Anga Mária: Egybekelnek

Az öregek az estét várják,
amikor észrevétlen marad a csend,
egybekelnek a hangok:
az ének, a nevetés, a sírás,
amikor a mozdulat fájdalma csillapodik,
s belefér egyetlen falrepedésbe,
ott vészelje át az éjszakát.
Feszülő pókháló a mennyezet.
Az évszakok kibélelik a szobát.

Az öregek a sötétet várják.
Lassú mozdulattal bújnak az éjszakába,
felmelegszik lábuk a fájdalomtól,
takarót húznak magukra: esti imát.

Szikszai Béni: Valaki vár

Egyre gyakrabban szorítja
szívemet a kérdés:
Meddig mehetek még?
Mögöttem tízesekkel mérem az időt,
előttem csak évekre futja már.
A másik sarkon tán valaki vár.
Minden eszközzel küzdök a máért,
s szorítva fut a holnap felém.
Az idő késő délutánra jár,
és valahol valaki vár.
Kitárja éltem másik kapuját.
Ahogy az elsőn magam léptem át,
itt is magamra maradok.
De Valaki vár,
s értem átszegzett karjaiba zár.

Sebestény-Jáger Orsolya: A vízen

(Mt 14,22-33)

Uram, a tajtékok óriások
szürkén hömpölyög az élet.
Köröttem korbácsos áradat
a hullámok az égig érnek.

Uram, a csónak ködbe vész,
arcuk az idő messze mosta.
Földig hajolt felhőkön át
fénylik fel eged, e csillag-rosta.

S ha Rád emelem tekintetem
elül a szél, a szárnyas lepel.
Feléd indulok, visz a víz…
Csak így nem süllyedhetek el.

Hervay Gizella: Ősz

Emberhez méltó fájdalmat hordozok
idegeimben.
Több ez, mint az ösztönök öröme;
mély zengés, egész valóm remegteti,
rezeg körülöttem a világ.
Vibráló fényből kottázok
szimfóniát.
Zeng az ősz is,
mély kürtön felharsan a tél, a közelgő;
nincs szükségem rá, hogy behavazza kínjaimat.
Fájdalmaim arra hajtanak,
amerre a társadalmat hajtja az idő,
fájdalmaim íjként kifeszítenek,
s előrehajítanak,
pontosan abba az irányba,
amerre a társadalom hajtja az időt.
Mint villamosok a reggelekben,
vibrál bennem az izgalom,
érzem, amint sejtekké alakul
bennem a teremtő akarat,
nyitott szívvel állok az ablak előtt:
kint zeng a reggel,
mély zengés, egész valóm remegteti,
rezeg körülöttem a világ.
Vibráló fényből kottázok
szimfóniát.

(1962)

Pethes Mária: Kiátkozottan

A templom sem menedék 

Betódul a terror 

letiporva szent igét 

És a felkoncolt biblia lapjain 

térdeplő reményt 

a senkik hada 

hátulról legyilkolja

Apáti Miklós: Megint

Igaz is, saját életem
Miért ne tenném rendbe?
Elválni, nősülni, — új család:
Az ember megpihenne,

Megülve új otthonában
Mesélne jövőt, ha lenne.
Jövőt kutató szemeivel
Bebámulna a végtelenbe,

Nézné saját hiányát hosszan,
Az ürességet, hogy nincsen benne
Épp az, az amiért... Tűzláng,
Leányláng, lángok nyelve —

Akkor fölállna. (Karosszékből?)
Poharat, bőröndöt kézbe venne.
Igen, az ember... És megint
Soha, valahová. Menne. Menne.

Petőcz András: Vissza a tengerhez

A tengerhez kell majd visszatérni,
hogy megint lélegzet legyen.
Legyen lélegzet – suttogom magamban,
és nézem a tengert – a hullámokat.

A tengerhez kell majd visszatérni.
Tiszta szó legyen – nyugalom.
És elmúljon végre a remegés,
a lepusztult szomorú félelem.

Megállok majd a tenger fölött,
a szikláról messzire – távolra látok,
látom megkushadni, ott lent, a világot:
a tengerhez kell majd visszatérni.

Apám arcát látom – nyitott szemek.
Aztán helyére kerül a koporsófedél.
De az az arc – harag és gyűlölet:
belülről mardos, mindig belőlem él.

Leonard Cohen: Boogie Street

Boogie Street

*

Ó, fény ura, ki ködbe vész,
Reád várakoztam.
Egy csókot adsz, ez az egész:
S a boogie az utam.

Egy kortynyi bor. Egy slukk sem árt.
Aztán indulni kell.
 Felhangoltam a vén gitárt;
Tele a fridzsider.
Egy dugó vár a semmiben.
Foglalt helyem van ott.
Vagyok, aki vagyok, s mindent
A boogie út adott.

Emlékeim közt őrzöm még
Szerelmem, testedet;
S a folyót és a vízesést,
Hol fürödtem veled.
Zavarban ott szépségedtől,
Megmostam lábaid.
Tanításod adott erőt,
Mert várt a boogie street.

Ó, fény ura, ki ködbe vész,
Reád várakoztam.
Egy csókot adsz, ez az egész:
S a boogie az utam.

Barátaim, ne féljetek!
Oly súlytalan a lét.
Vágyban fogant a testetek,
És vágyban ér a vég.
Habár a hús, s a vér titka
Bárhol olvasható,
Senki sincs, aki megmondja,
A boogie mire jó.

Ó, fény ura, ki ködbe vész,
Reád várakoztam.
Egy csókot adsz, ez az egész:
S a boogie az utam.

Egy kortynyi bor. Egy slukk sem árt.
Aztán indulni kell…

Domonkos Péter fordítása

Petőcz András: A fejedelmi parkban

 





               Turai Tamásnak 

A fák között, a fák között
meglapul a sűrű köd.
S a Kastély, a fák mögött,
fehér kabátba öltözött - - -

A hó: az lustán elterül,
az egész táj elcsöndesül,
s a Kastély: észrevétlenül
eltűnik a fák mögül - - -

Kiss Benedek: Míg nyílik a szám

Nem hagylak el, életem, élet,
míg nyílik a szám,
dicsérem a Földet,
a Földet és annak ostoba és bölcs
lakóit,
ostobák és bölcsek között is
jó itt.

Szép a virradat és szép az alkony,
jó, ha szélben pirul az arcom,
akár a gyümölcsök,
célt sem tudva,
s ha lehetne, megszületnék
újra.

Pedig a gazság
s az igazság
libikókája igencsak billeg,
ma jót eszünk és bízunk,
holnap gyász eszi szívünket,

szúrnak a percek tűlevelei,
de hálát adok minden napért,
s ha jön az az óra,
sajnálkozni fogok bizony,
hogy létem burkába
csak ennyi fért.

Fodor Ákos: Útravaló

Akkor jársz jól, ha

mind közelebb lépsz ahhoz,

amitől félnél.

Szabó Lőrinc: Gyerekek közt

Ördög tudja, min hahotáznak
úgy kint azok a gyerekek!
Negyedórája figyelem már
szobámból a beszédüket,

és elképeszt, hogy bár a legtöbb
harmadik elemibe jár,
mennyit szerepel vicceikben
a svábhegyi beteg szamár.

Ezt a rejtélyes szamarat, meg
a társát, a vizilovat
kenik egymásra, valahányszor
valami szó vagy fordulat

alkalmat ad rá, – s hogy nevetnek!
hogy bőgnek! milyen boldogan!
– Fiad a svábhegyi…! – kiáltják, –
fiad a viziló, fiam!

fiad a…! – s akit letorkolnak,
az is együtt robban velük.
Ez a vicc? – Elhúzom a számat:
bolond srófra jár az eszük!

Ez is vicc? – tűnődöm tovább, és
közben vadúl viháncol a
terraszon a nyári gyerekhad,
Lóci meg a táborkara,

tovább viháncol önfeledten
a sok hancúzó kisdiák,
a sok friss test, melyben az élet
most kezdi élvezni magát

és a világot: talál hozzá
anyagot mindig s mindenütt,
hisz mintha hájjal kenegetnék,
úgy kacag minden zsigerük.

Boldog ifjúság, de szamár vagy!…
S megint, de már idegesen,
hallom a viccet, mely örökre
érthetetlen marad nekem,

pedig jó lehet, iszonyú jó…
S egyszerre elhagy a fölény:
övék a perc veleje-magva
és csak a héja az enyém,

a zörgő, száraz magyarázat,
hogy így meg úgy, s hogy persze, na,
kapcsol a képzet és az érzés,
ha nincs is benne logika,

s így tovább… S hirtelen vezényszó
harsan keményen odakint:
– Díszkör! – és jön a Nagy Üvöltés
a cserkész-szertartás szerint,

s szavak, Akela, fogadalmak, –
aztán, hogy a fagylalt de jó,
s parancsok, és megint a Svábhegy
betege, meg a viziló – –

S erre már kimegyek közéjük,
a ricsaj hökken és megáll:
mi dolgod e vidám csacsik közt
neked, szomorú, vén szamár?!

Szabó Lőrinc: Káprázatok

Játékot vettem, mikroszkópot,
zsebbevaló kis vascsövet
és lelkendeztem, hogy milyen szép
a légy, a virág, a szövet,

hogy szemem most a millimétert
arasznyira tágítja szét
és végre látom, megtanúlom
a valóság szerkezetét.

Mesebeli meglepetések
rajzottak elő: túlvilág
(vagy inkább alvilág) derengett
szemembe a kis csövön át

és nekem tetszett a varázslat,
hogy szétbontom a látszatot
és szint, formát és összetételt
kiigazitok, átszabok,

ugy éreztem, hogy óriás lett
bennem erő és értelem
és kaput nyit, mint soha eddig,
elém az egyik végtelen:

uj szervem nőtt, isteni látás,
ragyogott, repült az agyam:
mint égbe a pilóta, én úgy
fúrtam az anyagba magam.

Lassan mégis elszomorodtam.
Bámultam még, bámultam a
csalán fulánkját, a kabátom
szőr-erdejét s hogy a sima

papir mily vad terep, – de láttam,
hogy a sok igazság alatt,
melyet a tükrös, lencsés műszer
ceruza-teste megmutat,

uj igazság van s azt is ujra
tovább lehetne bontani
s hogy óriás szemeim inkább
egy törpének a szemei,

egy hangyának, egy nyomorult kis
féregnek, aki a saját
arányai káprázatából,
uj káprázatba szédül át.

Végül idegen lett az uj szem,
a mindentlátó öntudat,
s fájt, hogy mialatt túlvilággá
növeltem a világomat,

szét is rágtam, szételemeztem
azt, ami összerakva szép,
fürészporrá a büszke tölgyfát,
pontokká a szirmok szinét,

és letettem a csodagépet
(az utas hazaérkezik)
és felnéztem, mint aki ébred
(vagy talán ép most álmodik?):

felnéztem, az ablakra néztem,
s ki a kertbe, az orgonás
tavaszba (dél volt, közönséges,
szokott ünnepi ragyogás):

közönséges emberi szemmel
néztem, soká s bizonytalan,
az életbe (melyben ki tudja mennyi tény
s mennyi mese van):

a fénybe, káprázatba néztem…
jött lányom, a kis Klára… És:
– Akarsz látni valami szépet?
– húztam magamhoz – gyere, nézz,

nézz csak ide… Ebbe az… Igy ni…
most majd jól látsz… – S míg a gyerek
a valóságot leste (mint én
az előbb) és lelkendezett,

én őt néztem, a lányt, a nagy lányt,
s a gyönyörű mozdulatot,
mellyel a cső fölé hajolt: a
hazugságot, a látszatot:

őt bámultam, minthogyha csak most
venném észre, hogy… – Jaj, milyen
nagy lett, – mondta, – egyszerre minden! –
és én lehúnytam a szemem

s ő megint szólt: – Nahát, de furcsa!
Nem hittem volna!… – S ebben a
pillanatban ragyogni kezdett
előttem, ahogy még soha,

valami fény ragyogni kezdett
s a ragyogásban ujra őt
láttam: ott tündökölt előttem,
a lélek szemei előtt:

s valóság volt, valódi álom,
mese volt, valódi mese
s felujjongott: – Te apu, ennél
szebbet nem láttam még sose! –

– Én se, – feleltem és hunyt szemmel
csak simogattam a haját,
és, azt hiszem, ugy mosolyogtam
mint vak, aki az égbe lát.

Csoóri Sándor: Jó reggelt, világ!

Jó reggelt, hűvös kapualjak,
hidak,
hólepte cementgerendák,
égve felejtett villanyok csigolyasora!
Jó reggelt, fáradt szerelem, te elkódorgott állat,
kék vagy és összefagyott,
takarodj haza!
Jó reggelt, mozgó, gyámoltalan város,
kémények maffiája köpi rád a kormot,
jó reggelt, világ!
Köszöntelek, mint ki fázó szomszédját köszönti
a kerítésen át.
Nem érdekelnek most nyüszögő vízcsapjaid,
a mosdástól szétázó kezek, szemek és emberarcok
elúszó foszlányai,
vasgyárak tüzes hasmenése,
atom-nyavalyák!
Sem az ólombetűs újságok habogása.
Halottaidat s örök háborúidat lenézem
s hozzád igazodó gyöngeségemet is!
Repülőid: megsokszorozható koporsók,
minden éjjel fölszállnak ellenem
s dobhártyáimat bevérzik.
De most nem érdekel a vérem, a sebem!
Az a perc,
melyben a láthatár széles redőnyeit fölengedem,
fényesedjen!

Jó reggelt, éjszakai vércsíkok,
leheletemben derengő fák,
jó reggelt, megnyerhetetlen életem!

Csoóri Sándor: Tűz árnya, semmiség

Földrészem ez az idegen szoba;
hazám, mert veled alszom el benne.
Nyugodt vagyok: az ágy halotti ágyam is lehetne.
Tűz árnya, semmiség, szaloncukor-babák
s ottkint az elhagyott tél karácsonyfái –
szeretlek, mert eljöttél ide
csomagokkal, sírni és fázni,
enni velem húst, kenyeret, kalácsot
s eláztatni ünnepi hajadat a hóban –
szeretlek, mert itt múlt el az év,
mint a szerelmek egy szobasarokban,
mert faágak durrogtak kint a szélben, mint a pezsgősüvegek
s láncos botok valahol messze,
közeledve, majd távolodva.