Rákos Sándor: Harc a madárral

Még maróbb csókok, még csontig égőbb szavak kellenének,
még magasabb frekvenciájú önátadás
s szeretet, szeretet, szeretet
kifogyhatatlan készletekkel,
hogy az érdemtelenek is torkig lakhassanak belőle.

Ha minden ízt végigkóstoltál, lehet még egy, amit nem ismersz
s éppen az a legízesebb,
ha minden színt végigkevertél, lehet még egy, amit nem ismersz
s éppen az a legszínesebb,
ha minden formát végigmintáztál, lehet még egy, amit nem ismersz
s éppen az a legformásabb.

Láttál egy madarat gyermekkorod kertjében, hallottad énekelni.
Meg akartad fogni azt a madarat, de elröpült – egy-két szárnytolla maradt csupán kezedben.
Pedig meg kell fognod, papírra kell bűvölnöd, szárnytollai kékes árnyjátékával,
hogy röpködjön és énekeljen,
mint abban a kertben röpködött és énekelt,
gyermekkorod birsalmavirágillatú kertjében.

A madár elszállott. Éneke nem hallatszik többé.
De visszaröpül még bizonyosan! Egyetlenegyszer még bizonyosan visszaröpül!
Fogd meg akkor, köss lábára zsinórt, s hurkold csuklódra, hogy soha többé el ne hagyhasson!
Negyven felé közelítesz. Ne alkudj!

Rákos Sándor: Tűz

Hirtelen

tört reánk a szerelem.

Csupa láng

már a hajad, a ruhád.

Elbujok,

mégis tűz s parázs vagyok.

Oltani,

Duna kéne oltani.

Elnyomni,

hegyet kéne rátenni.

Ily csodát!

Tűzben áll a félvilág!

Rákos Sándor: Rügyek

Csupaszon didereg a téli faág,
s mint vak kezében a bot,
fény felé tapogat.
De amikor – mint az idén is –
tavaszra zendít valamely korahónap:
pici zöld ablakokat,
csipás, hunyori szemeket,
kérdő-kutató rügyeket nyit a fa.

A rügyek
beröpülik a fény palotáit
és az árny barlangjait
s fölcsapódó ágak csúcsain, mint fürge
helikopteren utazva tudakolják
felhőtől, bőjti széltől,
ember szívétől, zsenge füvekre
éhes madártól:
ez már az új tavasz?

Ágai Ágnes: Mondd, te belenyugodtál?

Mondd, te belenyugodtál abba,
hogy nem leszel?
Hogy megszűnsz, szétmállasz,
kikopsz a fényképek keretei mögül,
és a diafilmek, videók,
ha őriznek, mint furcsa,
idejétmúlt árnyat mutatnak,
aki mozgott és beszélt
valaha valamit valamiért,
de már csak egy kor
látványos figurája
vagy sajátságos dokumentuma.
Te belenyugodtál,
hogy olykor majd felemlít
a családi memoária?
Ki ezt, ki azt emlékszi belőled,
aztán kifakulsz,
elhalványulsz,
mumifikálódsz az időben.
Belenyugodtál?
Jársz, kelsz, teszel-veszel,
küzdesz a
napi betevő gondolatért,
szólsz, kiáltasz, dörömbölsz,
meg akarsz maradni így,
ilyennek, élőnek, elevennek,
de nem tudsz.
Belenyugodtál?

Kántor Péter: A barátságról

A barátságról van szó, ami egy szent vagy milyen dolog
mindenesetre nehezen nélkülözhető, tehát drága
azt tudod, hogy nem árucikk, amit a Luxus Áruházban
esetleg hosszas spórolás után megveszel, s hazaviszed
ellenkezőleg, de nem is színházi produkció:
ma brillíroztál, holnap halványabb leszel kicsit
nem, a barátság más, ahhoz méltónak kell lenni
így hát igyekszel, mondjuk azt: képviseled magadat
és közben figyelsz is, hajaj, majd kiesik a szemed
hihetetlen ugyan, de szövődnek bizonyos kapcsolatok
ennek örültök: a kölcsönös rokonszenv mindig felmelegít
kedves emberek vagyunk – gondolod gyanútlanul
pedig innentől kezdve már csak oxigénpalackkal és
a jetikről… de felfele úgyse igen szokás társalogni.

Sebestény-Jáger Orsolya: A kútnál

(Jn 4)

Asszonyi arcának tükre

 széttöredezett cserépdarab.

A kérkedő máz földre hullik

egy roppant ecset alatt.

Szemtől-szemben megállt:

kérdezni, beszélni vágyott,

és hitte: nem törhetik le

a világra érkezett virágot.

Minden találkozásból a legszebb,

mely hívatlanul érkezik,

titka egy távoli túlpart,

a hullámok keresztülszelik.

Egy felhőraj szalad s kibomlik,

hogy mint nehéz selyem

takarjon, vagy inni adjon

túlmutatva földi életen.

Hordom a képet belém ivódva:

inni kért – és mégis Ő adott,

s ha mások felé elindul kezem,

Ő adja a mozdulatot.

Bella István: Maradj velem

Dobol az eső Hogy esik
Maradj velem még reggelig
akad talán számodra ágy
szék is rárakni a ruhád

Mellém is fekhetsz Fekhelyem
mert itt vagy puhábbra vetem
Csönddel bélelem Boldogabb
holdakat gyújtok mint a nap

És hallgatok mert jól esik
Hallgatom szívveréseid
Mint csitul némul el a harc
amíg hajaddal betakarsz

S már nem is kéne mondani
csak hallani és hallani
Dobol az eső Hogy dobog
Benned zuhog Bennem zuhog

Bella István: Vagyok

Kell,

hogy legyen egy szem,

akiben

megláthatom magam.

Kell,

hogy legyen egy kéz,

akivel

ketten vagyok magam.

Kell,

hogy legyen egy száj,

akinek

elmondhatom: vagyok.

Kell,

hogy legyen egy szó,

akiért

Élek, nem én vagyok.

Keresztury Dezső: Elmondhatatlan

Ó, hogy iramlik, hogy ragad
a napok vad vágtája! Nézd
mint vonz a lomha áradat,
ó, nézd a világ tengerét!
Örvény kap el s mint a kitárt
mélység fölött az egyetlen igaz cél,
úgy int felénk a hű, szilárd
sziget, mit éveinkből építettél.

Mint párát, átszakít a fény,
oldódom, siklom, mint a hab,
de te vagy a part és a héj,
hol illó lényem megmarad;
a gyökér vagy te, én az ág,
mely felsuhant és lágyan ing a szélben,
s a gondok vad vércsehadát
a te szavad riasztja el felőlem.

Hogy mondjam, mi ködnek az ég,
hogy mondjam el, mi vagy nekem,
hogy mondjam fényed mély delét,
hogy mondjam: ez a szerelem,
hogy mondjam el a hű hitet,
hogy mondjam el szót nem lelő zavarban,
hogy mondjam el az életet,
hogy mondjam el, ami elmondhatatlan?

Vékony Andor: Ősz

Hulló falevél

Az ősz a lelkedig ér

Szavakba öntöd

Kántor Péter: Mi kell a boldogsághoz?

Ha úgy vesszük,
nem is kell hozzá sok:
két ember,
egy üveg bor,
egy kis sajt,
só, kenyér,
egy szoba,
ablak és ajtó,
eső odakint,
hosszú szálú eső,
no meg persze cigaretta.
De sok-sok estéből mégis
egyszer-kétszer, ha bejön,
mint nagy költők nagy versei.
A többi előkészület,
utószó,
fejfájás,
nevetőgörcs,
nem lehet, de muszáj,
túl sok, de nem elég.

Kántor Péter: Érezted már?

Amikor éles késbe
lépsz, és ömlik a véred,

szúnyogok tapadnak rád rajokban,
és zeng a véres fű rajongva,

szédülsz, nem látsz a lombtól,
s tüzel a június, tombol –

érezted már, hogy édesül az élet,
mikor a halál belekóstol?

Kántor Péter: Levél

Fürödni indultunk a tóhoz,

mikor a szélvédőre sárga,

nedves levél csapódott.

És rögtön mintha november üzenne,

megeredt az eső.

Ilyenkor a leggyorsabb sas karmából is

kicsúszik a zsákmány.

A víz fölött elszürkült az ég,

és hallani lehetett, ahogy halkan,

panaszkodva surrog a fű.

Csodálatos Erdély - Torockó és Tordai hasadék

Torockó és Tordai hasadék madártávlatból

Szimeonov Todor: Titok

Igen, fent az ég…

Lent a föld, benned létra…

Merre igyekszel?

Tamás Tímea: Vale!

Ki sem mondhatom Uram
hogy várlak és mindig csak
holnap érkezel
ki se mondhatom hogy magány
hogy félelem mert hagytad el-
kopni őket és nem olajoztad
napjaink tengelyét ezért
az árkaiban itt-ott csikorognak
ropognak némely fegyverek
és a kifolyt vér rozsdája
egyre mállasztja bennünk az erőt
egyre régebbiek vagyunk Uram
ezért ki sem mondhatom hogy
vágyakozom még mindig vágyakozom
itt beszorítva testek tankok
bűzökbűnöksorfalaközé
a holnap után ami egyszer
kiszabadít az örök ma
fogai közül ahonnan rozsdás vérünk
mindig visszafelé folydogál

                  ***

és azon a reggelen nem megyek
ki a megállóba