Trausch Liza: Szeress!

" És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból." 1Korinthus 13,3  

         Az előző versek leírják, hogy szólhatsz csodálatosan, lehet mindenféle tudományod, adakozhatsz, lehet hatalmas hited, Isten azt mondja rá, hogy semmi. A legnagyobb emberi érték is semmi. Testedet tűzre adhatod, feláldozhatod magad - Isten előtt semmi. Előtte egyetlen érték a szeretet. Jézus parancsa így hangzik: szeress! Kettős ez a parancs: "Szeresd a te Uradat, Istenedet... és a te felebarátodat" (Lk 10,27). Nézzük a parancsolat második felét. Gondolj valakire, akit a világon a legjobban szeretsz. Gondolj a szüleidre, akár élnek, akár nem. Vajon türelmes voltál velük és szerető? Nem voltál fölényes? Nem beszéltél velük úgy, hogy sem türelem, sem szeretet nem volt benne? Nem utasítottad vissza őket? Nem mondtad, hogy régimódiak? Olyan sokszor elmondják gyerekek, ápoltam, mindent megtettem. Biztos? Senki úgy nem gondozta szüleit, mint én. Igazán? Türelmes voltál, amikor feldöntött valamit? Soha nem mondtad, hogy ne válogasson?! Szerettél-e, mint házastárs? Az úrasztala előtt ígérted , hogy szeretem. Aztán jöttek a rigolyák, furcsaságok, nem gondoltad, hogy ilyen. Türelmes vagy hozzá, ha rendes, ha rendetlen? Mit nem tudsz elviselni a másikban? Hogy mindig beszél? Vagy az ellenkezője, hogy mindig hallgat. Nem ismerem igazán, mert nem szól semmit sem. Szeretném, ha ma látnád azt a képet, ami bevésődött a szívedbe, amit szeretnél elfelejteni, de nem tudsz. Hallanád azt a hangot, ahogy beszéltél velük, és látnád azt a tengernyi mulasztást, amit nem tettél meg velük szemben.     

Forrás: Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből 

Markó Béla: Csak idelent

Már régóta tudom, hogy a szeretet 

nem fér bele az életünkbe, ha sok 

a dolgunk. A szeretet túl nagy helyet 

foglal el, és időigényes is. Amikor 

elutazik, akit szeretünk, hosszasan 

integetünk utána, fáj is ott legbelül, 

hogy eltűnt a szemünk elől, aztán 

egymásra nézünk, beülünk a kocsiba, 

és elindulunk hazafelé. Üresség van 

bennünk. Vagy inkább könnyűség? 

A szeretetnek súlya van. Jólesik 

magunkhoz szorítani ezt a láthatatlan 

terhet, de legyünk őszinték, időnként 

jólesik kiegyenesedni is. A szeretet 

legalább annyira nyomaszt minket, 

mint a bűn. Rosszul alszunk tőle. 

Egész éjjel csak forgolódunk. Kínoz. 

Akárcsak egy megoldatlan feladat. 

Elvonja a figyelmünket. A szeretet 

nem olyan, mint a szerelem. Nem kell

kölcsönösnek lennie. Elegendő, 

ha mi szeretjük őt. A gyermekünket. 

Anyánkat. Apánkat. Felebarátunkat. 

A szeretet rettenetes, mert folyton emészt 

minket. Teljesen feléli a tartalékainkat. 

Elszívja az energiánkat, amelyet éppen 

egy újabb szeretetre akartunk fordítani. 

Szeretnünk kellene Jézust is, akivel 

nem találkoztunk soha. Sőt, állítólag 

Júdást is. Talán. Meg aztán a hazánkat. 

A népünket. A múltunkat. Folytatva egy 

régi költő gondolatait, „ki géppel száll 

fölébe”, hogy egyszerre ölelhesse magához 

az egészet, annak meg előbb-utóbb 

ki kell dobnia a mindenféle apró-cseprő 

szeretetet, egyébként könnyen lezuhanhat. 

Meg kell értenünk a mi érdekünkben 

munkálkodókat is odafent, hiszen folyton 

attól rettegnek, nehogy megszeressenek 

minket. Egy egészen parányi szeretet is 

megbonthatja az egyensúlyt a repülőgépben, 

és az észrevétlenül szivárgó léggömböt is 

sziklának sodorhatja. Bár ez csak metafora, 

ők természetesen nem utaznak léghajóval. 

Nem érnek rá. A hatalom nem szórakozás. 

Pedig milyen szép ott fent szállni a fényben. 

De a szeretetet csak idelent lehet elviselni. 

Igen, ez az igazság. Valamit valamiért.

A nap gondolata

Légy kedves az undok emberekhez, mert nekik van rá a legnagyobb szükségük!  

Markó Béla: Példabeszéd

A halál látszólag nagyságrendi kérdés. 

Békében is, nem csak háborúban. 

Nem mindegy megölni egy elefántot 

vagy esetleg lecsapni egy legyet. 

Most persze nem arra gondolok, 

hogy hány elefánt, hány légy 

él a földön. És nem is arra, hogy 

mennyi örömöt szerez az egyik 

a cirkuszban vagy az állatkertben, 

és mennyi kárt okoz a másik 

mindenütt. Ezek közhelyek. 

De nem egyformán pusztulnak el. 

Úgy képzelem, ha leterítenek 

egy elefántot, a halálhörgése 

mennydörgéshez hasonlít. 

Reng a föld, miközben haldoklik. 

A légy viszont? Csak elhallgat, 

amikor lesújtasz rá. Nagyobb 

halál. Kisebb halál. Egyedülálló 

lehetőség mindannyiunknak. 

Szónoki tehetségünk próbája. 

Lehet úgy kérdezni, hogy hány legyet 

ér egy elefánt. Vagy pedig úgy, 

hogy hány elefántot ér egy légy. 

Ám igazság szerint jobb, ha mégsem 

kérdezünk semmit. A halál az halál. 

Nem több, nem kevesebb. 

Mielőtt megölnéd, ne nézz szembe 

se az elefánttal, se a léggyel! 

Fodor Ákos: Xénia

                                         

                                   Hedvignek 

Adj, adj és még adj! gátlás nélkül, mohón, 

ahogy szeretkezel, adj, ahogy napozol: 

nem tudva, mért vagy, ki vagy, kié s hol vagy. 

Ma add, mit kaptál. Hamispénz a holnap. 

Fodor Ákos: Is

Nagy pohárból is 

lehet kicsit kortyolni. 

– Ez is: szabadság! 

Fodor Ákos: Magán-inferno

akiről rossz jut 

eszembe: sosincs neve 

— csak története 

Fodor Ákos: Benső beszéd egy alexandriai kávéház teraszán

Kiáltsd utána, vagy súgd a fülébe 

annak, ki távozik (vagy csupán távolodik, 

útra készül, vagy haldoklik) — mindenképpen 

kiáltsd ki, vagy suttogd el csak egyetlen jó tettét. 

Egyetlen jó tette ugyan kinek ne volna? 

Helyénvaló, mindenek felett helyénvaló így tenni 

s nem, mintha kikre tartozik, vagy kiket érint, 

nem tudnák: ám ő, éppen ő, az Ismeretlentől 

nyűgözve és remegve, boldogan ocsúdhat, hallván 

és beléfogódzhat az elszakadás pillanatának 

szédítő szakadéka fölé kilépve; beleburkolódzhat 

az elszakadás pillanatának dermesztő fagyától ütve 

— a többi úgyis: csönd. 

                                     Kiáltsd, vagy suttogd: 

egyetlen jó tettét ajándékozd a Nincstelennek, 

a Rémült Indulónak. 

Erre persze készülni kell, meg kell keresni s elől tartani 

kiről-kiről — legalább egy — ilyen történetet. 

S ez még időtöltésnek sem érdektelen. 

Fodor Ákos: Antipátosz

Nincs „jutalom”, nincs 

„büntetés” – csakis 

következmény van. 

Gyurkovics Tibor: Köd

Elmondhatatlan ködben élek
hogy nem tudom már hogy ki vagy
de azt remélem megérintem
a ködben a halántékodat

üvegverőfény bőrpalánta                  
magától elzárt lányalak
de kinyúlok az éjszakába
és megérintem hogy ki vagy.

Biró Botond: Jött, de...

„ Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt.” (Jn.1,11)     

Milyen szomorú az, mikor az tieid között vagy, és mégis olyan idegennek érzed magad, olyan egyedül, mintha nem is egymáshoz tartoznátok. Sokszor érezhetjük így magunkat a családunk, barátaink, munkahelyi, iskolai, gyülekezeti közösségeinkben, ahol nem testvérként, nem barátként, nem szeretetként, hanem inkább ellenségként tekintenek ránk. Ahol valami oknál fogva kiközösítenek, keresztül néznek rajtunk, nincs hely számunkra vagy épp teljesen közömbösek velünk. Amikor a helyedet keresed és valahogy azzal szembesülsz, hogy nincs számodra hely, nincs ki befogadjon, aki melléd álljon, aki azt mondja neked .. jó, hogy vagy; jó, hogy jöttél; hogy itt vagy, megérkeztél.                            

Az övéi közé jött, vagyis azok közé, akiket ismer, s akik ismerniük kellene Őt, akik számára nem kellene idegen legyen, mégis valami akadály, fal van közöttük. Valami oknál fogva nem tudják befogadni, kívül marad az, aki azért jött, hogy épp mi ne maradjunk kívül, távol attól, amit nekünk készített az Úr.  Emberek sokasága vágyik az igazira, aki mindent megváltoztat, akivel minden más lesz, világos, tiszta, békés, egészséges és, aki lehetővé teszi azt, hogy lássuk a valóságot. Mégis azt olvassuk, nem fogadták be, s olyan szomorú mikor azt hallod, valaki kívül marad, nemcsak mint gyermek, hanem mint, aki az Istennek Fia, az, aki által lett a minden, akitől van mindenünk, és mégis számára nincs hely. Nem fogadni be, mert félünk, hogy elvenni akar, miközben adni szeretne; nem fogadni be, mert félünk felkavarja az életünket, pedig, csak újjá akarja formálni, szabaddá tenni, áldottá, jobbá; nem fogadni be, mert félünk, hogy az a változás, amit Ő hoz nem fog tetszeni. Nem fogadjuk be, mert azt mondjuk, nem ismerjük, pedig megismerhető lenne, ha szóba állnánk vele és engednénk közeledni hozzánk; nem fogadjuk be, mert ...te befogadtad? s ha nem, akkor mi az akadálya, hogy befogadd? Akik befogadták, mindent is megtettek azért, hogy még inkább betöltse őket, hiszen azt olvassuk a tanítványok felől, mindent készek voltak otthagyni, odaadni csak vele lehessenek. Sokszor épp azon dolgoktól, személyektől tartjuk távol magunkat, amik a javunkat szolgálnák, épülésünket, hitünket, örök életünket. S mivel az Istent is távol tartjuk magunktól, vagy magunkat tőle, ezért nem is tudjuk felismerni mi az, amit adni szeretne, miről is szól az az élet, amire elhívott, de azt sem, hogy valójában kicsoda Ő. Nem fogadták be, de Ő mégis újra és újra megáll az ember előtt, a nép előtt és zörget, bízva abban, hogy egy napon megnyílik az ajtó és befogadást nyer, s aki befogadja, Ő benne örök életet nyer, mert nem elítélni jött e világot, hanem megmenteni azt.  

Forrás: Napi Ige és gondolat

Simek Valéria: Szalmaszagú nyár

Az udvar végében a zsongó 

nyári csendben a diófa 

alatt üldögélsz. Melletted 

púposan áll a szalmakazal, 

mintha csépléskor a nappalok 

forróságát is belerakták volna. 

Innen kitágul a hullámos 

dombvidék. Itt merészeket és 

nagyokat gondolsz. 

Ide folyik a csend a hegyekről. 

Kutyád tisztességgel megugat, 

alig enged hozzád. 

Meleg öleléssel átfogsz, és 

titkosan egymásra nézünk. 

A nyár ölében a padon 

melléd ülök, és együtt hallgatjuk 

a falu felől érkező harangszót.

Jóna Dávid: Várok

Egész életemben várok, 

egy telefonhívásra, zöld lámpára, napos időre, 

várok egy ismerős arcra, lelkem akarta hőre. 

Várok a gólra, a változásra, egy mozdulatra, egy döntésre, 

arra, hogy elindulhassunk, s várok a megérkezésre. 

A kapásra, a refrénre, a gyógyulásra, 

egy nyitott ajtóra, egy újabb feladatra, 

egy érdekmentes társulásra, 

és végre egy megbukott árulásra, 

ahol meztelenség vár az álruhásra. 

Várok valamire, arra, hogy elkezdődjön, 

hogy vége legyen, 

hogy végre legyen…. 

Várok arra, hogy összegyűljön, hogy elfogyjon, 

hogy megerősödjön, hogy válasszon, hogy elkopjon, 

hogy adjon, hogy megmaradjon, 

hogy álljon meg, hogy szaladjon. 

várok egy újabbat, egy mást, 

mert nem értem, miért ez… 

Ady gazdagságot ígér annak, 

ki várni tud, s várni érez. 

Várok az alkalomra, egy igaz hitre, barátságra, 

egy megálmodott állomásra, 

várok egy bocsánatra, egy vallomásra, 

egy nem felesleges önfeláldozásra, 

egy őszinte találkozásra, 

úgy várok rá, mint fonalra a rokka, 

várok igaz kérdésekre, s igaz válaszokra. 

Baranyi Ferenc: Körözvény

Ezerkilencszázhetvenkilenc 

október tizenharmadikán 

fölegyenesedett a kertben 

és lopva szétnézett az apám. 

Az ásót földbe ütve hagyta, 

mintha csupán a boltba menne, 

s mivel kezén is, homlokán is 

zavarta őt a munka szennye: 

megmosdózott a locsolónál 

– nyitva maradt nyomán a vízcsap – 

s úgy lopakodott ki a kertből, 

mint aki percre távozik csak. 

Aztán – mikor senki se látta – 

egy alacsony felhőre lépett 

és nekivágott kiskabátban 

a magasságos őszi égnek, 

amikor rájöttünk a cselre: 

már nem tudtuk követni szemmel. 

Fogják meg! Ott! A földi létből 

kereket old egy öregember! 

(1979)

Szent-Gály Kata: Krisztus követése

Egészet adni -- sohase felet. 

Vállalni mindent -- bármit is jelent. 

Egészet adni -- mindent, ami van, 

ami csak vagyok -- maradéktalan.