyázzon azokra, akik rá vigyáznak,
teret, ahol az övéivel játszhat.

Látom, néhány hajszála már fehér lett,
és fáj a lába, ha ölben viszi a gyermekét.
Nem baj, Uram, tudjuk, így múlik az élet,
de kivételt tehetnél, ha őt megértenéd.
A lányom ő, Uram, habár a másoké már,
rá fordítsd szemedet, ne énrám.

Csoóri Sándor: Hó emléke

Néha meggondolja magát a tél
és havazni kezd,
sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,
nem éri meg a holnapot.
Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt,
bort forralni a kályhán,
belelapozni elmúlt levelekbe
s úgy nézni vissza az életemre is,
mintha nem történt volna meg.
Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se,
elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért,
és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás,
óceáni távlatban újra várna –
Legjobb ilyenkor elképzelni,
hogy sírhatok még elveszett fejem után,
ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé
szél hajt be orgonákat
s az utolsó földi ítélkezésen
ott állhatok majd jó társak oldalán
könnyű ingben, könnyű kabátban,
túl füstön, kocsmákon, temetőkön,
egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve,
fejemben hó emléke,
hó, hó, mintha egy katedrális vakolata
hullna csöndben.

Csoóri Sándor: Az ember elhagyja házát

Hiábavaló ragyogás, hova hívsz?
hiábavaló ragyogás, megyek feléd az úton.
Sárga nap-tükrök, villogó, tavaszi víz,
megyek felétek az úton.

Kipattant a barackfa, megvirágzik:
az ember elhagyja házát, névtelen réteken jár,
nem kérdez semmit, nem felel semmire,
szemébe felhő száll bele,
vagy eltévedt bogár.

*

A város elmarad. Falain zilált krétarajzok:
primitív halak úsznak a kő s a cement hullámain;
gyufaszál-lábú nők lebegnek,
zuhanó repülők
s a másneműség ijesztő jelképei.

Így egyesülünk ott az életünkkel!
Kívülről nézzük magunkat és azt mondjuk: éltünk
és élni fogunk még sokáig a Földön.

*

E kezdetleges ragyogásban
a fák kedvessége áhítatom is visszaadja.
Város, a zajod: dobozba zárt cserebogarak kaparása,
jó hallgatni messziről, mikor a felhők is
zajjal mennek.

A vízcsobogás és a teremtett lárma közt,
egy vékony hídon át a csönd felé dülöngök.
Boldog a szemem, hogy a fák csúcsán bolyonghat,
boldog az agyam, hogy a mindenséget elképzelheti.

Csoóri Sándor: El akarom hagyni

El akarom hagyni,
ami nem én vagyok,
ami csak rám ragadt, mint utazás pora.
Az idő mozdonyfüstje arcomon,
jóságos kezek szennye,
szegények mosolya.

El akarom hagyni, ami nem én vagyok,
a rámkérgesedett csöndet,
a boldogító zűrzavart, amit tőletek kaptam kölcsön –
Elsötétített fejetekből
úgy lépek ki,
akár a temetőkből.

Hiába vártam,
nem növesztett szárnyat a test,
sem az ágy, e vízözönt uraló Nóé-bárka –
El akarom hagyni a szerelmet is,
kész vagyok minden árulásra.

A mennyei kések helyén
magukra hagyott tollpihék remegnek.
Meddig fújkáljam őket hideg szájjal,
hogy eget és látszatot
fuldokolva is megőrizzek?

El akarom hagyni, aki nem én vagyok:
a lámpasor-gerincű férfit,
ki csak ragyogni tudott,
rögtönözni gyönyört és sebeket,
de az elrendezésbe belebukott.

Ősz van,
hülyítő köd,
türelem középkora.
Lecsatolom derekamról a kort:
hadd legyek végleg kiátkozott.

Csoóri Sándor: Ha megérintlek

Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
Csak azért,
hogy az időt kicifrázzam
és szaporítsam a szót?
Kézbe kapom inkább a Napot,
mint a kugligolyót
s a láthatár erdeit
döntögetem a kedvedért
halomba,
egy rakásra.

Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
Szebb a te melled, mint a legváratlanabb hasonlatok
és a szád, mint a legmeztelenebb rím.
Nyár van,
kézfejed éget, mint a nagyítóüveg,
a hasadtól meg átforrósodik
a tóparti homok.

Madarak járnak feléd
s vonatok.
Egy-egy pillanatra, ha fölöltöztet a füst,
szemem kapkodva levetkőztet –
Nem is tudom, mért akarlak folyton látni?
Ha nádas volnál: a nádast nézném
Nem is tudom, mért akarlak folyton látni?
Ha nádas volnál: a nádast nézném
s ha föld: a földet.

Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
A szavak kiüresednek, mint ősszel a nyaralók,
meghalnak, mint az emberek,
de ha megérintlek,
az érintés halhatatlan marad:
nem akar jövővé változni,
se emlékezetté –

Mért írjak verset,
ha mindenestül a tied lehetek?
A lábadé,
a kezedé,
a leheletedé!

Csoóri Sándor: A kezed nyoma

Teli van hóval a szám,

megint teli van hóval –

Kinek mondhatnám el, hogy már halott vagy két órája?

Magamnak mondhatom csak: az első idegennek.

Itt van egy sál a nyakamban,

mintha öltöznék s mennék hozzád,

pedig csak állok egy megbillent lámpa alatt

a kihalt hegyen,

sálamon még itt van a kezed nyoma.

Csoóri Sándor: Nyár-éjféli zápor

Lidérces szenvedéllyel vonult fölöttem át
             a nyár-éjféli zápor.
Elégiákkal megrakott vonatok csattognak úgy,
   ahogy a tonnás mennydörgések gördültek tova.
Kiálltam a fülledt teraszra bőrig ázni
s olyan volt ez a félnomád, félvad álom
              mint a szerelem veled.
Testem egész hosszában éreztem a testedet
   az égből lezuhogni.
Egy-egy hátraforduló villám tán alvajárónak látott.

Csoóri Sándor: Nyári óda

Áll mozdulatlanul minden. Az
elpilledt levélrések között
csak a habókos legyek bújócskáznak.
Fölsír egy hascsikarásos szúnyog a délutánban
s aztán, mint a csecsemők, tovább alszik.

Csönd, csönd. Megcsöndül bent a fül is.
Most születik az arany, a tűz, a méz
s a gyönyör karikái is most
szárnyasodnak. Elég csak a szememet lehunynom:
sikoltás-előtti pupillák rajzanak el az arcom előtt.

Elmúlt nyarakból szalmakazlak pattogása
szüremlik hozzám s a szérűk mélyéről
hőgutás kakas kiált. Ó, halhatatlan
júliusaim! Remeg a levegőég körös-körül
s fehér rakétaként száll föl lassan a zámolyi templomtorony.

Út a végtelenségbe, minden határon túlra,
ez voltál nekem nyár, ez is maradsz,
hisz magam is fény vagyok: csavargó, boldog,
emberi tűz. Ha nem tudnád még:
nyomozz utánam titkosan rigók közt, vizek fölött.

Ülök egy kertben, jöhet rám rossz idő is.
Sziszegő, tüzes drótok mászhatják meg
dúdoló fáimat s a szomszédos dombtetőt.
Az égésszagban emléknek akkor is te maradsz meg,
forró szájmelegeddel: nyár s vibráló egeiddel.