Olasz Valéria: Adventi emlék anyámmal

Anyám süti a fánkot,
gyertyát gyújt koszorúfészken,
nézi-nézi a lángot,
különös fény a szemében.

Haja már ezüstös hó,
kezein tél dere reszket,
homloka-ránca gyöngysor,
áhítattal vet keresztet.
Múlik az idő, mondja,
ám őrzi a lángot egyre,
s mint csillagokat, szórja
a lisztet fénnyel keverve.

Nyújtja-nyújtja a rétest,
orcája, mosolya mákos,
angyali töltelékkel
tölti az adventi álmot.

Belehallgat a csendbe,
felejti mindazt, ami fáj,
önzetlen szeretetbe
burkolja be a délutánt.

Kisimítja az abroszt,
tekintetén rebben a láng,
lehull a téli alkony,
s együtt várjuk a Messiást.

Fodor Ákos: Januári áhitat

Ragyog a világ. 

Mikéntha utoljára. 

Vagy, mint először.

Oláh András: arcodat viszem

már rég felöltöztél a halálhoz és itt
hagytad nekünk az otthontalan álmokat
az emlékezetből kikoptatott napok
ott gurulnak az októberi szél
pofozta falevelek között
– már más dimenzióban vacogunk:
én az időre gondolok ami nincs többé
ami hajítófát sem ér nélküled…
nézem a szemedben virágzó éjszakát
és reménykedem hogy találsz valamit
amiért még érdemes… s tudnod kell:
arcodat viszem ha elmegyek

Friedrich Nietzsche: Elhagyatva

Varjúhad száll
Fönn a város felé tova:
Jő a hó már –
Jó, kinek van most – otthona.

Bénít a gond,
Bámulod: mire jutottál!
Ó, te bolond,
Téltől világba futottál!

Néma, hideg
Kapu a pusztán a világ.
Ki veszített,
Nyugvóhelyet sehol se lát.

Állsz sápatag,
A téli vándorút gyötör.
Füst vagy te csak,
Mely örök-hideg égre tör.

Szállj, madár, mondd
Éneked, pusztába zúgva!
Rejtsed, bolond,
Vérző szíved jeges gúnyba.

Varjúhad száll
A város felé tova.
– Jő a hó már,
Jaj, kinek nincs most otthona!

Hudy Árpád fordítása

Németh Erzsébet: Utolsó

Utolsó dallama vagy 

rigóéneknek, gerlefuvolának. 

Nincs akit megöleljek érted - 

darabokra tört bennem a bánat.

Takács Zsuzsa: Ha van lelkünk ugyan

Nincs egyetlen alakja. Hát éppen ez!
Bízhatunk-e abban, aki szüntelenül változtatja
külsejét: a Vak Remény? Hol koldus az utca-
sarkon, hol fiatal nő, mások szolgálója, aki
gazdáival együtt Auschwitzba megy, a Duna-
deltába vagy Vorkutára, és szolgálja ott is
őket: kikaparja a hó alól a gyökeret vagy kukázik
nekik. Aggastyán, aki történeteket mond, hogy
a lelket tartsa bennünk, ha van lelkünk ugyan,
és nem fajfenttartó állatok vagyunk csak.

Mikor a szokásos nyolc óra helyett hetekig tart
az éjjel vagy éveken keresztül, évtizedeken át,
s ha feltűnik a nap, csak tévedésből virrad ránk,
bízzunk-e benne még? Amikor klímás buszaikkal
megérkeznek a katasztrófaturisták lepusztult
városunkba, és zsarnokunk heréltje körbevezeti
őket a luxusszállodában, és megnyitja az arany-
csapokat, de: nem ezért fizettek – verik az asztalt –
hogy whiskyt vedeljenek a Patyomkin faluban,
hanem találkozni akarnak velünk is – mondják.

Vannak-e jogaink, szappanunk, vannak-e könyveink?
Fizetett túlóra, kórházak, iskola? – kérdezik.
Az árvaházakról faggatnak különösképp, mert
olyanban már jártak valahol, és legcikibb emlékük
az maradt. S hogy volna-e kedvünk utazni, ahogyan
ők teszik? Egy ázsiai szökőárról mesélnek, fotókat
mutogatnak: ott láthatók maguk is, magyarázzák,
nyakukban a Sony-felvevőgéppel az iszapba ragadt
tetemek fölött. Hellyel kínálnak és lazacot hozatnak:
eszünk-e velük? S mi állunk csak a bekamerázott

étteremben, kopog a szemünk, de nem eszünk.
Ha zavar, hogy néznek, elfordulnak inkább –
ajánlják – de hiszen minket mindig néznek! –
feleljük, s csak bámuljuk őket: milyen szépek.
Reménykedünk-e még? – kérdezik, s eszünkbe
jut a koldus a Petőfi Sándor utca sarkán, a fiatal
nő, aki Auschwitzba jött velünk, a Duna-deltába
vagy Vorkutára. És villognak a vakuk,
kattognak a gépek, hogy ne keverjenek össze
másokkal minket, fölírják a helyet és az évet.   

Csengery Kristóf: Atyjának szellemét szólítja

 Néha fáradtan a tükörbe nézek,
és te nézel vissza. A régi arcod.
Megfakult fénykép a gyerekkoromból:
       szürke a szürkén.

Félve kérdem: én te vagyok? Te én vagy?
Nincs külön létünk? Az utóidő így
egybemos? Lázadni akartam, és lám:
       rám telepedtél,

most, hogy én volnék a koros, a meglett
férfi! Szánalmas. A te ráncaid. Nincs
is, mi rajtam csak az enyém lehetne?
       Sokszorosítás

zajlik? Egy elv változatok sorával
szórakoztatja az unott Teremtőt,
hogy ne fásuljon magagyűlölővé:
       ennyi a lényeg?

Mindegy is. Nem firtatom. Azt szeretném
tudni inkább, másnak is oly nehéz-e
visszanézni. Mert ha terád s magamra
       gondolok, úgy kell

hinnem, én voltam oka mind a rossznak,
melyben éltél. Én: ez a tompa, önző
szalmabábu, én, aki nem szerettem
       akkoriban még

senkit. Így volt? Így lehetett? Aligha.
Nem tudom, hogy volt. Kavarogva szálldos
pár szakadt foszlány, maradék a múltból.
       Egy csak a biztos:

áll az egykorvolt gyerek, áll magában,
s hallja, bentről szól valaki, az önvád
hangja. Gyilkos, mondja szelíden, és oly
       egyszerűen, mint

egy nevet. Gyilkos? Ki nem az? Ha élsz, egy
másik élet kell, amelyet kioltasz.
Egyet egyért. Így megy ez. És kivétel
       nincs. Csupa éles

kés az élő, csak a halott nem öl. Te
rég pihensz már. Részed a szenvedésből
bőven elvetted: ami járt, s azon túl
       többet is. Ott, hol

most időzöl, fény legyen és melegség.
És te, Lélek, légy, ami nem lehettél
itt, velünk: boldog. Ne kísérjen emlék
       terhe. Bocsáss meg.

Bárdos László: Őszike

Megöregszem hamar, higgadt, lassú leszek, 

kimérem lépteim a földön. 

Nem hajszolom, szilaj, sok üzenetemet, 

akkor már nem követelődzöm. 

Ahol éppen ülök, remélek megmaradni, 

nem lesz se hajam, se fogam. 

Bottal közlekedem, s ha gyaláznak, az annyi, 

mint egy múlékony szélroham. 

S bárhová, bárkihez tévedek, benyitok, 

olyan lesz, mint egy kötelesség; 

jelenlétem merev, fakó, szűkreszabott, 

már alig várják, hogy levessék. 

A lányok örömöt, gyöngédséget, szerelmes 

izgalmat nem adnak nekem. 

És az arcuk, mint a térdük, sima, kerek lesz, 

s kifejezéstelen.

Németh Erzsébet: Kivárni valahogy

Este...
tört cserepek
csörömpölésének
hangja szíveden,
agyadban visszhangzik
a lét -  - - 

aládúcolt lélegzettel,
néma csavarok szorításában is
kivárni valahogy
az utolsó esélyt!

Pál Sándor Attila: A felhők

Itt akkor a legszebb a táj, ha felhős az ég. Az erdők
és a puszták sűrű egymásutánja, a homokos földek
és a borókások, a százéves nyárfa a határban. Azon
gondolkodom, hogy hogy fogsz emlékezni rám.
Mi marad meg benned az itthoni sétákból, a
biciklizésekből a határban, kötődsz-e majd ide
legalább egy kicsit. Ez síkvidék. Alföld. Az is
eszembe jut, mostanában egyre sűrűbben, hogy
ki ültette a környékbeli erdőket. Mi lenne, ha az
egész környék egy végeláthatatlan fatenger lenne.
Nem tudom, maradt-e fenn bármiféle dokumentáció
az erdőtelepítőkről. Vagy mi az erdők neve. Talán
nem is lényeges, hogy mi marad meg belőlem benned.
A pusztaszag, a tücsökzene és a tehénlepények korongjai,
vagy egy mezítlábas öregember a vetésben. Nyomot hagyni felesleges.

Gömöri György: Azok a délutánok

Azok a lomha, forró nyári délutánok
amikor csakis fagylaltozni volt kedve
a ráérős fiúnak, aki el-elballagott
egy olyan házhoz, ahol a nyitott ablakból
újra meg újra kiszüremlett a tétova Für Elise
vagy egy korabeli lagymatag álnépi sláger
míg a csatornák bűze gőzölgött minden utcasarkon
– felfütyült ilyenkor a fiú az egyik emeletre
hogy megkérdezzen egy lányt „Nem jössz ki a Palára?”
– Akkor még nem volt sem tévé, sem szenvtelen Fészbuk
a gyerekek hittek a tiszta friss levegőben
meg abban, ha felnőnek jobb lesz ez a világ
és nem kell megint aknamezők vagy félelemből font kerítések
mögé húzódni vagy duplazáras lakásban izzadva remegni

Mai Ige: Nem odaküld, hanem odavisz

 „Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek tőlük, mert maga az Úr, a te Istened vonul majd veled, nem hagy cserben téged, és nem hagy el.” (5Mózes 31:6) 

Volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon félt a sötétben. Egy este az édesanyja arra kérte, hogy a hátsó verandáról hozza be a felmosót, de a kisfiú nem akart kimenni, mert félt. Az édesanyja megkérdezte: „Nem szoktam-e mindig azt mondani neked, hogy nincs mitől félned a sötétben?” „Igen, anya – válaszolt a kisfiú. – De kérlek, ne kényszeríts rá, hogy kimenjek a felmosóért!” Az anya így folytatta: „Fiam, nem tudod, hogy Jézus mindig veled van? Nem tudod, hogy sosem vagy egyedül? Nem tudod, hogy nincs mitől félned?” „De igen, anya” – felelt a fiúcska. Erre az édesanyja azt mondta: „Jó, akkor most menj a felmosóért!” A kisfiú résnyire kinyitotta a hátsó ajtót, kidugta a kezét, és pityeregve így szólt: „Jézus, idenyújtanád a felmosót, légyszi?”

Természetes, hogy félsz, amikor valami olyat próbálsz, amit azelőtt sohasem tettél. Természetes dolog, hogy félsz, ha olyan feladatra kérnek, amire alkalmatlannak tartod magad. Természetes, hogy félsz, ha olyasmivel próbálkozol, amivel korábban már kudarcot vallottál. De úgy tudunk növekedni, ha megtesszük, amitől félünk, és így növekszik Istenbe vetett bizalmunk is. Isten ma ezt mondja neked: „Légy erős és bátor, ne félj és ne rettegj tőlük, mert maga az Úr, a te Istened vonul majd veled, nem hagy cserben téged, és nem hagy el.” Isten veled marad, bármerre mégy. Ez ösztönözzön arra, hogy elindulj bármerre, ahová küld! Az igazság az, hogy amikor Isten azt mondja: indulj, akkor nem küld valahová, hanem visz valahová. 

Takács Zsuzsa: Fogadd el, fogadd el!

 Mibe bele nem szólnál? – csattant föl kísérőm,
a Vak Remény. Meglepett a keménysége.
Csak az életbe és a halálba, másba nem –
feleltem dacosan. Megszállt az ellenkezés
szelleme. Nem föladni, hajtogattam magamban.
A gyerekonkológián a műtők előtt vártunk
reggel nyolc óra óta. Aztán kijött egy sebész,
és találomra odalépett egy férfihoz.

Örültem, hogy nem engem szemelt ki, mert
maszkját már levetette: meztelen és vészt jósló
volt az arca. Közölte vele a gyászhírt, meghajolt
kicsit és várt, akkor magára hagyta. –
Az Isten verje meg! – jajdult fel hirtelen
az Áldozati Bárány a (halott) gyerek apja, de
a hangja elakadt, dőltek a könnyei, lecsúszott
az üres padra. Kísérőm odalépett hozzá.

Mit képzel magáról, ki ő, hogy megszólítsa?
Kezét a férfi vállához közelítette, de érintését
az egyetlen rándítással letépte és elhajította
magától.  – Fogadd el, fogadd el! – mondta
neki a kísérőm, s olyan közelről, mintha
mellettem állt volna. – De én nem vagyok
szent – üvöltötte a férfi.  –  Mindnyájan
azok vagytok! – mondta a Vak Remény.

Izsó Zita: A második halál

A fa már öreg,
egy ideje már nem nő tovább.
A törzsét két kézzel át lehet érni, mint egy fiatal lány derekát.

Minden évben a születésnapján letört egy kicsit vastagabb ágat,
és faragott belőle egy arcot,
ami pont úgy nézett ki, mint ő.
Később tudtuk meg, az ikertestvére az.
Azt mondta, állandóan azzal játszottak, hogy felcserélték a nevüket,
még a szüleik sem tudták megkülönböztetni őket,
ő pedig soha nem figyelmeztette őket a tévedésre.
Egy darabig kevésbé fájt attól,
hogy a saját nevét látja a síron, és nem az övét.

Néhány évvel ezelőtt kivágattuk a fát.
Egy ideje nagyon leárnyékolta a szobát.

Azóta is pontosan meg tudom mondani, hol állt.
A két gyerek ott van az ágai között,
a sarkon pedig befordulnak a katonák,
a fiúk dobálni kezdik őket a gyümölcsökkel,
a katonák nem céloznak rájuk, csak meg akarják őket ijeszteni.
Egyikük a földre zuhan.
Ruháját a sok összetaposott gyümölcs
szívtájéknál egészen pirosra színezi.

Szabó István: Két part között

A folyóparton ülünk, és a tengerről mesélsz.
Hogy milyen egy nyaralás, hogy a tenger
lassú, és sehol sem látszik a túlpart. Mindent
elhiszek neked, én még nem láttam a tengert,
és elképzelni is alig tudom. A kezembe adsz
egy kagylót, amit a tengerparton találtál, azt
mondod, benne a tenger, hallgassam meg.
Aztán azt mondod, ússzuk át ezt a folyót,
most a sodrás nem olyan erős, hogy a víz
itt a legszelídebb. Férfi úszásban vagyok a
leggyengébb, de abban úszom, mert te is
abban úszol. Ha most megfulladnék, és
valaki megtalálna, leellenőrizné, hogy élek-e
még. Rám hajtaná a fejét, és hallaná bennem
a folyót, mint én a tengert abban a kagylóban.
Amikor kiértünk a partra, akkor jutott eszembe,
hogy ez a folyó valahol egy tengerbe torkollik.