Imre Flóra: Trisztán dala

ifjú voltam erényes merev hittel teli
ki nem egyeztem volna semmi erkölcsi rúttal
eszmények ültek bennem azokat védeni
karom vállam az izmok ezt tudtam ezt tanultam

koranyári napkelte a fény voltál nekem
a szemedben a mennyek kékjei világlottak
életre melengetted jégdarabos szívem
reménytelen magányom páncélját leoldottad

az izmok megfeszültek combom vállam karom
lángot vetett a testem sötét aszkéta arcom
gyöngéddé derítette az édes irgalom
végül semmit se bánok egyedül itt a parton

tudom hiába várlak gránit az ég felettem
a vérem elszivárog meghalunk mind a ketten

Lesznai Anna: Tudom, hogy vagy

Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
Állok az esőszagú kertközépen
És kinyújtom két áldott, dús karom
Tudom, hogy vagy: tudom, hogy élek.

Nem kereslek, és mámort nem remélek
Tudom, hogy vagy: és megállok az éjben.
A lombos kertnek minden szála rebben
És elmerül tengernyi tárt szívemben
Tudom, hogy vagy: és nincs többé a kert.

Az ég boltja csillagfénnyel kevert,
Tudom, hogy vagy: s a halk csillagok gyülnek,
Szerelmem fáján virágként megülnek
Dalos virágok dús szerelmem fáján
Tudom, hogy vagy: és elhalkul az éj.
Nincs fény többé az égi mezők táján,
Testem fénylik, mert vágyad pihent rajtam
Tudom, hogy vagy: s nincsenek csillagok.

Belém vésődött csókod nyoma, ajkam,
Karom sem más, csak bontott ölelésed,
A föld sem más, csak hely, amelyen álltál.
Tudom, hogy vagy: és beléd ömlik minden
Gazdag tejútja a százkeblű létnek.

És utolsónak bevonulok én is -
Hála néked, hogy nem kell lennem nékem
Én édes, áldott, boldog megszűnésem,
Nem kell lennem többé: te vagy.

Imre Flóra: A test feltámadása

nem vágyom rá hogy újra fiatal légy
ezüst hajad kopaszodó fejed
nekem ragyog emberformájúan szép
izmaidon a lágy kötõszövet

a mellkasod dombjai közt az arcom
puhának érzi őszes szőrzeted
szíved szapora dobogását hallom
közös ritmusunk gyöngéden vezet

nem megdicsőült testek tiszta fénye
csak te meg én ez az intimitás
esendő tagjaink gyönyörűségre
lobbannak olykor belső utazás

s kettőnkben együtt hullámzik a tenger
a szemed ég a szád bíbor leander

Gyurkovics Tibor

" Szeretlek, jobban a szélnél,

mi öleli hosszan a fát,

szeretlek, mintha te élnél

helyettem egy életen át."

Parancs János: Egy forró délutáni órán

Mintha örökké tartana a tavasz és a nyár,
lángol a Nap, a sugarak szinte sisteregnek.
Zöld zuhatag ömlik végig a parkon, a szigligeti tájon.
Gőzölög a föld. Virágzik, sarjad, ide-oda futkos,
csattog, füttyög és szárnyal az élet
a földön és a levegőben. És a vízben is.
Mintha örökké tarthatna a tavasz és a nyár,
lelkendezik a szív örömében, csak a szkeptikus tudat
mérlegel, számol és gyanakszik, ám közben félve,
sajogva gyönyörködik ő is - és megrendülten hallgat.

Lukáts Márta: A nárcisz imája

Csöndes békével,
nagy szeretettel
szőtted égi szövőszékeden
virágos pártám,
mely fehér és sárga,
mint a Vatikán zászlaja.
Fehér szirmom,
mint kinyílt tenyér
fogadja a mennyei
értékek özönét,
de egyben szórja a szépséget
és a tiszta élet örömét.
Köszönöm, hogy életre hívtál
ezen a csodálatos tavaszon,
Tiéd vagyok így, gyöngén,
védtelen csupaszon.
Rólad szólok
Neked nyílok,
feléd mosolygok,
előtted hódolok.
A perzselő hőség,
a téli fagyok elől eltűnök,
és csendben
új tavaszra készülök.
Ámen

Babits Mihály: Szerelmes vers

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz, ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban, de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényü, szürke, népszinü szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Kiss Benedek: Valamit adni

Én már csak elfogadni
tudok s tán valamit adni.

Mit adok? Mit adhatok?
Amit az Isten adott.

Mert adott nekem is, nem keveset.
Kincseimnek áldozókövet keresek.

Az vegye el, kinek kincs valóban.
Nem sajnálom. Nekem még sok van.

Örömök szőlője. Bánatok aranya.
Tudni, hogy miért, meddig és hova.

Merengés áfonyája, furcsa szavak.
Éltető sók, életerős savak.

Vigasz is: kudarcok után szivárvány.
Testvér-érzés, hogy ne maradj árván.

Nyugalmat és termő nyugtalanságot.
Csillag-szabadságot – boldog rabságot.

Van benne álmélkodás, rátalálás.
S az ember sokszor egy szóért is hálás.

Hűség serlege nekem már minek?
Vigyétek s töltsetek bele mindenkinek.

Sors ezer karátja, esőcsepp gyöngye.
Ezt mind ráteszem az áldozókőre,

s nektek hagyom – már aki kéri.
Van közte földi, s nem kevés égi.

Haji Haris Bidin: Az ember és a nyugtalanság

A tenger nem mindig kék

 nyugodt

 hullámzó

 viharos

 kegyetlen

olykor gyilkos

Az ember - előfordul - a nyugtalanság

 nyugodt

 békés

 állhatatos

 határozatlan

 kiábrándult

 lázadozó

hevesvérű a forradalomban

Az élet felé

 harmónia

 boldogság

 szenvedés

isteni adomány az élet

az Isteni titokkal

megadás önmagában

 hittel

 istenséggel

 az isteni akarat elfogadásával

 és istennek tetsző kegyes tettekkel

Térdelj le előtte

az Isten írásba fektette

az ő akaratát

Dabi István fordítása

Csoóri Sándor: Télvégi fények

Megy le a Nap. A tó hártyás jegén
hosszú fénycsíkok:
kén-pántlikák tükörbe fagyva.
Föl-föllobban tőlük a szemem
vakítva, sárgán, akár a magnézium.

Város, a szökevényed vagyok, ne tudj róla:
vaáli erdőben vajda jános,
korán vénülő költő, szent és buta,
fehéren izzó férfi, kit szélnek eresztett kutyák
követnek a fekete fák közt.

Micsoda széles ég, micsoda madár-mennyország
a fejem fölött!
micsoda siratnivaló, magas haza,
honnét én már csak a föld alá eshetek,
korhadt szalmával s nyúlszőrrel keveredve.

Lelet leszek majd, érzem: gégémben ólom, foszfor
és rádiumszenny,
elhegesedett szívem helyén egy porrá omlott ország,
mulasztásaim emléke s télvégi fényeké,
mint sírokban talált, régi aranypénzek.

Megy le a Nap. Indulok hazafelé.
A magukra maradt fák a szélben
az eget karmolásszák.
Nem nézek hátra: a hullámzó, fagyos hantokon
hosszúra nyúlt árnyékom kopog.

Mezey Katalin: Fohász utoljára

Istenem, adj eleséget,
harcomhoz halálig ellenséget,
forró egedhez kemény szárnyat,
messzeségedhez merész vágyat,

csókomhoz adj kerek szájat,
szabadságomhoz olajágat.
Szívemre szálljon fényes porhó,
akaratomtól legyek forró,

lábamat növeszd már a földig,
szelek uszálya, nem kőtődik,
eressz bízással, buktatóval,
élni és meghalni valóval.

Oláh András: árnyékban

hibát hibára cseréltünk
s most bennem sötét lesz megint
ujjaimmal körbejárom tested határait
de tenyeremhez kő illik
múltunkhoz betört ablakok…
másodszor is átléptük a határt
s reszkető pincehidegben bekötött
szemmel éljük az utolsó perceket
míg kihalsz belőlem végleg
– mert nem hitted el
hogy a szavakkal ütni is lehet

Juhász Gyula: Imádság a gyűlölködőkért

Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölőket, és a köpködőket.

Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.

Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet
És hogy felettünk csak az Úr itélhet.

Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.

A megbocsájtást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.

Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.

A gyilkos ember hangját, aki részeg
S a szeretet szavát feszítené meg.

Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket, és a köpködőket.

Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.

Lukáts Márta: A búzaszem imája

Bölcsöm a jó, tiszta föld,
amelyben pihentem,
s melyből a vetőmag elhaltával
frissen, üdén kikeltem.
Zöldellö zsenge koromban
fejem hetykén, egyenesen hordtam,
s aztán, ahogy érlelődtem,
Előtted mind mélyebbre hajoltam.
A szél lágy rengésében
álmodozva ringok,
míg a búzavirágok közöttem kéklenek,
és a pipacsok pirosló mécsei fénylenek.
Gazdag életet ígérek!
Megrendülve hallgatom,
hogy egy napon az asztalon,
kenyér leszek, betévő falat...
Istenem, köszönöm végtelen jóságodat,
meg azt, hogy a Tiédhez hasonlóvá
tetted sorsomat.
Veled viselem a nap hevét
és az élet minden keresztjét.
Majd engem is ide-oda hordanak,
csépelnek, halálra ítélnek,
de létem legnagyobb öröme,
hogy ott leszek majd csűrödben.
Ámen.

Parancs János: De profundis

csillapíthatatlan éhség és szomjúság
valami végzetes félreértés vezérli
egymás felé tapogatódzó lépéseinket
és nincs föloldás: nem értjük egymást
külön-külön és együtt is ugyanaz a szégyen
ugyanaz a közöny ugyanaz a reménytelenség
tehetetlenek vagyunk mondja a kő a fű
tehetetlenek vagyunk mondják az állatok
istent teremtettem a saját képemre és
hasonlatosságomra mondja a fölfuvalkodott
gyarló és hiú ember a döghalál árnyékában
tehetetlenek vagyunk mondja az alázatos
földre borul s fejét lehajtva fohászkodik
a mélységekből kiáltok hozzád Uram

az egymásnak ellentmondó magyarázatok közt
tévetegen járok üres az elmém üres a szivem
ha ismerném a megigazulás útját ha rátalálnék
követni talán már erőm se kedvem se lenne
nem bátorít és nem figyel rám aggódva senki
csak magamra számíthatok a bajban és nagyon félek
ilyesféle üzenetek palackposták hánykolódnak
sodródnak ismeretlen céljuk felé az éjben
amióta a szeretet gőgünk miatt megvonatott tőlünk
ezek a segélyt kérő jeladások jórészt személytelenek
senkihez se szólnak többé válaszra se várnak
mintha a nyelvünk végképp összezavarodott volna
az emberek közt nincs megértés csak fagyos némaság
a mélységekből kiáltok hozzád Uram

egymás nélkül mégsem élhetünk
szükségünk van a másik test melegére
az ólmelegre a közös örömre nyomoruságra
szükségünk van a kínzásra és a kínoztatásra
szükségünk van az ellenálló akaratra a párviadalra
a föl-föltámadó indulatokra a parázsló szenvedély
lassan izzó kéjére gyötrelmére és tébolyára
a némán áradó panaszra és az igaztalan vádra
hitványabbak vagyunk mi mint az érzéketlen kövek
mint a lelketlen állatok tunyán forgolódva a sárban
micsoda gyilkos ösztönök lapulnak acsarognak bennünk
micsoda elvetemült sóvárgás hajszol minket egymás ellen
s ez irgalmatlan pokolból lehet-e még kiutat találni?
a mélységekből kiáltok hozzád Uram