Csorba Győző: Aki sok szépet

Aki sok szépet mondott el hiába,

      szűkszavú lesz vagy néma, -

tudom: fáj, hogy neked jutott

      szavaim maradéka.

Én már a földnél is mélyebbre hulltam,

      nyirok s penész ölelget;

nem csillagokat üldözök, -

      kis emberi türelmet.

A gyengéimmel sétálok előtted,

      már-már magam kinozva, -

ha rám gondolsz, a jó helyett

      gondolj inkább a rosszra.

Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,

      - embertől más se telhet, -

önnön-szívemre készítem

      e gyógyító szerelmet. -

Aki sok szépet mondott el hiába,

      szűkszavú lesz vagy néma,

de minden szépnél szebb lehet

      szavai omladéka.

Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,

      ahogy a víz a gödröt,

a napnyugtát az aratók,

      az istállót az ökrök.

Csorba Győző: In memoriam

Hulládat görgeti már a csobogó idő,

      és nem tudlak siratni.

Bőröd alá visszahúzódott hajdani szép erőd,

      s a terjengő halál

alattomos vadvizeibe fulladott.

      Olyan vagy, mint egy idegen tárgy,

még csak nem is a magad mása vagy,

      a magad szobra,

melynek meghitt vonásain szemem

      kedvére bujdokolhat.

Olyan vagy, mint egy idegen tárgy: szürke

      s konokul hallgatag,

csak nézlek, és mit bánom: vagy-e, nem vagy. -

      Máskép akartad bizonyára,

szerettél volna bennem szívósan megmaradni,

      mint a bőrön a tetoválás,

hogy mikor már magad előtt se vagy szép,

      légy sérthetetlen

valakiben, kinek a nyelve beletanult dícséretedbe.

      Nem sikerült: nyugodj meg!

Elfárad és megváltozik az ember, akarva-akaratlan

      elfárad és megváltozik:

volt-nyomaidat széjjelhordták a szelek,

      s mint egy idegen tárgyat,

hulládat görgeti már a csobogó idő.

Hervay Gizella: Veled vagy nélküled

Veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének,
hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek.

Én nem leszek boldogabb,
ha elmondom, amit mondani kell,
de boldogtalan vagyok,
ha nem mondhatom el.

Hallod vagy nem hallod,
mindenképp hozzád beszélek,
veled vagy nélküled,
végülis megszületik az ének.

Alfonso Racheco: (Egy nap...)

Egy nap
a mi fecsegő-hazug
monológunkban
megkérdezted,
szeretlek-e
Igen. Azt hiszem, hogy igen.
Magyarázatot nem lelek
úgy gondolom,
hogy az én gyűlöletem
irántad
oly nagy
mint a te gyűlöleted
irántam
az én szeretetem
oly nagy
irántad
mint a te szereteted
irántam
az én életem
úgy reszket
mint
a te életed
az én bőröm
a te bőröddel illatozik
mint
a te bőröd
az én bőrömmel illatozik.
Az én törzsem tüskéi
éltetik
a te rózsaszirmaidat
az én csendem
találkozik
a te csendeddel
és
a tekinteteink
kötik meg a levegőben
a mi szerelmünk
örök
csomóit.

Dabi István ford.

Francis Jammes: Ima a szamarakkal menni föl a mennyek országába

Ha egyszer ó, Uram, magadhoz szólít hangod,
add, hogy a föld ünnepi nyári fényben ragyogjon
s csak úgy, ahogy idelenn ballagtam völgyön, dombon,
választok egy utat s a nagy békeharangot
kongassad el fölöttem, hol fényes nappal égnek
a csillagok s botommal járnám útját az égnek.
Csak úgy magamnak járnék, sétálós kényre-kedvre
és jó barátaimnak, a szamaraknak szólva
mondanám: "Ez Francis Jammes. Megy a Paradicsomba,
Isten szép országába, ahol nincsen pokol,
jertek velem, barátim, lágy égi dombokon
vándorlunk majd és kék mezőn, amit ti úgy szerettek."
Szegény jó állatok, kik zöldfényű legyeknek
vérszomjas seregét s a mérges méheket
apró fülcsapásokkal űzitek egyre el...
Ez állatok közt, hogy eléd mehessek, kérem:
mert úgy szeretem őket, fejük oly lágyan hajtják
s kis lábaik reszketnek, ha áll velük a hajcsár,
Áldott alázattal, hogy sírhatnék, ha nézem.
Így lépdelnék eléd, ezerfülű seregben
lenne olyan is köztük, aki kosarat hordott
és olyan, ki igában komédiázó népnek
kocsiját húzta, vagy aranyfüstös szekérnek
fejdíszes rúdja mellett az országúton porzott
és olyan, kinek testén földuzzadt vödrök lógtak
és terhes szamárkancák, súlyosak, mint a tömlők
s lábaik gyöngén járnak, reszketnek és dülöngők
és kiknek térdein fehér nadrágot fontak,
így óvták a legyektől, kik vértől részegen
mászkálnak testükön a kék, nyílt sebeken.

Engedd, Uram, hogy e szamarak közt mehessek
eléd s angyalok jó csapata kísérjen
a lombos patakhoz, amely fölött a szélben
cseresznyék érett fürtje csügg lóbálón és reszket,
oly simák és üdék, mint a fiatal lányok
hamvas arcbőre, ha reája hull a reggel
és adj, ha országodban meghajtott térdeimmel
vizeid fölé hajlok, egy csöpp hasonlóságot
a szamarakkal, kik a földi utakon
jó, szegény alázattal járnak s füleikkel
az örök szeretethez, Hozzád, felmutatón.

Márai Sándor fordítása

Gondolj rájuk is

Ebben a hőségben gondolj rájuk is.

Berbor István: Nyári nap sugára (Laurensnek)

Nyári nap, délidő, sehol egy rongy felhő.
Átható forróság ráül mellkasodra,
remegő levegő beül városodba.
Izzik a horizont, késik a hűs szellő.
Napsugár "dolgozik", tikkasztó, perzselő,
a hőség elbágyaszt, a kerted kiszárad.
Porfelhő, forróság lepi el a tájat,
sóvárog a vízért állat, erdő, mező.
Ugrana békahad, pocsolyát keresne,
gólya is téblábol, Afrikában jobb volt,
átrepült hiába, ott is hűvösebb volt.
Rémes a helyzete, nincsen eledele.
A klíma változik, nem, nem jön az eső.

Berbor István: Nyári nap sugára

Habán Mihály: Átlényegülés

Aki önmagát keresi:

Istenre talál.

Aki az Istent keresi:

önmagára lel.

Czesław Miłosz: Az Édenkert után

Ne loholj tovább. Csöndesedj. Mily lágyan hull az eső
A város háztetőire. Milyen hiánytalan
Itt minden. Most épp számunkra, kik egy fejedelmi
Ágyban ébredünk, egy padlásablak fényénél.
Egy férfi és egy nő. Egyetlen teremtményből, kit
Két nemre osztottak, s azok áhítoztak egymásra.
Igen, fogadd ezt tőlem ajándékul. E zord,
E mord világ hamvain túl. A lárma, az esküdözés
Földmélyi visszhangján is túl. Így hát most, hajnaltájt,
Nagyon kell figyelned: e hátrahajtott fej,
E fésűt tartó kéz, e két arc a tükörben csupán
Egyszeri tünemény, jóllehet emlékük mulandó.
Mindaz, mit látsz, tehát való, bár idővel ködbe vész,
S most léted minden pillanatáért hálás.
A kicsiny park, mohalepte márványszobraival
A gyöngyszürke fényben, szitáló nyári esőben
Hadd maradjon olyan, mint volt: mikor kitártad a kaput.
S a málladozó oszlopcsarnokok utcája is,
Mit szerelmed varázsütésre átlényegített.

Zsille Gábor fordítása

Mario Ángel Marrodán: Hit

                    Becsukom a szemem, és látok.                     

Kinyitom a szemem, és hiszek.

Mit látok? Azt, amiben nem hiszek.

Miben hiszek? Abban, amit nem látok.

Dabi István ford.

Staszków Jan: Kérés

Ne jöjjön

senki velem
és ne tapossa
az árnyékom
Egyedül vagyok
és egyedül
akarok lenni abban
ami a rendeltetésem
Egyedül
imádkozom
évszázados
rózsafüzéremen
és egyedül szólok
utolsó napomon
tüzes
hangokat
Akkor
senki
se kövessen
ösvényemen
Egyedül akarok
lenni
akár jó
akár rossz
angyal jön
futva értem.

Dabi István ford.

Petőfi Sándor: A. B. emlékkönyvébe

Kalmáridőket élünk mostanában,
Egy pénzdarabnak nézik a világot,
S ha a világ pénz, a költő mi rajta?
A költő - mondják - hasztalan penész csak.
Pedig a költő a királyi kép a
Világ tallérján... nem, királyi kép sem!
Ő a tallérnak csengő, tiszta hangja,
Szép szellemrésze a hitvány anyagnak. -
Légy büszke rá, hogy költőnek születtél.

Bella István: És tudd

Törd el, mielőtt elmégy, lábadat,

ne mocorogjanak a lépteid

a kövezeten, szemhéjam alatt –

Irtsd ki, a hátad mögűl, árnyadat,

mert ráég arcra, kőre és virágra,

romtenyeremre, arcom külvárosára –

De jól vigyázz, ha szöksz, menekülő,

úgy szökj, ahogy tüdőmből levegő,

földből a fény, ahogy

a világűrből az elektronok,

és tudd: a világ végén én vagyok,

két lengő hegy, két tér, két állkapocs:

őrlöm a liszt-időt.

                Hát fuss, szaladj!

Bella István: Palatábla

Mert oly vékony a bőröd,
hogy a születésedig látni,
áttetszik rajtad az ég,
szeretem olvasni
ereid hieroglifáit,
az ó-egyiptomi macskák
időtlen üzenetét!

Vagy valami fenevad karma kéklik?
             Ereid ketrece
mélyén föl-alá, végtől végig
jár egy gyönyörű, fekete
               párduc: a véred,
és szívedtől a mindenségig
sóhajtja vissza azt az égit
járása lázas, lüktető üteme?!

Vagy – tűnődöm tovább a sok kéklő ábrán –
              csillagképekkel van tele
a bőröd: hasadon farkas és bárány,
               hátadon oroszlán, s gödölye,
és köldök-sarkcsillagod alatt,
mint hajótörött matróz-ábránd,
                ágyékod Göncölszekere.

Vagy világelőtti palatábla?
                 Az első? S az isten firkálta tele
csillaggal a hasad, a hátad,
mikor világtanulni járt önmagába,
        még az idők kezdete
előtt, ő rajzolt tele kék lánggal:
írt rád hold-betűt, nap-ó-t, üstökös-s-t,
és hasadra zsinórírással
hullámos tengert, hogy egyszer,
       valaki
olvassa el és betűzze le!

Vagy nem is égbolt? Külvárosi házfal?
       Szerelmes kamaszok üzenete
kél versenyre csillaggal, napvilággal,
s hirdeti szemérmes lánggal:
„Kutyu szereti Csókát”, „Álom és násfa”
        azt mondja mindegyik szívek szíve:
„Szeretem!” „Szeret-e?” „Szeret-e?”

(Mert oly vékony a bőröd,
hogy a születésedig látni,
áttetszik rajtad az ég,
szeretem olvasni
ereid hieroglifáit:
az ó-egyiptomi macskák
kékjeidben megőrzött
időtlen üzenetét!)

Bella István: Cigánymeggyfamadonna

Aki a most vagy a mostban,
ki tegnapom, holnapom se lehetnél,
mert szeretve-nem szeretve is szeretnél,
de jó, hogy megbújhattam
meséző mosolyodban.

Jó ez a meleg sátor.
Hogy nem szégyen: élnem, s alélnom.
S az a fekete zápor,
ahogy a hajad mosdat:
elmos mögülem, bennem
mindent, ami vérnyom.

Kopók és kürtök acsarognak,
és acsarogna, csaholna
tőr, hurok, s minden, mi ölhet.
Vigyázz! Te is megölhetsz,
ha nem mosolygod el belőlem a földet,
gyönyörűs záporom,
cigánymeggyfamadonna.