John Masefield: Epilógus

Láttam szép rózsát, amely a sziklán kelt, 

csúf embert, kinek szíve végtelen, 

s gebét, amely a versenyen kupát nyert. 

Tehát reménykedem.

Faludy György fordítása

Antonio Machado: Az alvás...

Az alvás: híd, amelyen a holnapba 

sétálunk át csukott szemmel. Alatta 

folyik álmaink hangtalan patakja.

Faludy György fordítása

Szapphó: …nyugszik a hold…

nyugszik a hold túl a halmon, 

fordul a Göncölszekér rúdja, 

múlik az éjszaka, ám 

én még egymagam alszom…

Faludy György fordítása

Francois Villon: Négysoros vers

 melyet Villon halálítélete szélére írt  

Francia vagyok Párizs városából, 

mely lábam alatt a piszkos mélybe vész, 

s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról, 

s a nyakamon érzem, hogy a seggem mily nehéz. 

 Faludy György fordítása

Francois Villon: Ballada a parlamenthez

Most, hogy a bitó árnyékában állok, 

a parlament eszéhez apellálok. 

Mert jogában áll minden féregnek, dögnek 

védekezni, ha életére törnek, 

a kutya vonít, a kígyó sziszeg, 

a farkas üvölt, s ebben a hideg, 

tetves ketrecben, ahová bezártak: 

csak én, csak én fogjam be a pofámat? 

Persze: nem nékem állna a deres, 

ha úr lehetnék, vagy gazdag nemes, 

de mivelhogy szegény bitang vagyok, 

a vallatásnál csak pofont kapok, 

s most, hogy még hozzá kínpadra ítéltek, 

ha hegyes szögekkel a húsomba tépnek, 

ha olajba főznek, ha négyrétre vágnak: 

most is, most is fogjam be a pofámat? 

Nem – a fejemben még több szalma lenne, 

mint amennyi szalma nőtt már eddig benne, 

ha most a parlament elé nem állnék 

s végső lehelletig nem protestálnék, 

hogy ártatlan vagyok –, s ha siralomházba zárnak, 

s a bitó alatt martalócok várnak, 

míg a szuronyok merev négyszögben állnak, 

még akkor is fogjam be a pofámat? 

Búcsú 

Nem: látjátok, nemhiába firkálok, 

mert ha ezt a verset ki nem gondolom, 

fölöttem folyna már régen az árok, 

s csalán nőtt volna rég a gyomromon. 

Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak, 

az urak előtt ne fogd be a pofádat.

Faludy György fordítása

Francois Villon: Ballada a múlt idők dámáiról

Ha az útkereszten május alkonyatkor 

én, a csavargó, egy percre megállok: 

akkor halkan megkérdem önmagamtól, 

hogy Thaisz vagy Heléna merre jár most? 

Hol van Sabina, a szőke császárnő, 

aki előtt fél Róma térdepelt, 

és hol a nimfa, ki a tó vizéből 

fehér testének választ énekelt? 

Hova lettek a csókok és a vágyak, 

az alkonyattól piros szénaágyak, 

a pásztorórák s a szerelmi szó? 

De hova lett a tavalyi hó? 

És aztán, napszálltakor, újra kérdem, 

hogy szőke volt, vagy barna volt a lány, 

kinek fehér válláért minden éjjel 

felsírt a ciszternából Johanán? 

Hol van a melle, mely kígyózva táncolt, 

hol van az öle, melyen aranylánc volt, 

és hol van teste, mely olyan halvány volt, 

mint ezüsttükörben a liliom? 

Hova lettek a csókok és a vágyak, 

az alkonyattól piros szénaágyak, 

a pásztorórák s a szerelmi szó? 

De hova lett a tavalyi hó? 

Hol vannak a thébai királylányok, 

mellbimbóikról hova lett a rúzs 

s ámbrától még illatos múmiájuk 

fehér csontjáról hova lett a hús? 

S a szír nők, kik görög hajósok ölében 

feküdtek tarka bambuszágyakon, 

s a hetérák, kik kis mellüket nézve 

álltak a korinthoszi várfalon? 

Hova lettek a csókok és a vágyak, 

az alkonyattól piros szénaágyak, 

a pásztorórák s a szerelmi szó? 

De hova lett a tavalyi hó? 

Hol van Héloise, kiért a szarkofágban 

Abélard szíve még most is dobog, 

és hol van a szűz, akit Rouen várában 

égettek meg nemrég az angolok? 

Odaadnám érte fél életem: 

ha a kezét kezembe tudnám venni, 

s egyszer tudnék vele csak végigmenni 

az alkonyattól lila réteken… 

De nyomát már hiába kutatom, 

mert hol van a fekete ugaron 

a pásztoróra, a szerelmi szó? 

De hova lett a tavalyi hó? 

Tanulságos utóirat 

Ezért, ha májusban egy lánnyal járkálsz, 

és nem tudod, hogy Pláton vén szamár, 

s ha a kertben csiklandó nevetése 

mögött nem érzed meg, hogy mire vár, 

akkor, ha egy nap otthagyott, ne kérdezd, 

hogy hova lett és kivel merre jár? 

Mert megtudod, hogy a szerelmi szó 

számodra volt – mint a tavalyi hó.

Faludy György fordítása

Francois Villon: Kerítőballada Villonról és kövér Margot-járól

Persze: pukkadnak a párizsi polgárok, 

mióta hírlik, hogy egy lánnyal járok, 

ki az utcáról tartja el magát. 

De a kis dögöt nagyon szeretem, 

ingét megvarrom, ágyát megvetem 

és megkefélem este a haját; 

bort hozok a kocsmából, a kútról vizet, 

s ha egy vendég jön, aki jól fizet: 

a hátsó ajtón diszkréten távozom, 

hogy a gavallérok és a tiszturak, 

mint a mennyben, úgy érezzék maguk 

a bordélyházban, hol ketten lakunk.

Persze, gyakran beköszönt a nyomor. 

Ilyenkor Margót látni sem tudom, 

gyűlölöm, mint a kést, a vérem forr, 

belérúgok és a haját húzom, 

Józsefre és Máriára esküszöm, 

hogy holnap reggelig agyonütöm, 

ha nem lesz pénz – zálogházba teszem 

ruháit, és ha nincsen mit egyem: 

káromkodom, míg a gyomrom korog, 

ő meg a szoba sarkában kuporog, 

s ilyenkor napestig pofozkodunk 

a bordélyházban, hol ketten lakunk. 

Aztán egyszerre pénz áll a konyhára, 

mert hirtelen nagy lett a forgalom, 

vagy én találkoztam a Bac utcában, 

avagy a Montmartre-i domboldalon 

egy bitanggal, ki meglógott a cehhel… 

S kövér Margóm akkor megint a régi, 

combomra csap és arcunk felderül, 

lefekszünk s én egy dalt trillázok néki, 

ahogyan ez a legjobb férfinak 

száz évben is csak egyszer sikerül. 

És aztán másnap estig horkolunk 

a bordélyházban, hol ketten lakunk. 

Ajánlás: 

Kik ezeket a sorokat olvassátok, 

gavallérok, urak és kapitányok, 

jegyezzétek meg: ha egy lányt kívántok, 

ki az ágyban mindenre kapható: 

szolgálatotokra készen itt vagyunk 

a bordélyházban, hol ketten lakunk.

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon 

És tűz nyelje el Sodomát. 

A mindennap kicsiny csodái 

Nagyobb és titkosabb csodák. 

Tedd a kezed a szívedre, 

Hallgasd, figyeld hogy mit dobog, 

Ez a finom kis kalapálás 

Nem a legcsodásabb dolog? 

Nézz a sötétkék végtelenbe, 

Nézd a szürke kis ezüstpontokat: 

Nem csoda-e, hogy árva lelked 

Feléjük szárnyat bontogat?  

Nézd, árnyékod, hogy fut előled, 

Hogy nő, hogy törpül el veled. 

Nem csoda ez? S hogy tükröződni 

Látod a vízben az eget.  

Ne várj nagy dolgot életedbe, 

Kis hópelyhek az örömök, 

Szitáló, halk szirom-csodák: 

Rajtuk át Isten szól: jövök.   

Wass Albert: Ábránd

Ma ünnepelve szökni hagyta

fáradt foglyát a zsarnok város.

Oly csend van itt. A lelkemen

nagy béke ül: nyugodt, halálos.

Jó volna így, Valakivel

                         megosztani e drága csendet.                        

A Vetést nézni, állva, várva,

míg a halál halkan becsenget...

Virágot szednénk tarka erdőn,

juhokkal mennénk zöld mezőre,

s ha lelkünk búsabb Istent áhít:

kiballagnánk a temetőbe...

Nem vágynánk idegen babérra,

és nem rágódnánk annyi témán.

Lennénk két csöndes álmú ember,

egymást ünnepelve némán.

                                 

Ez lenne itt a közös delta,

csitult folyóknak lassú vége.

Violaszínű nagy palást

terülne ránk: a csendes Béke.

Nemes Nagy Ágnes: Intermezzo

Megmarkolom a melleden az inget, 

s torkomból fojtó gyűlölet sziszeg, 

hogy: mondd, szerettél mást is?! Mért szerettél?! 

– Aztán lassan elengedlek. Minek…?

Csáky Károly: Istenközelben

Kötelékedben 

lettem 

szabad 

Uram. 

 Az ég szemébe néztem, 

s már 

nem vakított 

a fény. 

Láttam a Napbaöltöztetett 

Asszonyt 

és tüzes szekerét 

a Prófétának. 

Most 

itt 

lent 

is szebben 

ragyog 

világnak 

világossága, 

alászáll 

egy angyal, 

hozza magával 

igazságnak tükörét.

Pilinszky János: Infernó

Ház. Kutya. Gépkocsi.
Pázsit és fogadások.
De csakugyan szebb attól a mennyország,
hogy a poklokra lecementelt,
gyermeküket, nemüket, fajukat
és mindenüket megtagadó lények
póklábakon egyensulyozva
nyáladzanak senkiért, semmiért?

Mai Ige: Gondolj az elfeledettekre!

„Védjétek meg az árvák igazát, képviseljétek az özvegy peres ügyét!” 

(Ézsaiás 1:17) 

Az újszövetségi időkben nem volt szociális ellátórendszer. Ezért írta Jakab apostol: „tiszta és szeplőtlen kegyesség az Isten és Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban” (Jakab 1:27). 

Ez lehet az a fajta szolgálat, amit már rég kerestél! Nem kell hozzá különleges képesítés, csupán annyi, hogy emlékezni tudj arra, milyen érzés „kihagyottnak” lenni, és hogy együtt tudj érezni annyira, hogy tegyél valamit ellene. 

A következő szívbe markoló levelet egy megözvegyült hölgy írta, a címe: „Az özvegység története”. „Először zsibbadtság, aztán elfoglaltság. Milliónyi dolgot kell elintézni. A halotti anyakönyvi kivonattól kezdve végtelen sok iratot kell aláírni. Ott vannak a megértő barátok és a támogató rokonok. Valami mindig dolgot ad. 

De aztán éjjel az ágy üres oldalát püfölöd fájdalmadban. Végül becsukod a szemed, kidobod a kukába a fogkeféjét és az ócska munkáscipőt is, amit egy nejlonszatyorban hazahoztál a kórházból. Kiüríted a szekrényt, és elajándékozod a dolgait. Ez hihetetlen szívfájdalom. Minden egyes ruhadarab valamilyen különleges helyre vagy eseményre emlékeztet. Elmúlt egy év; még mindig egyben vagy. Aztán beüt a mennykő! Barátaid valakinek a születésnapját ünneplik – mindenki a párjával. Téged nem vonnak be, mert „ötödik kerék” lennél. Egyes feleségek egyenesen fenyegetésnek tekintenek. Kérlek, ne feledkezzetek el rólunk! Ne tekintsetek plusz tehernek! Nyomorult helyzetbe kerültünk, és szükségünk van barátokra. Aláírás: az Elfelejtett.” 

Gondolj bele, milyen sokat jelentene ma valakinek, ha kész lennél felkeresni azokat, akiken a társadalom oly sokszor keresztülnéz, akikről elfeledkezik.

Forrás: Mai Ige

Petőcz András: A lezárult idő

Valamit kezdenem kellene mindazzal, 

ami mostanság hajnalban körbevesz engem. 

 Úgy négy óra tájban arra riadok, arra a furcsa 

 gondolatra, hogy hamarosan meg fogok halni. 

 Nem a halál ténye izgat, nem is az azt megelőző

és nyilvánvalóan elkerülhetetlen szenvedésé, 

hanem, hogy nem, hogy egyáltalában nem 

végeztem el a feladatomat, amiért itt, és most, 

és mindörökké és ebben a pillanatban – 

Émelygés fog el, hajnalonta, valamiféle korai jele ez 

testem leépülésének. Nem félek, nem szorongok, 

csak az elvégzetlen munka idegesít, mindaz, amit 

megtehettem volna, de – valamiért – nem tettem meg. 

Annyira szeretném, hogy több időm legyen! 

Időhegyeken szeretnék keresztülgázolni, és 

gondolatban már meg is teszem, időhegyek 

magasodnak elém, és megmászom a magasba 

nyúló időcsúcsokat, és az elvégzett munka 

lobogóját tűzöm ki hihetetlen magasságokban,

aztán még időóceánok is hevernek a lábaim 

előtt, és én átúszom ezeket a tengereket, és 

így magamhoz ölelem mindazt, ami idő, 

a hegyeket, meg a végtelen óceánokat, mert 

hatalmasabb vagyok még náluk is. 

És felriadva, mégis kábán, félálomban azon 

töprengek, miért is alakult minden úgy, ahogyan 

éppen alakult, és miért is olyan végtelenül és 

szorongatóan időhiányos körülöttünk minden. 

Amikor reggel megjelennek az első napsugarak, 

lehunyom a szemem, és kissé elszomorodom, 

túl vagyok egy újabb éjszakán, mondom magamban, 

és nem vagyok túl mindenféle, ótvaros gondon. 

Látod, az időt, a régi barátot, aki veled haladt, 

elveszíted, mondom magamban, és lassan közelít 

a perc, a lezárult idő, valamiféle utolsó pillanat.

Takács Zsuzsa: Alkalmak

Nyers mozdulata a szerelemnek!
Milyen régen láttam vonaglását!
Izgatott, szaggatott lélegzetvételét

milyen régen tapasztaltam! Miért
éppen egy hideg júniusi reggel volt
az utolsó alkalom veled?

Mert hogy utolsó, előre tudtam.
Mint ahogy azt is, hogy – pusztán ilyen
szempontból – eztán hiába élek.

Miért követtem készségesen mégis
a gondolat nyílegyenes útját? A pörgő
orsót, ájulás nélkül, miért figyeltem?