Rákos Sándor: Barackfaág

Ahogy menekülve is hozzámbújsz,
bontott hajjal, föltakartan,
olyan vagy, mint vergölődő barackfaág
a viharban.

Rázkódik a vállad, melled két
csöpp kúpja gyáván-esetlenül
összekoccan, lélegzésed elfúlva-akadozva
reámterül.

Gyöngyházfényű, hullámzó
hasadalja magasfeszültséggel
tölti meg ujjaimat, fölszikrázik tőle a
nyári éjjel.

Lehullik a szoknyád s mintha
függöny hullna, künnreked a világ.
Hajlítgat a szél s te nyöszörögve eltörsz,
barackfaág.

William Butler Yeats

" de én zarándok lelkedet szerettem

és változó arcod szomorúságát."

Tomaji Attila: Emlékszel rám?

Édes Istenem, még egyszer fordítsd énfelém az arcod,
eloldódhatna már a test, messze el, a fák fölé,
de hagyd, hogy valami itt marasszon,
hadd halljam tovább, ahogy zenél a nap,
dobol a friss eső az ablakon,
s testem bokrai is hadd susogjanak –
Lépteim zaját tedd ki a sárga fűbe,
motozd meg összes szavaim,
s mert nem nagyobb a hegy árnyéka, mint sebemé,
vond ki belőlem, szorítsd magadhoz rettegésem –
Ó fák, élet fái, ne teleljetek még.

És eltelik a nap, épp úgy, ahogy egy év telik,
s a fáradt föld forog tovább, a szakadatlan vonulás,
a vér, a szél, a fájdalom a szeretetlen hideg
kék csillagok alatt forog –

Megvillansz, Istenem,
mint éjszakai madár szemében a csillámló ég.
Csillámló eged vagyok.
Vagyok felszakított vattacsomagod.

Lélek, mondd, emlékszel még te rám?

Robert Burns: Korai még a konty nekem

Gyöngécske lány vagyok még,
ijeszt is fű-fa uram;
férfi ágyában engem
a hideg rázna, uram.

Korai még, korai még,
korai még a konty nekem,
korai még... bűn lenne ám,
ha elcsavarná a fejem.

Anyám varratta új ruhám,
templomba mék megáldani,
ha lefeküdnénk, jó uram,
hová lennének fodrai?

Régen elmult már Mindszent,
hosszú a téli éj, uram.
Hogy én egy ágyban önnel?
Jaj, nem merek, nem én, uram.

Süvít a szél és lombtalan,
tar ágakat csupál, uram;
de hogyha nyáron erre jár;
idősebb leszek már, uram.

Kormos István fordítása

Nemes Nagy Ágnes: Kiáltva

Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned,

Csak nincs kivel szót váltanom.

S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet,

Hogy legalább imádkozom.

Bűnöm csak egy, de nagy: a gőg fogai rágnak.

És most porig aláztatom.

Hörgök, vonaglok, mint egy nyomom állat,

Kínomban a port harapom.

Életem vékonyul, gyökere félbemetszve,

Virága tán nem nyit soha.

Irgalmazz, Istenem, husvétvasárnap este,

Hisz él az Embernek Fia.

Itt megaláztatás, ott szorongattatások,

Kín és életveszedelem.

Ne hagyd el sok papod hitetlen unokáját,

Ne hagyd el nyomorult fejem!

Parancs János: A balga szűz

Szépségem romjain, siratva ifjúságom,
itt élek magányosan, gyámoltalanul,
csecsemőként csodálkozva, gőgicsélve,
s az igazamat védve makacsul
ebben a lelketlen, idegőrlő küzdelemben,
amit megnyerni semmi esélyünk,
s hiába reménykedünk holmi csodákban,
arcunkat csakhamar iszap és sár lepi.

Álmomban még szabadon kószálok,
égboltomon a Nap s a Hold ragyog,
leomló falak között is a lángot őrzöm,
mert mást tenni e földön nem tudok,
csak az időnk kevés, csak a test erőtlen.

William Butler Yeats: Ha ősz leszel s öreg

Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,
s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,
lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed
pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

Hányan szerették jó kedved sugárát,
s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
de én zarándok lelkedet szerettem
és változó arcod szomorúságát.

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött
a Szerelem, suhan a hegy fölött,
s elrejti arcát fátylas csillagokba.

Csillag Tibor fordítása

Parancs János: Találkozás

Nincs előtörténete,
nincs folytatása.
Egymagában áll,
rokontalan pillanat,
sugárzó rádium.
Nem hasonlítható
semmiféle más találkozáshoz.
Olyan volt csakugyan
mint a villámcsapás.
Kívülről nézve, mulatságos,
távolabbról, nevetséges, sőt,
szánalomra méltó incidens, amiről
többnyire tapintatosan hallgatunk.
A régmúlt időkben
ilyenkor kellett a delikvenseket
hosszabb külföldi útra küldeni.
De hát megváltoztak a szokások,
s a szereplők egyébként se fiatalok.
Még sincs semmi baj.
A körülmények erősebbek,
mint a szülői kényszer.
Így aztán sosem kell rádöbbenniök,
hogy csak rebbenésnyi ideig tart
a lelkendező ábrándozás.
A magány föloldhatatlan jégtömb.
Előbb-utóbb megérkeznek rendre
a test gyötrelmei, a lélek
fogvacogtató látomásai.
S akkor úgyis magára marad,
egyedül vergődik minden ember.
S vigasztalásul még csak annyit:
előbb-utóbb elcsitul a sugárzás is,
és az ürességben már csak a hiánya fáj.

Parancs János: Távolodóban

elindul
egy vékonyka sírás
befelé csörgedezik
egy virágcsokor imbolyog a kézben
egy fehér porcelán szárny remeg
az agyvelőbe hasít
hallok szárnycsattogást
szárnysuhogást
hogy ne feledjem
hogy soha el ne feledjem
a forró suttogást
a nyílvessző-ívelést
százszor megtörténve is
az egyszervoltat
hogy minden éjjel ízlelhessem
tőled elszakítva is
a páros játék bódulatát
a földrengés kegyelmét
az édes halál közelségét
a bőröd selymét és nyirkát
az öled bársonyát
a mézet a keserű bürköt a vért
mert nem volt elég
csontjaim parázslanak
csontjaim sajogva
sóvárogva emlékeznek
az esetlen mozdulatokra
a vonzódásra a riadalomra
lassú kortyokban nyelném
újra és újra drága lényed
mámorító közelséged
soha meg nem unnám
veled a létezés szégyenét
elviselni megtanulnám
de fogytán már időnk
otthonunk és vesztőhelyünk
ez a sivár kietlen terep
ne sírj te gyönyörűséges
ne fordítsd el a fejed
öleljük inkább át egymást
vacogva hideglelősen
ameddig csak lehet

Parancs János: Ha ránk tör ama nap

                Mottó: "Azután láttuk, hogy a tenger visszaszívódik, 
                             és a földrengéstől mintegy visszahömpölyög."
                                                                              Ifjabb Plinius

szavakkal nehezen közölhető,
én veled leszek, csak ne félj,
vér és mocsok, kéngőz, hamueső
árasztja el ismét a világot,
ha elkezdődik a megpróbáltatás,
fordíts hátat a múltnak,
habozás nélkül hányd el kincseid,
ha ránk tör ama nap,
segíts, akin lehet,
ha üldöznek, ha megaláznak,
ha az életünkre törnek,
ne hátrálj, bízd magad a sorsra,
ami elkerülhetetlen, az javunkra van,
én veled leszek, csak ne félj

Parancs János: Ahogyan

Ahogyan gyermeki bizalommal

kinyújtotta a kezét.

Ahogyan tehetetlenül.

Ahogyan magárahagyottan.

Ahogyan egyre nézte, várta.

Ahogyan végül megértette.

Ahogyan a kezét visszahúzta.

Ahogyan a sorsát elfogadta.

Parancs János: Mért jöttem haza

Mért jöttél haza? Mért jöttél haza? Odakint nyomorogtál? Nem találtad a helyedet? Kocsit mért nem hoztál? Ilyen sokáig mért bolyongtál, ha végül mégis ide jutottál? kérdi tőlem barát és idegen. Hogy mért mentem el, azt nem kérdik sohasem. Pedig arra válaszolni épp olyan nehéz, sőt, talán nehezebb. Vagy az természetes volt talán? Kaland vagy menekülés, önzés vagy félelem; mást elképzelni nem tud senki sem? Csakugyan ilyen egyszerű volna az egész? Fehér vagy fekete? Az emberi lélek tévedésekkel van tele. Jobb lett volna, ha itthon maradok? ha anyámra hallgatok? Olcsó válasz lenne az elsietett igen, s felelőtlen a kurta nem... Ma már hiába okoskodom: meddő minden vita és magyarázat. El kell fogadnom az akkori választ, ha ösztönös volt is. Elmentem, mert pocsékul éreztem magamat, és húzott mint egy örvény, az ismeretlen. Elmentem, mert nem értettem a világot: túl sok volt, ó, túl sok volt a kiontott vér. Undorított és taszított a világ. Menekültem az emberek közül... Elmentem, mert... magam sem tudom, hogy miért. Álmaim csaltak el, a lehetetlent ostromló vágyaim. Miattuk mentem el. És miattuk jöttem haza. Miattuk, és sok más egyéb miatt: magányom és tehetetlenségem, undorom és kétségbeesésem, józanságom és hűségem miatt. Mert annyi erőm még maradt, hogy beismerjem a vereségem. Tudtam, hogy a további kintlétem veszélyes és haszontalan. Szüntelenül haza vágytam, s tudtam, kint már csak rosszabb, egyre rosszabb lehet, s legyűrtem a félelmemet. Újra élni akartam, s tenni valamit; elhessegettem a halál madarait. Föltápászkodtam a dermedt közönyből, kitörtem átkos körömből, s ha botladozva is a félelemtől, de elindultam, hogy egyszer hazataláljak.

Tóth László: Valamit óhatatlanul

         

            „Azt hiszem törvény

            hogy valahol el kell rontanunk...”

                                (Z. Németh István)

Valamit óhatatlanul félrerajzolunk

Valamit mindig túlírunk

Néha csak a szín tér el árnyalatnyival

Az általunk elképzelttől

Néha a dallam bicsaklik meg

A hangunk is rekedtes olykor

A kőbe márványba merevült mozdulat

Marad időnként kissé esetlen

S az általunk rendezett jelenet is

Valahol mindig vakvágányra fut

Valamit mindig másképp

Valahol valamit mindig

Mintha kint maradtunk volna abból

Amiben menthetetlenül bent vagyunk

Tóth László: A papír fölött mindig

a papír fölött mindig istennel beszélgetsz

a fehér felületen kirajzolódó betűid

megmutatják semmiből előderengő arcvonásait

a város tompa morajában

a fűszálak erdők

suhogásában

a tenger locsogásában

s testüregeid előszüremkedő csendjében

mindenben felismered szavát

hideg csillag vagy

magános égen

mord kintje

égő bentednek

Boda Magdolna: hajlék

kartonpapíron ült
hátát nekivetette a kirakatüvegnek
bent karácsonyi égők villództak
és zenére hajlongott
a mosolygós műanyag mikulás
emberek vállfás ruhákkal keringőztek
a gondolák között

mínusz húsz fok

kinyújtott kezébe
tettem féligtele
forralt boros poharam

öt percig az
egyikünk emlékezik
másikunk felejt