A nap képe - Egyedül a pokol tornácán

 

Fotó: Pálfi Richárd

Képes Géza: Szerep

Eljön a nap, amikor tisztán 

látod: életedben tied a főszerep 

s a többiek, azok is, kiket szeretsz, 

néma figurák csak, statiszták: 

ez a nap nehéz próba napja lesz.   

Képtelenségeket követsz el, ha gyenge vagy - talán 

öngyilkos leszel, vagy embergyűlölő - bajnak elég 

ennyi is, de még 

rádtörhet gonoszabb betegség is: a magány.   

Ha van benned bátorság, hogy tovább lépj: 

élni fogsz, dolgozol, nevetsz, szánója önmagadnak 

s másoknak, kik veled párhuzamos úton haladnak. 

Saját léted terhét már nem igyekszel 

mások vállára tenni, 

hiszen tudod: saját terhüket is 

alig bírják cipelni.   

Meglehet, jönnek órák, mikor rádzuhan a gyengeség 

és összezúz. 

Arra vigyázz, hogy ilyenkor ne lássanak. 

Egyedül maradsz - az edzi a bátrakat, 

nem szívderítő ez, de - szép! 

Játszol: a darabban nincsenek felvonásközök, 

kivéve a magános letöréseket 

s akkor van vége, amikor neked.

A nap képe: Hóvirág

 

Fotó: Fischer Bernadett

Nagy Dániel: Aki szerelmes

Aki szerelmes, szerelmes regényeket vesz. 

Aki nem szerelmes, az is vesz egy-két 

szerelmes regényt. Aki nem szerelmes, 

de szerelmes akar lenni valamikor, 

azért még ő is beszerez néhányat a biztonság kedvéért. 

Én viszont még nem szereztem be egyet sem. 

Azért nem, mert én most nem szeretnék szerelmes lenni. 

Pedig tudom, milyen a szerelem. Puhítja a bőrt 

és méregteleníti a szervezetet. Na, akkor miért nem 

akarsz szerelmes lenni? Azért, mert sok a dolgom. 

Sok kis apró jelentéktelen dolog, de azok egyszerre, 

egy időben. Például ezért nem. Ráadásul itt az ősz. 

Mázsányi lombhulladék, bokrok apró termesei a kertbe. 

Ezekkel mi lesz szerinted, ha szerelmes leszek? 

Szóval most nem leszek szerelmes. 

Ha majd eltakarítom a szemetet 

az udvarról, és elintézem a dolgaim, 

akkor utána lehet róla szó. A szerelemről. 

Utána lehet, hogy én leszek a legszerelmesebb, 

a szerelem zászlóvivője, egy reklámguru, 

aki a szerelmet promótálja, de addig nem. 

Majd ha szerelmes leszek, szólok. Ti viszont 

nyugodtan legyetek szerelmesek. Én nem bánom. 

Éljen a szerelem, de tényleg! 

Nagy Dániel: Boldog

1. 

Nagyon boldog voltam, 

mert ma féláron moshattuk le a kocsit, 

és közben el tudtam magyarázni Lucának, 

mi is az az oktánszám.  

2. 

Nagyon boldog voltam, 

mert mikor nagyi megkért, 

hozzak be egy fél dinnyét 

a garázsból, tudtam, 

hogy ma biztos elegendő 

folyadékot visz a szervezetébe. 

3. 

Nagyon boldog voltam, 

mert azt álmodtam, 

hogy Albániában elfogadják 

az Erzsébet-utalványt, 

és vissza is adnak belőle. 

4. 

Nagyon boldog vagyok, 

mert még mindig emlékszem 

a napköziben lassan 

összehúzódó sebek illatára, 

és a stadion-magányban 

szerzett góljaimra. 

5. 

Nagyon boldog vagyok, 

mert tegnap először 

láttam a pékségben, 

ahogy a hideg lekvár 

összebújik a tészta melegével. 

6.

Nagyon boldog voltam, 

mert Kristóf makacs bokasérülése után 

Peti bácsi jelezte, hogy ne aggódjunk, 

Kristóf a jövő héten már újra pályára léphet. 

7. 

Nagyon boldog voltam, 

mert apa végre kiváltotta a horgászengedélyt, 

így most már végre nem szegjük meg a törvényeket.

A nap képe - Színes tintákkal álmodó

 

Fotó: Bartha Irén

Gyurkovics Tibor: Hír

Erős leszek, akár a portya
s a házba sarkalló titok,
hogy szájam mindig csak azt mondja,
mit egész pontosan tudok,

nagy útakról összeszedett hírt
és szűkszavú, nagy híreket,
az igazságot, mivel nem bírt
se gyűlölet, se szeretet.

Milan Rúfus: Téli fa

Meztelen és sértődött, 

mintha a vesztőhelyre menne. 

Már minden rajta kívül van. 

Szél és eső. 

Mint víz a libatollról, 

peregnek róla a napok. 

Hallgatag száműzött 

zárt ajtók mögött.  

Csak bent, a redőnyökön túl, 

a háncs gyertyavilágánál 

éli életét, telnek napjai. 

S árnyak, a függöny rezdülése sem 

árulja el, hogy bent valaki 

ül és hallgat.

Tőzsér Árpád fordítása

Milan Rúfus: Ráncok

A mosoly is sebet váj 

a száj köré. Az álom gyöngéd ujjai, 

amikor este lezárják szemhéjunkat, 

a szem sarkába árkokat szántnak. 

A hegedű vékony húrokat feszít az arcra, 

mit várhatunk hát a doboktól? 

A vágtázó hadaktól, a felhőszakadástól?  

S ki irányítja mindezt? Régi lemezként 

ki forgatja az arcot? 

Ki helyezi a fáradt 

tűt szeretetteljesen 

a lemez barázdáiba, 

ki hallgatja így hangját urának…?

Tözsér Árpád fordítása

Advent 2021

 

Advent harmadik vasárnapja.

Molnár Virág: Sebeink által gyógyultan

„ A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog.” 

(Ézsaiás 9,1)     

         Adventi időszakra készülődve az egyik áruházban vásároltam négy darab adventi gyertyát. Lényegében egy gyertyakészleten belül volt a négy gyertya. Igyekeztem nagyon szép gyertyákat választani, mert nálunk, a gyülekezetekben már évek óta nincs adventi koszorú, hanem egy üveglapon állnak a gyertyák, amiket sorban meggyújtunk. Ahogy az egyik Hivatalban kibontottam a gyertya készletet, és ahogy beléptem velük a Gyülekezeti Terembe, elejtettem egy gyertyát. Láttam, hogy lett rajta egy kis sérülés, így úgy helyeztem el az üveglapra, hogy a gyülekezet ne a sérült oldalát lássa, hanem azt, amelyik hibátlan. Ha most a gyülekezet felől nézem a gyertyákat, látok négy darab nagyon szép, arany csillagokkal díszített gyertyát. Amikor azonban az úrasztala mögött állok, a sérülést látom.  

         Hálás vagyok az ügyetlenségemért, amiért elejtettem az egyik gyertyát. Akárhányszor ránézek a sérülésre, eszembe juttatja, hogy a mi életünk is ilyen, mint ez az elejtetett gyertya. Hiszen van egy része az életünknek, amit a körülöttünk lévők felé mutatunk, ami hibátlan, és szépen ragyog, mint a csillagos gyertyám ép oldala. És van az életünknek az a része, amit nem látnak mások, ami sérülésekkel van tele. Tele van kisebb-nagyobb karcolásokkal, sebekkel, zúzódásokkal, olyan dolgokkal, melyek nyomot hagytak bennünk. Együtt élünk velük, hordozzuk őket, és a következményeiket.  

         Advent idején, ahogyan a régi öregek nevezték, téli böjti időszakban, Ézsaiás próféciáján keresztül ragyog fel előttünk az Isten üzenete, és bátorít, bíztat bennünket arra, hogy Jézus Krisztusban világosság ragyog az életünkre! Hiszen Jézust azért küldte el az Isten emberi világunkba, hogy mi egészen bizonyosak legyünk arról, hogy az Úr olyan Istenünk, Aki tudja, és látja, hogy hol, miben sérültünk. Mi az, amit nehezen hordunk, ami miatt úgy élik sokan az életüket, mintha közben a halál árnyékának földjén járnának. Ami nem a szépen csillogó oldala a mindennapjainknak, hanem az, amit csak mi, és az Isten lát.  

         Ezért az Advent üzenete ma sem más, mint évezredekkel ezelőtt: Az Úr az Ő Egyszülött Fia világosságával kész beragyogni életünknek azt az oldalát, ahol a sebeinket, sérüléseinket hordozzuk, hogy szeretete, Lelke, és Igéje által meggyógyíthassa azokat.  

        Ne szégyelljük a sebeinket Istennek megmutatni, hogy szeretete által lelki világosságot, bűnbocsánatot, örök életet lássunk úgy, hogy mire eljön az Ünnep, nem a sebeinket, a sérüléseinket, hanem az áldásainkat számoljuk. 

Forrás: Napi Ige és gondolatok

Trausch Liza: Adventi ajtó

" Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek." 

Jelenések 3,20 

              Az ajtó egy különös valami. Elválaszt és összeköt. Az ember és Isten közötti ajtót azonnal a bűneset után az ember zárta be. Öltözött, bújt, magára zárta az ajtót. Milyen őszintén el lehetett volna még akkor mindent mondani az Úrnak. Hiszen ő kérdezett: " Avagy talán ettél a fáról, melytől tiltottalak?" (1Móz 3,11). Isten még kereste a kapcsolatot az emberrel, ő még zörgetett. Jól tudta, mi történt, mégis zörgetett. Az ember pedig hazugságaival, kifogásaival bezárta az ajtót. Azóta minden ember zárkózott, bizalmatlan, és ez teszi tönkre az életét. Vannak dolgok, amiket nem szeretnénk, hogy kiderüljenek. Ha beszélünk, sok minden világosságra jön. Inkább nem nyitom ki a számat. A bűneset után elkezdődött a képmutatás, ami azóta is tart. Aztán Isten is bezárta az ajtót. Az Éden ajtajába odaállította a Kérubokat. Megszűnt a közösség Istennel. Négyezer év zárt ajtók mögött! A négy adventi gyertya a négy évezredet jelképezi. Jönnek a próféták, hangzik az Ige, vannak kijelentések, ígéretek. De igazi mély kapcsolat nincsen. Nincs Atya! Nincs szeretet, nincs igazi öröm! Lehet így élni?! Kinyílik-e még egyszer ez az ajtó? Ki nyithatja ki? Aki vétkezett? Nem, Testvér - csak az Isten-ember, Aki Isten és ember. Az ő áldozata az Emberfiának áldozata. Ő mondja ki a döntő szót: " Elvégeztetett!" A templom kárpitja, a csukott ajtó a tetejétől az aljáig kettérepedt. Megnyílt az ajtó! Lehet bemenni. Tudsz-e örülni annak, hogy Jézus nevében mehetsz az Atyához? Jézus a testének kárpitján át megy az Atya elé. Bemutatja az áldozatot, és Isten megbékél az emberrel.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Pilinszky János: A madár és a lány

 

Jártatok már a világ partján? 

Miként a tengernek van partja, 

úgy van a világnak határa: 

tenger égbolt zúdul a partra. 

Innét indulnak a szelek, 

innét a kelő reggelek, 

és ide tér meg éjszakára 

a fűzfa árnya, nyírfa árnya.  

Olyan az ég itt, mint a tenger. 

Hol tiszta kék és mozdulatlan, 

mint óriás kerek tükörben 

fénylik benne a kora hajnal; 

hol meg szelektől viharos, 

villámló felhőkkel habos 

haragja a földekre árad, 

porba döntve a földi tájat.  

Élt itt valaha egy leány, 

elhagyatva a világ partján; 

akár a kelő nap, oly árva, 

akár a hunyó nap, oly halvány. 

Világ határán egymaga 

élt itt egy leány valaha, 

szomorú, szép és halavány 

magányos csillag, egy leány.  

Maga volt, hogy a nap felfénylett, 

és éjszaka, hogy szállt a hold, 

szobácskájában egyedül, 

álmában is csak maga volt. 

Hideg esőben át a réten 

árván futott, árván a szélben, 

s mert nem volt senki élő társa, 

örökös csönd volt házatája.  

Asztalkáján a gyertyaláng, 

az ablakán az éj maga, 

vele búsult a tányérkája, 

kése, kanala, pohara; 

s hogy vele együtt árva volt 

a kenyér, mibe harapott: 

mintha csak könnyeket törölne, 

mikor a morzsákat törölte...

Járt erre aztán egy madár, 

idejött a világ partjára, 

és megpillantotta a lányt, 

meglátta és szépnek találta. 

Háza előtt, az alkonyatban, 

kint ült a leány mozdulatlan, 

szótlan a világ peremén, 

magányos háza küszöbén.  

Levél se rezdült, ág se rebbent, 

a tükörsíma alkonyat, 

mint elhagyatott aranytócsa 

terűlt a síma ég alatt; 

minden kis porszem és füszál, 

darabka rög, parány bogár, 

az egész világ hallgatott. 

Nézte a lemenő napot.  

" Zöld levelekből, lágy mohából, 

puha füvekből fészket raktam, 

kibéleltem könnyű szelekkel, 

körülvettem kéklő magassal! 

Gyönyörű árvám, föl a magasba!" 

- hívta a lánykát, hogy vele lakna, 

hívta az árvát a madár. 

Szép volt, nagyon szép a leány.  

Szép volt a lány és szomorú, 

s a nyári égbolt, ha lehet, 

a levelek az ágakon, 

rög és bogár még csöndesebb, 

még csendesebb, hogy válaszolt, 

válasza olyan árva volt, 

oly árva volt szava a lánynak: 

" Nem mehetek, kicsi a házad! 

Nem mehetek, kicsi a házad!"  

S azontúl minden alkonyattal 

megjött és hívta a madár: 

" Gyere velem, föl a magasba, 

siess, siess, telik a nyár! 

Elmúlnak napok és egek, 

megjönnek a vizes szelek; 

elfogy aranya a világnak!"  

" Nem mehetek, kicsi a házad! 

Nem mehetek, kicsi a házad!"

" Siess, siess, közeledik már 

eső és szél, fagy és hideg, 

magad leszel, ha itt a tél, 

s ha szólanál is, nincs kinek! 

Akkorra én már messze szállok, 

fehér hó lepi a világot, 

befagynak mind a tengerek, 

világ végén a reggelek.  

Akkorra én már messze járok, 

sötét szobád bezárhatod. 

Meggyújtod majd kicsinyke lámpád, 

meggyújtod, aztán elfujod. 

Téli széllel, havas setéttel 

üzennél már, küldenél értem. 

Elsápaszt majd, tudom, a bánat."  

" Nem mehetek, kicsi a házad! 

Nem mehetek, kicsi a házad!"  

" Ma messze jártam, messze szálltam, 

porfelhőben sor szekeret, 

láttam vidám falusi népet 

ünnepi vásárra menet; 

tükrös huszárt, festett pojácát, 

ezerszínű szalagból sárkányt, 

bőgő dudát, hatalmas táncot, 

akácfa lombjaiból sátort;  

ha elmondhatnám, se hihetnéd, 

sikongató lányokat párban, 

tenger zsivajban lacikonyhát - 

el se hinnéd, mi mindent láttam! 

Mi mindent láttam! Közeledben 

sorra mégis mindet felejtem, 

mind a zajos, zöldlombos sátrat."  

" Nem mehetek, kicsi a házad! 

Nem mehetek, kicsi a házad!"  

" Fényes, magas toronyra leltem, 

egekig emelt a torony! 

Tengernyi földeket beláttam, 

túlláttam a világokon; 

csúcsáról el se képzeled, 

erdőket láttam, réteket. 

Hihettél volna óriásnak!..."  

" Nem mehetek, kicsi a házad! 

Nem mehetek, kicsi a házad!"

" Ma láttam árnyékom a porban,

maroknyi volt és reszketett,

csak annyi volt a hideg porban,

csak annyi, szinte elveszett!

Csak annyi volt, kicsiny faág,

ha karcolja az út porát:

Csak annyi volt félénk nyomom.

Nem mozdult léptemre a por.

Csak a szívem vert hevesen,

csak a szívem szomoruan,

az vert csupán, az lüktetett,

csak a szívem vert súlyosan.

Tengernyi porban vézna folt,

árnyékom olyan néma volt -

oly árva, mint a kis füszálnak..."

"...Nem mehetek, kicsi a házad!

Nem mehetek, kicsi a házad!"

" Csupasz a föld, hideg az égbolt, 

a föld halott, az ég halott. 

Nagy csendesség szállt a világra, 

hosszú éjek és rövid nappalok 

Fáradtak a falevelek, 

hullanak a falevelek, 

sötéten vándorol a szél, 

közel van, itt van már a tél!  

A madarak is messze szálltak, 

üres az erdő, fekete, 

zörög az erdő, el kell mennem, 

elmegyek én is messzire! 

Didergő szélvészek, fagyok 

elűznek engem is örökre, 

elűznek tőled mindörökre: 

mennem kell, nem maradhatok! 

Mennem kell, nem maradhatok!"  

Betette háza ajtaját, 

maga maradt a lány a házban, 

maga maradt, s hogy elaludt, 

árván aludt az éjszakában. 

Hallott távoli hangokat 

álmában, akkor felriadt, 

felébredt és ajtót nyitott. 

Künn hó és csönd és csillagok.

" Puha füvekből fészket raktam, 

lebontottam puha kis fészkem, 

lerontottam puha kis házam, 

puha házamat elcseréltem! 

Immáron minden csillagával 

egész égbolt én fészkem, házam!" 

- szólott szava az ég alól. 

De a madár nem volt sehol.  

Hangját szép nyári alkonyatban 

halljuk mi is a kert alatt; 

hívja a lányt, hívja az árvát, 

hívja a csöpp madárkahang. 

És hallja fű, hallgatja fa, 

s mintha gyönyörűt hallana: 

hogy "élt egyszer egy szép leány, 

világ végén egy árva lány".

Ágai Ágnes: Eszköztelen

Látod, csak szavakkal 

Handabandázom érted, 

Nincsen már fegyverem. 

Kelj fel és járj! Kiáltanám, 

De ezt már mondta valaki, 

Ha jól emlékezem.   

Horváth Imre: Ars poetica

I

A világot - mely tágasabb, mint hittem - 

hogy lehetne négy sorba tömörítnem? 

Mielőtt a munkába belevesznék, 

felmutatok tisztán egy porszemecskét.   

II   

Nem számít, hány X van már a nevem mellett! 

Higgyétek el, hogy nem számít az évszám! 

Csak az fontos, hogy feljebb avagy lejjebb 

léptem-e ama láthatatlan létrán.