A teremtés csodái - Tavasz

Tavasz

Julia Hartwig: A te természeted

A te természeted rossz Ebbe nyugodj bele
Rajtad keresztül szól olyan hangon mi megriaszt
Olyan szavakkal amik - úgy tűnik - nem voltak benned
Más formában tör fel belőled mint amilyennek gondolod
mint fortyogó kénszagú forrás
ami alatt elájulnak a látszat rétjei

Dabi István ford.

Stanislaw Franczak: Mondd meg végre

Nem értelek

szikla

miért vagy kemény

amikor a lábad előtt

kétségbeesetten térdel a szél

és zokog az eső

nem értem

minek ez a makacsság

még a nap is

a csillagok is sőt a hold is

meg akarja törni

ezt a hallgatást

nem értelek

mondj végre

igent

Dabi István ford.

Andrzej Grzyb: Három szabad versszak

I.

Hallgatni kell
És meghallani
Akkor is ha a tompa visszhang
Kavicsként hull az égből

II.

És meghalni nem szabad
Ha csak a halálon át
Legyen több mint az életen keresztül

III.

Nem menekülsz el
Az álmok és a hibáid elől
Nem rejtőzhetsz a félénk tekintetek
És a hideg könnyektől jeges szemek
Mögé soha

Dabi István ford.

Julia Hartwig: Cápák

Vigyázz, egy csepp véred se hulljon Magadhoz csalogatnád őket
Mindig körötted köröznek éhesen. Árnyuk elsuhan az
ablakod előtt.
Hirtelen felbukkannak az utcasarkon.
Betörnek hozzád összezúzva házad ajtaját.

Dabi István ford.

Julia Hartwig: A hajléktalan

     Mint aranyban megmosdatott szent kering ebben
a méhrajban.
     Este kidugja szentjánosbogarak fényétől sápadt
arcát a földből.
     Testétől elválasztva, széltől kifordítva köröz.
     Próbál fennakadni a fán, egy fészekben keres
meleget, ahonnan sikongva száll el láttára a madár.
     Arcát az ablaküveghez szorítja, zokogás tör ki
belőle.

Dabi István ford.

Julia Hartwig: Bach-kantáta

Ha valóban szeretnénk őt képesek lennénk megalkotni ezt a kantátát
Hadd ne mondja senki hogy nem ismeri a kottát és botfülű
Ha szeretnénk őt amennyire megérdemli
az értelmünk a kinyilatkoztatás egy pillanatában felfogná a harmónia tudományát
és egy zenévé és a hangok egy kórusává válnánk
ezt harsogva Dicsőség Dicsőség
Ha szeretnénk őt amint megparancsolta nekünk

Dabi István ford.

A teremtés csodái - Virágok

Virágok

Wislawa Szymborska: Cím nélkül talán

Úgy alakult, hogy egy fa tövében

ülök a parton,

napfényes reggelen.

Jelentéktelen esemény ez,

nem fog bevonulni a történelembe.

Nem csata, nem békekötés,

amelynek okait kikutatnák,

sem zsarnokölés, emlékezetre méltó.

Mégis tény, hogy a parton ülök,

és ha már itt vagyok,

jönnöm is kellett valahonnan,

előtte pedig

megfordulnom számos más helyen,

éppen úgy, mint az országhódítóknak,

mielőtt hajóra szálltak.

Egy röpke pillanatnak is burjánzó múltja van,

péntekje szombat előtt,

június előtti májusa.

Éppoly valódi távlatai,

mint hadvezérnek távcsövön.

A fa nyárfa, mely sok éve hajt itt.

A folyó neve Raba, nem tegnap eredt.

Azt a kis ösvényt sem tegnap óta

taposták ki a bokrok között.

A szélnek, hogy szétoszlathassa őket,

előbb ide kellett fújni a fellegeket.

S bár említésre méltó semmi sincs e vidéken,

attól még részletekben gazdag a világ,

éppoly megindokolt és meghatározott,

mint amikor népvándorlások színtere volt.

Nem csak az összeesküvéseket övezi csend.

Nem csak koronás főt illet jogcímek díszmenete.

Nem csak egy felkelés évfordulója lehet kerek

és megülhető, hanem egy kavics is a parton.

Az alkalom hímzése sűrű és kacskaringós.

Hangyaöltések a fűben.

Fűvel kivarrva a föld.

Hullám-mintákba szőve egy faág.

Úgy alakult, hogy vagyok és nézem.

Fehér pillangó csapong fölöttem

csak őt megillető szárnyain,

és a kezemen átrebbenő árnyé

nem másé, nem bárkié, hanem csak az övé.

Ilyenkor mindig elbizonytalanodom,

hogy a fontos

fontosabb-e a jelentéktelennél.

Wisława Szymborska: Csodák vására

Egyszerű csoda:
hogy sok egyszerű csoda van.

Megszokott csoda:
az éjszaka csendjében
láthatatlan kutyák csaholnak.

Egy csoda a sok közül:
egy lenge kicsi felhő
képes eltakarni a nagy és nehéz holdat.

Több csoda egyszerre:
égerfa tükröződik a vízen,
sőt balfelé esik a jobboldala,
sőt koronájával lefelé nő,
és egyáltalán nem ér feneket,
pedig sekély a víz.

Mindennapi csoda:
gyenge és közepes erősségű szél,
vihar esetén heves széllökések.

Kézenfekvő csoda:
a tehenek tehenek.

Még egy, ez se rosszabb:
épp ez a gyümölcsös
éppen ebből a magból.

Csoda frakk és cilinder nélkül:
szétröppenő fehér galambraj.

Csoda, hisz mi lenne más:
a nap ma három óra tizennégykor felkelt,
és tizenkettő nulla egykor lenyugszik.

Csoda, ami kelleténél kevésbé lep meg:
hogy ujjaink száma tényleg kevesebb hatnál,
négynél viszont több.

Csoda, ami majd kiszúrja a szemünket:
a mindenütt jelenvaló világ.

Ráadás csoda, aminthogy ráadás minden:
az elképzelhetetlen
elképzelhető.

Csordás Gábor fordítása
  

Émile Verhaeren: Öregedő kezem

Öregedő kezem, mig te itt a sötét
tűzhelynél szenderegsz, homlokodhoz emelve
elsimítom hajad, s úgy csókolom ma este
nagy pilláid alatt szemed rejtett tüzét.

Ó, áldott béke e gyönyörű esti csendben!
Szemem visszafelé nézi az éveket,
és oly tökéletes egyszerre életed,
hogy könnyes hódolat remegi át szerelmem.

S mint mikor még csupán jegyesed voltam: ím,
térdelve hajolok ma is kebled fölé, hol
édes szived dobog, és az ujjaim épp oly
tiszták és szűziek, mint gondolataim.

Szabó Lőrinc fordítása

Wisława Szymborska: Feljegyzés

Az élet: az egyedüli megoldás
a lombba boruláshoz,
a homok leheletének felszippantásához,
a magasba röppenéshez;

hogy kutya is legyen,
s hogy simogassuk a finom meleg bundáját;

hogy megkülönböztessük a fájdalmat
mindattól, mi nem belőle ered;

hogy belehelyezkedjünk a történésekbe,
elvegyüljünk a látvány forgatagában,
kiválasszuk a lehető legkisebb tévedést.

Vissza nem térő lehetőség,
hogy egy pillanatra felidézzük,
miről is szólt a beszélgetés
ki-kihunyó lámpafénynél;

hogy egyszer, legalább egyszer
megérintsünk egy követ,
bőrig ázzunk a ki-tudja-hányadik esőn;

elveszejtsünk egy kulcsot a fűben,
és szikraként lövelljük tekintetünk a szélben;

és mindvégig semmit se tudjunk
valami roppant lényegesről.

Csordás Gábor fordítása

Wisława Szymborska: A három legfurcsább szó

Ha mondom, Jövő,
első szótagja már Múlt.

Ha mondom, Csend,
megsemmisítem.

Ha mondom, Semmi,
valamit teremtek, aminek nem ad helyt semmi Nemlét.

Wisława Szymborska: Szerelem első látásra

Mindketten szilárdan hitték,
hogy hirtelen szenvedély fűzi össze őket.
Az ilyen bizonyosság gyönyörködtet,
de a bizonytalanság még szebb.

Mivel még sosem találkoztak eddig,
semmi sem lehetett közöttük,
De mi van, ha az utcákon, lépcsőházakban, folyosókon,
már sokszor elkerülték egymást?

Szeretném megkérdezni tőlük,
hát nem emlékeznek -
egy szemtől-szembe pillanatra
valami forgóajtóban?
vagy egy 'elnézést'-re a tömegben?
egy rövid 'téves'-re a telefonban?
- de tudom a választ.
Nem, nem emlékeznek.

Megigézve hallanák,
hogy már jó ideje
a véletlen játszik velük.

Még nincs készen arra,
hogy a végzetük legyen,
összehozta őket, és egyúttal
elzárta útjukat,
elfojtva kacajuk,
aztán tovaszökkent.

Pedig voltak jelek közben,
még ha nem is voltak elolvashatók.
Talán három éve
vagy csak múlt kedden
rebbent egy falevél
vállról vállra?
Valamit elejtettek, és valamit felvettek.

Ki tudja, talán a labda az,
mi a gyermekkor sűrűjébe veszett?

És voltak kilincsek és csengők,
melyeken egyik érintés
a másikat fedte el.
Bőröndök egymás mellett feladásra várva.
Egy éjjel talán ugyanaz az álom,
mi reggelre úgy elhomályosult.

Hisz minden kezdet
csak egy folytatás,
és az események könyve
középen mindig nyitva áll.

(Ford. ismeretlen)

Wisława Szymborska: Lót felesége

Mondják, visszanéztem kíváncsiságból.
De túl ezen, lehetett más okom is.
Megfordultam bánkódva az ezüst-tál miatt.
Elfelejtkeztem, amíg saruszíjam kötöztem.
Vagy, hogy ne nézzem tovább igaz nyaka-szirtjét
uramnak, Lótnak.
Hirtelen bizonyosságból: meghalhatnék akár,
akkor se állna meg ő.
Vagy az alázatosak engedetlensége volt az ok.
Az üldözőkre való fülelés.
Csönd érintett meg, reméltem, meggondolta magát az Úr.
Két leányunk már eltűnt a hegyhát mögött.
Megéreztem magamban az öregséget... A távolodást.
A futás hasztalanságát. Álmos voltam.
Megfordultam, eresztve földre a batyut.
Megfordultam félelmemben hogy hova lépek:
Ösvényemen megjelentek a kígyók,
pókok, güzüegerek, fiakeselyűk.
Már mindegy volt, jó avagy rossz jön - minden élő
ott mászott, ugrált sereges sietségben.
Megfordultam magányosságból.
Szégyenemben, hogy lopódzva menekülök.
A kiáltás vagy a visszanézés ingerétől.
Vagy azért, mert föltámadt a szél,
szétfújta hajamat, szoknyámat fölemelte.
Éreztem, figyelnek Szodoma falairól,
hogy hátamba röhögnek újra meg újra.
Haragomban fordultam vissza.
Hogy az ő iszonyú vesztük megvigasztaljon.
Megfordultam valamennyi fölsorolt okból.
Anélkül, hogy akartam volna, fordultam vissza.
A kő, amin álltam, csikorogva fordult meg alattam.
A szakadéli hirtelen elvágta az ösvényt.
Peremén hörcsög toporgott, ágaskodott két kis lábán.
És akkor mindketten visszanéztünk.
 Nem, nem, én tovább futottam,
és másztam és föl-fölrebbentem,
amíg a sötétség nem zuhant le az égből,
vele a tüzes kavicsok, halott madarak.
Lélegzethez nem jutván, többször is megfordultam.
Aki látott volna, gondolta volna: kerengek táncban.
Lehetséges, hogy szemem is nyitva volt.
Lehet, hogy a város felé borultam arcra.

(Nagy László fordítása)