Takáts Gyula: Mögéje nézz

Mögéje, mert mind csak ott... S még az mögött.. 

Ne rája nézz!. . . Mert zöld a levél, 

de ősz. . . Ereiben is az kering 

s vitorláinkban együtt zúg a szél...

Féja Endre: Istenhez térve

Ha valaki ajkát mosolyra nyitja,
téged sejtelek a lelkében, rejtve.
A virágok esti illatában
téged érezlek eltemetve.

Gyönge vagyok, véges az élet,
ne büntess, ha olykor vétek.
Elfáradtam nagyon a nyárban,
de Hozzád mindig visszatérek.

Makay Ida: Az a rét

Szikrázó gyerekkori rét! 

Kék lepke villog fölötte. 

Már soha többet az a kék! 

Az ég üvegje összetörve. 

Emlék kékje: vakító nyárég! 

Aranykor, alvó öntudatlan. 

Szívben fénylő holdmessze tájék. 

Azúr lepke boldog magasban! 

Ha csak egyszer egy rebbenésig! 

Ha nemcsak a versbe, a szóba. .. 

Ha csak egyszer még az a rét. 

Ha egyszer még az az óra!

Makay Ida: Magadért és magadnak

Nem zendülhet föl, csak a rekviem
érted, bár rajtad nem úr a halál.
Akit temetnek, és aki temet,
most s mindörökre Te vagy Karnevál,
és tor. Félelmesen szép ünnep ez.
Magadért és magadnak tündökölsz.
(a kezdettől minden Isten árva)
Tiéd minden, mit elsodort az ár:
a mélybehullott fáklya üstökös.
Gyászsötét lepkék halálos tánca.

Makay Ida: Alkonyi hasonlat

Jó volna itt maradni még.
Tudattalan emléktelenül.
Csak, mint a kő. A víz. Az ég.
Kihúnyni csöndben, mint az alkony.
S egy sugárnyit ragyogni még.

Hajnal Anna: Kristályoszlop

Kettőnk között halálod
feltörő kristály oszlop.
Lám fölénk nőtt halálod!
        Hány sikkal, szöggel, éllel
        mered fel nappal éjjel
        ágaskodó magányba,
        meredek árvaságba:
        kéznek elérhetetlen,
        szemnek felmérhetetlen.

Kettőnk között halálod
feltörő kristály oszlop.
Lám fölénk nőtt Halálod:
        sok tükrös lappal, éllel,
        sok kardéles szegéllyel
        Tükrökben számolatlan
        tükrözött változatban:
        tükörben lépő képünk.
        Képből a képbe lépünk.

Kettőnk között halálod
feltörő kristályoszlop.
Lám fölénk nőtt halálod!
        Nézhetjük most már ketten,
        te multból, én jelenben.
        Körüljárhatjuk ketten,
        te ma is énmellettem,
        te szellemben, én testben:
        de együtt mindenekben.

Garai Gábor: Láthatár

Most állj meg itt, és nézd a láthatárt.
Remeg a föld, eltörpülnek a fák.
Felhők fölrázott vánkosán a nap
lomha vért csorgat már, nem aranyat.
Fejed fölött megfordul egy madár,
a láthatár felé suhanva száll.
Szétszórja a megnyúlt árnyékokat
az úton végigsöprő alkonyat.
Magad állsz a mai nap peremén,
nincs szivedben se bánat, se remény.
Nem is sejted, mit ígér holnapod,
de elébe kell állnod, azt tudod.
És tul kell élned; amíg csak lehet,
ugyanazt kell itt újra-kezdened,
téglánkint rakva egyre a falat
a részvéttelen ég boltja alatt,
mintha létezne beteljesedés,
s nem rész lenne maga is, az egész,
mintha az időt hagynád örökül
(mi átfolyt rajtad, s nélküled röpül
tovább) az utódokra, mintha csak
az lenne lényeged, mi megmaradt
kezed nyomán, s mások javára vált. . .

Most állj meg itt, és nézd a láthatárt.

Vészi Endre: Te és az Idő

Ahogy az Idő összezárul
s gyalul egy éles fémgyálú
szívedben megnő a gyanú
nyílik egy ajtó önmagától

Rozsdásodik a vasliget
cseppkőbe hűl a pára reggel
s jeleznéd bár titkos jelekkel
homokba írsz csak betűket

Felhőkbe véstél ködből habból
elképzelt nem volt arcokat
oxigéngyöngyök a szavak
hol vagy attól a pillanattól

Mikor az eufória
magasba emelt mint egy istent
s maghasadásban a felismert
örök alakzat fény haza

Mind aki voltál angyalmásod
ki útnak indít az a kéz
és az a szem mely visszanéz
felejthetetlen pillantásod

S mindez magát úgy bontja ki
kíváncsian és rögtönözve
hogy teljes ívben forrnak össze
életed ellenpontjai

Egyidőben te nyár vagy tél vagy
egyszerre tavasz őszi táj
tenyérbe zárt dermedt bogár
szénben megmaradt falevél vagy

Tolvaj ki menti vagyonát
de aki mindent itthagy végül
rögeszmét verset örökségül
mindent amit csak kitalált

József Attila: A kutya

Oly lompos volt és lucskos,
A szőre sárga láng,
Éhségtől karcsú,
Vágytól girhes,
Szomorú derekáról
Messze lobogott
A hűvös éji szél.
Futott, könyörgött.
Tömött, sóhajtó templomok
Laktak a szemében
S kenyérhéját, miegymást
Keresgélt.

Úgy megsajnáltam, mintha
Belőlem szaladt volna
Elő szegény kutya.
S a világból nyüvötten
Ekkor mindent láttam ott.

Lefekszünk, mert így kell,
Mert lefektet az este
S elalszunk, mert elaltat
Végül a nyomorúság.
De elalvás előtt még,
Feküdvén, mint a város,
Fáradtság, tisztaság
Hűs boltja alatt némán,
Egyszer csak előbúvik
Nappali rejtekéből,
Belőlünk,
Az az oly-igen éhes,
Lompos, lucskos kutya
És Istenhulladékot,
Istendarabkákat
Keresgél.

1924 első fele

Pilinszky János: Két szeretőre

Mint alvilági házasok
a forró sodronyon,
hevertek, mint
a balfelem, balom a jobbomon,
s bár oktalan szerelmetek
már annyit sem jelent,
mint illemhely sivár falán
az ábrák és jelek,
a tűrhetetlen megszokás
megannyi változat
és változás között vakon
mégis csak összetart!
Akár a kettészelt kukac
valahogy mégis egy,
szíved szívével esztelen
vesződve hempereg!
Bizony: a büntetés elől
kár is lesz futnotok,
egy óriási csecsemő
állja el utatok,
és hanyatt-homlok menekül
majd torkotokon át,
véres csomóban kiszakad:
megszökik a világ!

Csoóri Sándor: Idegenben

Barátaim verseit olvasom idegenben. 

Beárnyékolja szavaikat az utcán siető nők haja 

s a felhőkarcolókat mosdató esőké. 

Most értem meg, hogy egyszer ők is elidegenednek tőlem. 

Sírjuk fölött a nyár, mint üres hinta leng majd.

Szabó Lőrinc: Egyedűl

Testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok,
fáj a nappal ezer ugráló szine;

fáj, hogy annyian megszólítanak,
de azért senki se simogatná meg homlokomat.

Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál
és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb.

Fehér galambok alszanak álmaimban:
nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket!

Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok,
milyen irigy és hazug és civakodó.

Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is,
ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon.

Sírok, –
és szavaim halottan hullanak lábaimhoz.

Sírok, –
és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet…

Várszegi Asztrik

“Nem magunkat kell gyászolnunk, hanem őt kell megköszönnünk a Teremtőnek.”  

Szabó Magda

 „Isten kegyelmi ajándékként azt adta nekem, ahogy az évek szálltak, riadalom nélkül vettem tudomásul: telik az idő. Sosem féltem az öregedéstől, a haláltól sem: ami megkezdődött, végződik is egyszer. Ami meglepett, az édes és simogató felismerés volt: nekem az öregedés csak ad. S hogy fejében beleszánt sima bőrömbe? Alig számít annak a derűs békének a birtokában, amellyel az ember a tükör helyett önmagával néz szembe, hajdani eseményeket mérlegel. (…) Nekem a múló idő csak adott. Bátorságot, erőt, emberi tartást, s ha ki is fosztott az ifjúság édes kelléktárából, nem erre lettem érzékeny, hanem az adományára, hogy végre értek mindent, világosan és elfogultság nélkül láthatom a családomat, saját idáig való fejlődésem történetét. Fiatal éveimben dehogy lett volna bátorságom megmutatni magamat olyannak, amilyen voltam.”

Szabó Magda

 „ Semmi az, kicsim, minden előhalál hasznodra van, az utolsó már olyan könnyű lesz, hogy észre sem veszed. Csak a legelső olyan, hogy azt hiszed, belepusztulsz. (…) Szerencsére sok előhalál van a valódira való felkészülésig, az ember élete folyamán többször érzi, hogy se útja, se jövője, se ereje nincs már, minden befejeződött, kész, igazán szép volt a jó Istentől, hogy ezt a módszeres szoktatást a nagy záráshoz kitalálta. A végleges, a záró meglepően könnyen lefolyik majd, mosolyogva halsz meg, kezet rázol az elmúlással, és az utolsó mozdulattal becsukod a könyvet. Akkorára már annyi katasztrófát átéltél, annyi vért vesztettél, annyit féltél, sírtál, próbálkoztál hiába, hogy alig marad szegény halálnak valamije, amit elrabolhat tőled, csak a bőrödet viheti, a csomagolópapírt, amibe Isten pakolt a születéssel, meg a spárgát, a csontjaidat.”