Parancs János: Lehetne emlék a Broca utcából

Hol leszünk mi már
ötven év múlva, kedvesem?
Nevünk se lesz, sírunk se lesz;
porrá omlunk, és hamuvá égünk.
Nem foghatom többé a csípőd,
nem láthatom fátyolos tekinteted.
Hová tűnik tested illata?
Ki fog emlékezni nevetésedre,
kebled ívére, csókjaid zamatára?
Fekszünk majd némán, süketen,
másokkal elkeveredve, közösen,
egymástól oly mérhetetlenül távol,
hogy azt elképzelni nem is tudom,
illetve nincs hozzá elég bátorságom.

Sebestény-Jáger Orsolya: Advent

Mikor ködbe vont partokat bontogat a hajnal,
s a bölcs vízen elúsznak az álmos, nagy hajók,
és sirályok suhannak tűnődő szelekkel,
 úgy hiszem talán – akkor érkezel…

Mikor az alkony ölében megmoccan a bánat,
s mint kidöntött fákat, úgy ölel a föld,

csak erdők avarának puha csendje neszel,
úgy hiszem talán – akkor érkezel…

Mikor az éjben gyertyát gyújt a remény,
s egy mélyebb éhséggel vágyom szavadra,
hogy lelkemből szeretlek – félve suttogom,
már eljöttél hozzám. Nem hiszem – már tudom.

Kántor Péter: Hogy kezdődött?

Hogy kezdődött? Ki emlékszik már arra?
Színes mintákat rajzolt a fény a falra.
Volt a történelem: egy hétfőre egy keddem.
Egyszer, nem is tudom, hogyan, beszélni kezdtem.

Voltak a szüleim, és voltak mások.
Volt óvoda, és benne óvodások.
Tündérek éltek titokban a világon.
Volt egy xilofonom. Egy nyulam. Egy papagájom.

Volt egy tengerjáró hajóm a kádban.
Volt a karácsony, amit nagyon vártam.
Volt a nővérem, a Kati. Akit elvitt a Zsákos ember.
Pedig azt mondták, nincs is olyan. Nem kell félni tőle, nem kell!

Hogy kezdődött? Volt talán hat-hét lába is a széknek,
és épp hét emelete volt mindig az égnek.
Voltak nagymamák, nagypapák. Csuklottam, ha nevettem.
Egyszer, nem is tudom, hogyan, beszélni kezdtem.

Napi Ige és gondolat

„Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok…” (Fil 1:3)

Hálásak vagyunk-e a szeretteinkért? Akiket mellénk állított az Úr, akik mellé bennünket állított oda Istenünk? Ne a gyengéit keresd a családod tagjainak, hanem azt, ami jót az Úr elhelyezett bennük. Vedd észre, ami dicsérhető! A közelmúltban egy két napos diakóniai konferencián jártam és játékos formában tanulhattunk arról, hogyan kell dicsérni és elmarasztalni a munkahelyen a főnöknek. De ami ott elhangzott az nemcsak egy főnök-beosztott kapcsolatra igaz, hanem minden emberi kapcsolatban megélhető, hogy észreveszem a jót, a pozitív dolgot a másik életében és megköszönöm neki. Nem mister vagy miss Tökéletest kell keresnünk a házastársunkban, a gyermekeinkben, a munkatársainkban, a szomszédainkban, hanem azt, ami hálára indíthat, ami megköszönhető.

A múltkorában láttam egy filmet, egy vígjátékot, melyben egy cég főnöke rábízta egyik gyermekére szeretett baglyának ellátását, felügyeletét. Gyermeke viszont a megbízhatatlannak számító testvére helyett apja egyik beosztottjára bízta e kényes feladatot, amíg ő otthonától távolabb mulatta az időt. Nagy kalamajka lett a dologból, de a lényeg úgy hangzott el az eltűnt bagoly keresése közben, a két testvér beszélgetése kapcsán, hogy bárcsak úgy szeretne apám, mint ezt a baglyot! Mindig szerettem volna ez a madár lenni, mert akkor simogatást, szeretetet, törődést kaptam volna.

Nem tragédia, ha az ember a családját rosszul szereti? Ha nem érzik a mellettünk élők, hogy fontosak nekünk? De, tragédia. Minden esetben. Azé, aki nem tud szeretni és azoké, akik nem kapnak szeretetet. Ám, ha hálásak vagyunk az Úrnak a családunkért, akkor ez nem fordulhat elő. Te hogy szereted a családodat? Mit élnek meg melletted családod tagjai? 

(A szerző számomra ismeretlen)

Forrás: Napi Ige és gondolat 

Szabó Magda: Terítsd arcomra álmodat

Ó álmodó, micsoda álmokat
szoríthatsz fáradt szemhéjad alatt,
míg a nappalok szörnyű szőttesét
meg nem nyugvó agyad úgy fejti szét,
hogy mégis, újra, szebben összeáll,
rívó élet és mosolygó halál
a képen összebékél, elpihen,
s magára lel a sértett értelem.
A múltra hág az új fényben derengő
puhaszájú és érzékeny jövendő,
s nyomában ott léptet félénk lovon
a rózsástalpú, szelíd hajadon,
a hajnali reménység, szép húga;
az ég meggyűrődik, alázuhan,
a szél csücskeit összehúzza,
meg is köti, botjára szúrja,
elindul vele vándorútra,
s a föld ott marad egymaga,
se teteje, sem ablaka,
s akkor kinyitja viola
szemét a bársony szerelem,
s ott lebeg súlyos mosolya
a föld felett, mint kupola.
Ó, álmodó, nincs hit szivemben,
nincs isten, aki óvna engem,
anyámnál is öregebb lettem,
s a halál egyre közelebb, –
terítsd arcomra álmodat majd,
mint egy szemfödelet!

Szabó Lőrinc: Ma még csak zavaromat tudom elmondani

Nem tudok én okosan
beszélni veled, mert
a szép test nyugtalanít:
nem látlak annak, aki vagy,
nem az vagyok, aki voltam, és
sokszor a szó csak azért
fontos, mert amíg
akadozva másról
beszélsz, én már az eljövendő
csókot látom a szádon.

Mindenkinek érthetetlen
a másik, – én tudom, hogy
csak akkor enyém a gondolatod,
ha te is enyém vagy, – óh, amíg
külön vagyunk, nem elég bizalmas
teljes szemérmét
levetkőzni a lélek,
de a testi szerelemben
összesimúl és
játszva megérti az érthetetlent.

Ne haragudj, kedves, de még
nem tudok okosan
beszélni veled, mert
túl-friss vagy nekem, és
még csak annak örülök,
hogy vagy, hogy élsz, és nekem élsz:
ma még csak zavaromat
tudom elmondani, azt, hogy
szeretlek és
akarlak érthetetlenül.

( Korábbi változat 1926 )

Kántor Péter: Egy ház

És elképzeled, hogy az ott a házad.
Bemész a kertkapun, és hazamész.
Már várnak. Ledobod az ajtóban a zsákot.
De előbb még leszaladsz a Dunához,
megállsz a kis komptól nem messzire,
a fűvel benőtt tisztáson, a parton.
Csillog a víz, szemetes a szegélye.
Kora tavaszi víz, még fésületlen,
a felszíne zavaros, pörsenéses,
még nem nézik meg benne magukat a fák,
még lombtalanok úgyis, csupaszok.
Van ott a tisztáson egy kő, leülsz rá.
A házad most a hátad mögül figyel.
Alig mersz moccanni. Egy kis fekete dakszli
csámpázik el melletted. Ismerős? Nem?
És az a bajszos, kopaszodó férfi,
aki sietve átvág a zöldön? Ő se?
Talán az a kisgyerek, ő talán,
az anyja megy mögötte, mint az árnyék,
s feltartott két kezét kezébe fogja,
hogy el ne essen. A gyerek nevet.
Terád nevet? Felismert volna? Vagy csak
nevet örömében, hogy megy előre?
Ez egy család. Ott laknak bent a házban,
ahová nem mentél be a kertkapun át,
mert előbb látni akartad a partot, a vizet.
Most felállsz, visszanézel hirtelen a házra,
mint aki tudni akarja, mi az igazság,
ha fáj, akkor is. Nem, nem a te házad!
Menj tovább! Menj hazáig! Na, menj már!

Berda József: A gyermek élni fog

Gyermek, te örök gyermek bennem:
mért nem akarsz meghalni már?
Arcod beesik, éjről-éjre hervadsz,
de belül még mindig lobogsz,
mintha nem is tudnád; már jön,
lassan rádköszön a csendes
öregség hűs őszi nyugalma.

Ne bándd; fák lombja közt csillogó
napfény leszel te akkor is. Öreg gyermek,
kit Isten derűs kegyelme őriz
s földi élete utolsó napján úgy
ölel majd magához, mint szomjas
tavaszi föld a zuhogó májusi záporesőt...

Bertók László: Bezártam ajtót, ablakot

Félek, mert már nem szeretek,
létezem csak, mint a kövek.

Egy bombához több a közöm ,
mint ahhoz, ki visszaköszön.

Befelé nézek, mint a fa,
ha nincs lombja, nincs madara.

Jó órám is farkasverem ,
kapni akarok, adni nem.

Mindörökké magam vagyok,
mint te, a ki elolvasod.

Mennék feléd, jönnél ide,
de nem mozdul meg senkise.

Körbeér a történelem ,
forog tovább a félelem .

Bezártam ajtót, ablakot,
nem hiányzom, ha meghalok.

Megölelnek az elemek,
mert megint minden lehetek.

És elindulok, mint a vak,
hogy újra megtaláljalak.

Gyurkovics Tibor: Ne sírj!

Tudod, 

hogy mind meghal az ember.

Ki kell bírni, ha szeretünk, ha nem.

Van, ami megtörténik egyszer,

van, ami sohasem."

Antal Attila: Őzek

Ültünk erdő ölelte
kertünk végében
szünidőnk alkonyán
búcsútüzünk omladozott
akár a nyár
nevetéseink megritkultak
s hogy a közénk ült este
végleg átadta a szót
a tücsköknek s a sziszegő parázsnak
szemek tükre villant felénk
a drótkerítésen túlról
őz-szemek páros csillagai kutatták
                          kik vagyunk
                          milyenek vagyunk mi
kétágú lények ideát
mélyükben foszforos idegenség
rezgett szelíden:
három lépésre
egy messzi világ

Kántor Péter: Egy madár repül

Egy madár repül ágról ágra.
Vár valamit. Keres valamit.
Órák telnek el, ezerévek.
Falevelek tereferélnek.

Süt a nap, állsz egy fal előtt.
Hosszú a nyár, rövid az élet.
Most beszélj, hallod! Most beszélj!
Ha madárnak, ha falevélnek.

Hosszú a nyár, rövid az élet,
most beszélek, most beszélek!
Ha elérlek, ha el nem érlek,
ha madárnak, ha falevélnek

H. Hadabás Ildikó: Voltál-e?

Hallod az öreg fáknak lélegzését,
mikor a csendben felsóhajtnak,
s hajnalonta
könnycseppek kristályait csókolja róluk a napsugár?
Minden éjjel megölelik a levelek
a fákat, s megremeg a csillagos éjszaka
boldogságuktól. Föld középig,
Isten szívéig érő néma örömüktől,
ébred a hajnal minden éjszakából –
éreztél-e így Te is, ilyen tökéletes
évgyűrűket növelve,
zöld leveleket hajtva,
szólongatva a rád szálló madarakat –
szerettél-e már ilyen boldog némasággal Te is?
Remegve-vártad-e a felhők függönyéből
égi színpadra pipiskedve kilépő csillagok táncát,
gyönyörködve a tökéletesség kimondhatatlanságától,
mely szétfeszíti a kimondhatatlant kimondhatatlanná?
Hallottad-e, ahogy őrült játékkal,
osonó lépteit sem sejtve betáncol szilajul a szél
a fák nyitott karjaiba,
végig törve évezredek türelmes éjszakáit,
halálba szeretve, kitépett gyökerekkel,
még ilyenkor is némán, tökéletesen?
Egyszer, voltál-e fa, Te is?

És Ember is?

Szabolcsi Erzsébet: Forrás legyél

Forrás legyél.

Tiszta, átlátszó, kristályszépségű cseppekből fakadó

hideg és jóízű éltető víz.

Csörgedezz alá magas hegyek sziklái közül,

kelj át méteres köveken, konok útvesztőkön,

friss levegőjű hegyi réteken.

Patak legyél.

Lágyan aláomló, hűvös érintésű;

hideg selymes vizedtől kapjanak erőre

a szomjas vadak. Kanyarogj kövek között,

fodrozódó bárányfelhők kék ege alatt,

zöld pázsit és őszi avar keretezzen,

míg tovagördülsz kavicsokat mosva,

s lomha folyóvá terebélyesedsz.

Folyó legyél.

Hatalmas hullámfodrokkal tovahömpölygő áradat,

mely mindent megragad,

magával sodor, míg meg nem érkezik

az őt is elnyelő végtelen tenger sírjába.

Tenger legyél.

Nyugodtan hullámzó beláthatatlan síkság.

Kiszámíthatatlanul változó,

tajtékokat dobáló, vihartól felkorbácsolt

szilaj erő, hullámsír,

vagy elcsendesült sima víztükör.

Óceán legyél.

Széles és határtalan.

Kincseket rejtő, ringató mély bölcső.

Vég nélküli korlátlan lehetőség.

Pusztító, tomboló őserő, roncsokat temető

kiismerhetetlen végtelenség.

Legyél víz, életet adó őselem,

legyél tűz, vízzel is legyőzhetetlen,

legyél levegő, mindent beborító láthatatlan,

legyél szikla, szilárd, megingathatatlan,

legyél forrás, patak vagy tenger,

legyél te magad, legyél ember.

Szekeres Mária: Telehold előtt vízkeresztkor

bolond idők. mibe kapaszkodjak?
béke úszik szívembe és sajgó fájdalom.
bolond idők. kapaszkodom.
a magány már nem fáj nagyon.
ez más fájdalom. a csönd kívül
a hideggel egyesül. kopasz ágak
csontváz ujjai ma még madarakat
ringattak, a kis cinkék az ablak alatt
örültek egy-egy magnak, a melegtestű
vadgalambok burukkoltak a diófán.
most éjjel, és a Hold hízik az égen,
holnap telehold. a lelkünk remeg
ebben a fényben és talán óvón
vigyázzák álmunk a halottak hangtalan
tanácsaikkal míg a szeretet ellen
érzéketlen és kegyetlen támadás
húzódik  családjainkban, s a béke
fegyvere kényszeríti majd térdre
a kísértőt. ó, kisded, már menekülj,
s ti napkeleti bölcsek, örömmel szívetekben
térjetek otthonaitokba.
bolond idők. a béke a szívekből száműzött?
bolond idők: ütések zuhognak Rád, Uram.
a napkeleti bölcsek, mi lesz, ha hazaérnek?
hogyan tovább, most, Uram?