Áprily Lajos: Új cinkeszó

1 

Köd és mínusz tíz. Február. 

De az a „kicsicsűr”-madár 

nagyvígan fittyet hány neki 

s pici gitárját pengeti. 

Nem lát eget, nem lát napot, 

nem érez olvadás-szagot, 

köd gomolyog, köd tornyosul, 

tollára permetegje hull, 

de ő csak szól, csak zöngicsél. 

Ki bátorítja, mire vár? 

Alusznak még a vak csirák. 

Azt várja tán, hogy egy bohó, 

kíváncsi és hamarkodó 

avar-takarta hóvirág 

csukott szemét kinyissa? 

Kicsi madár, 

te drága, drága optimista! 

2 

Tudom, megnő s megárad majd a fény, 

pacsirtát röppent ég felé a rét, 

dalok fakadnak zöld ágak hegyén 

s hallom völgyünk wartburgi versenyét. 

Aranymálinkó, nyaktekercs, rigó, 

kakukk, pintyőke, gerle versenyez: 

a növekedő fényben ragyogó 

új forradalom ujjongása ez. 

Olyankor hallgatsz, éber cinkeszó, 

s ha szólsz, a hang a nagy koncertbe vesz. - 

De te voltál az első hírhozó, 

te zengted itt, 

hogy elmúlnak tirannusok, telek. 

S míg a világköd foszlását lesem, 

kicsi madárkám, így köszöntelek: 

bátorítóm, poétám, váteszem!

Áprily Lajos: Március

A távoli hegyélek havasok, 

de cinke szól már és ez jó időjel. 

Hallod? Pici lakatos-inasok 

reszelnek finom acél-reszelővel.

Áprily Lajos: Május muzsikája

1 

Langyos eső suhog a lombokon. 

A vadgerlék szavaló-kórusa 

átbúg a suhogáson. Figyelem: 

milyen meleg és milyen monoton. 

Öreg vagyok, s csúfolkodnak velem. 

Azt búgják: Tavasz, tavasz, szerelem. 

2 

Ragyog a reggel. Délre már borul. 

Szél bókoltatja nyírfáim sorát. 

Estére rojtos felhő komorul 

s dörögve ontja sűrű záporát. 

Villám villantja túl a hegytarajt 

s lelkembe mámort lobbant, késeit. 

Hallgatom ezt a gyönyörű morajt, 

május felséges mennydörgéseit.

Bogáti Attila: Bűnbocsánat és gyógyulás

Néhány nap múlva ismét elment Kapernaumba, és elterjedt a híre, hogy otthon van. Erre olyan sokan gyűltek össze, hogy még az ajtó előtt sem volt hely; ő pedig hirdette nekik az igét. Oda akartak hozzá menni egy bénával, akit négyen vittek. Mivel a sokaság miatt nem fértek a közelébe, megbontották annak a háznak a tetejét, ahol ő volt, és nyílást vágva leeresztették az ágyat, amelyen a béna feküdt Jézus pedig látva a hitüket, így szólt a bénához: „Fiam, megbocsáttattak a bűneid.” Ott ültek néhányan az írástudók közül, és így tanakodtak szívükben: „ Hogyan beszélhet ez így? Istent káromolja! Ki bocsáthat meg bűnöket az egy Istenen kívül?” Jézus lelkében azonnal átlátta, hogy így tanakodnak magukban, és ezt mondta nekik: "Miért tanakodtok így szívetekben? Mi könnyebb: azt mondani a bénának: Megbocsáttattak bűneid! - vagy azt mondani: Kelj fel, fogd az ágyadat és járj!? Azért pedig, hogy megtudjátok: az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani a földön - így szólt a bénához: Neked mondom, kelj fel, fogd az ágyadat, és menj haza!” Az pedig felkelt, azonnal felvette az ágyát, és kiment mindenki szeme láttára; úgyhogy ámulatba estek mind, dicsőítették az Istent, és ezt mondták: 

„ Ilyet még sohasem láttunk!”  Márk 2, 1-12.

      Ethelbert Stauffer egykori német teológus, aki az újszövetségi teológia kiváló tudósa volt azt mondta, hogy Jézus a legemberibb mivoltában volt a legistenibb és a legistenibb mivoltában volt a legemberibb. Már ez az egy igevers is, amit mond Jézus ennek a beteg embernek, tökéletesen leképezi ezt. Azt is, hogy mennyire emberi, azt is, hogy mennyire isteni, és azt is, hogy ez a kettő egyben is igaz.  

      Különös találkozás történik itt: valakit odavisznek Jézushoz. Egy beteget, egy megkeseredett, megnyomorodott életet. Itt fekszik most teljesen tehetetlenül Jézus lábai előtt. Egy ismeretlen ember, a nevét sem tudjuk. Semmit sem tudunk róla, de talán nem is fontos. Egy eset a sokféle emberi szenvedés, fájdalom, nyomorúság közül. Ő maga sem szól egy szót sem. Nem panaszkodik, nem kiált segítségért, hogy Jézus, könyörülj rajtam, segíts, gyógyíts meg! Nem. Csak fekszik a földön mozdulatlanul. Nem is kell, hogy bárki szóljon, maga a helyzet beszél. Maga a nyomorúság kiált segítségért. Az egész szituáció egy nagy kiáltás az ég felé! Ahogy ott tehetetlenül fekszik, az szavak nélkül is a leghangosabb segélykérés!  

      Nagyon jól bemutat bennünket a négy baráton kívül az ott levő tömeg, hogy mi mit csinálunk egymás közt nemcsak az ilyen helyzetekben, máshol is. Bámészkodunk, amikor valaki bajban van, vagy okoskodunk, hogy másoknak mit kellene csinálni, vagy figyeljük, hogy mások mit fognak tenni a bajbajutottal és összesúgunk a háta mögött, hogy nem jól csinálta, nem így kellett volna. Valaki feljelentette az életet mentő szakápolót, mert nem tetszett neki valami, amit az életmentő mondott a mentés közben. Bujkálunk a boltban, az ismerősök, a barátnak tituláltak elől, de sokszor a rokonok és családtagok elől is. Jaj, csak ne kelljen vele találkozni, ilyen, meg olyan ember! Nem tudok, de igazából nem is akarok neki mit mondani. Teljesen elhidegültünk egymástól. Aztán csodálkozunk, hogy micsoda világban élünk?  

      Abban a faluban, ahol felnőttem egyszer egy fiatalember, ma már középkorú, agyvérzést kapott. Bevitték a közeli kórházba. Ott feküdt a hordágyon ugyanilyen magatehetetlenül, mint ez az ember, de ugyanúgy mindennek a tudatában volt, mindet értett, ami elhangzott felette. A párbeszéd a két nővér között a következő volt:  

- Valaki hívja már az orvost!  

- Minek ennek orvos, úgyis mindjárt meghal! 

      Testvérek! Ide jutottunk. Csöndben maradunk, a bajba jutott felett. Elkerüljük az ismerőst, a barátot, a családtagot, a testvért. Mert Jézus nélkül ide lehet jutni. Számok, tárgyak, bankszámlák, munkaerők, létszámfelettiek vagyunk a gépezetben, és sokszor ott fekszünk magatehetetlenül, és alig van valaki, aki ránk nyitja az ajtót, és megkérdezné, hogy vagy, mi van veled? De lehet, hogy mi sem kérdezünk, csak sodródunk az élet nagy hullámtengerén, majd lesz, ami lesz alapon. Így mennek tönkre életek, családok, barátságok. Így csúsznak le, vesznek el emberek örökre.  

      Mennyivel másabb ebben a tömegben, az elhidegült, bámészkodó világban Jézus, és azok, akik megértették, hogy Ő miért jött erre a világra. Pedig Jézus egy nagyon egyszerű megszólítással kezd: azt mondja ennek a beteg embernek: Fiam. Ez mennyire szép, mennyire emberi, mennyire közeli, mennyire szeretetteljes megszólítás. Fiam! Mert Jézusnál senki nincs a létszámfelettiek, a feleslegesek, a menthetetlenek, a leírtak, a kirekesztettek kategóriájában. Már csak ez, az egy szó is abszolút jól érzékelteti ezt: Fiam. Jézus már ezzel a szelíd szóval beleöleli ezt a beteg embert abba az életbe, amiért Ő az összes vérét, az egész életét odaadta a kereszten.  

      És ezt mindazok is megértik és megérzik, akik ebből az áldozatból élnek. És másként éreznek, szólnak és cselekszenek, mint akik a Jézus által visszahozott életen kívül vannak. Lásd az a négy, aki fog valamit, tudja hova kell vinni azt az ötödiket.  

      Amikor Kisvárdán szolgáltam egy olyan jelenet vésődött a szívembe, amit, míg élek nem felejtek el. Egy daganatos beteg presbiter bácsit mentünk meglátogatni, aki már szintén olyan magatehetetlenül feküdt az ágyában, az utolsó földi napjai voltak azok, és egy akkori szolgatársammal elmentünk őt meglátogatni. És nem az történt, ami sokszor ilyenkor történni szokott, hogy a látogató is együtt szörnyülködik a családdal, és mond valótlan, vagy semmitmondó frázisokat és vigasztalásokat, hanem ez a szolgatársam nagyon határozottan belépett a kórterembe leült a presbiter bácsinak az ágya szélére és először nagyon szelíden megsimogatta az arcát. Aki ott volt velem együtt annak a könny kicsordult a szeméből. Aztán nagy szeretettel, de határozottan annak a magatehetetlen embernek elkezdett beszélni arról, hogy minden elrontott dolgunkra, bűnünkre, tisztátalan, hazug, szennyes cselekedetünkre van bocsánat Jézusban. És a presbiter bácsi felnézett, és csak annyit mondott:  

      Tudom tiszteletes úr – és a következő mondatot már könnyek között mondta –, de olyan jó, hogy újra el tetszett mondani. 

      Fiam. Mennyire emberi, emberközeli Jézus. És testvérek mi sokszor úgy élünk, úgy szólunk, cselekszünk, gondolunk, érzünk, mintha azt mondanánk, nekünk Ő az emberközeli, emberi, a magát feláldozó, a nekünk életet hozó Jézus nem kell. Mit kezdjek vele? Ettől az infláció nem oldódik meg, a hitelem nem lesz kevesebb, a benzinár nem fog csökkenni. Ebből a számlákat nem tudom kifizetni, a gyermekemet nem tudom taníttatni. A halálos betegségem, vagy a szerettem halálos betegsége, vagy az életre szóló betegsége nem fog meggyógyulni.  

      Tudjátok Jézus nem a problémáinkra hozott megoldást, hanem az életünkre. Mint ahogyan Ravasz László egykori püspök az egyik prédikációs kötetének az eléjére azt írta oda: nem problémákat akarok megoldani, hanem bilincseket. Nem véletlenül folytatja úgy a megszólítás után: megbocsáttattak a te bűneid. Egyszer, legalább egyszer az életben eljön az a pillanat, amikor az ember megérzi azt, hogy nincs ennél fontosabb dolog, mint az, hogy megbocsáttattak a te bűneid. Csak lehet, hogy ez éppen úgy hangzik majd, hogy mi a megoldás a törékeny, múlandó életemre?  

      Látod testvérem mennyire emberi Jézus. Megvetett, megkötözött, megvert, megsebzett, megalázott emberré lett érted és értem, hogy ezt a megoldást elhozza neked és nekem. Mert nincs más megoldás. Hiába is keresnéd az életvezetési couchingban, az agykontrollban, a keleti meditációban, a fitneszben, meg a wellnesben. Nincs, csak az emberré lett Istenben, Jézusban.  

      És, hogy mennyire isteni Jézus. Ha minél többen őt fogadnák el, életük megváltójának én hiszem, hogy gyógyulnának a fizikai betegségek is, meg rendbe jönne a gazdaság is, meg nem lenne annyi megkötözött, bármilyen és bármiben függő sem. Hiszen nézd csak testvér, ez az ember, amikor elfogadja a megkeseredett, nyomorult lelkére az egyetlen megoldást, Jézus bűnbocsánatát, a két lábán megy haza, pedig magától nem tudott odamenni.  

      Hogy van a Királyok első könyvében, amikor Illés kérésére a sareptai asszony mindenét rábízza az Úrra, mindenét oaadja neki? Ez úgy ábrázolódik ki, hogy az utolsó tartalék alapanyagaiból megvendégeli a prófétát. Azt olvassuk az igében:  

„ Mert így szól az Úr, Izráel Istene: A lisztesfazék nem ürül ki, és az olajoskorsó nem fogy ki addig, amíg az Úr esőt nem bocsát a földre.” (1 Királyok 17,14) És nem fogy ki.  

      Ismerek egy nagyon fiatal srácot. A szülei által nagyon megnyomorított élet. Látszott rajta. Magában beszélt közösségben is. És amikor bekapcsolódott egy gyülekezetbe, ahol befogadást nyert mindenkitől, és ahol az evangélium hirdettetik, ahol Jézus a központ, akkor az egyik alkalmon mindenki arra figyelt fel, hogy már nem beszél magában. Jézus nem bohóckodik testvérek!!! Igazat mond, és gyógyít. Emberré lett, hogy te is közel érezd magadhoz. Mire vársz még, legyen az Övé az életed!  

      Pattanásig feszül mindenkiben a várakozás, hogy mit tesz Jézus, mit fog mondani, hogyan segít a nyomorulton. S egyszerre valóban megszólal, hatalmasan, fenségesen, királyian, isteni módon, mert ő emberkét is a legistenibb volt itt a földön: “Fiam, megbocsáttattak a te bűneid.”  

      Mondjuk meg őszintén, azok az emberek ott nem ezt várták. Senki sem ezt várta. Talán nem mondták ki, de csalódást éreztek a szívükben: Hiszen ők azért cipelték ide ezt a beteget, mert azt remélték, hogy Jézus segít rajta. Meggyógyítja, megszabadítja ebből a lehetetlen helyzetből. Úgy jöttek Jézushoz, mint amikor valaki az utolsó lehetőséget ragadja meg. Ha ez sem sikerül, akkor nincs több remény! Ezért kellett mindenáron idejutni a beteggel! Muszáj volt! Itt már csak Jézus segíthet! És most Jézus azt mondja, hogy megbocsáttattak néked a te bűneid. A bűnökről szó sem volt! Ki kérte Őt erre? Nem ez volt a nagy igyekezettel a céljuk! Jó, jó, megbocsáttattak ennek a betegnek a bűnei, de mi haszna belőle? Továbbra is ott fekszik tehetetlenül! Vehetjük újra a vállunkra, vihetjük haza, mint egy örökre reménytelen esetet. - Jézus nem beszél a probléma mellé, amikor a bűneit bocsátja meg egy testi nyomorúságban szenvedő embernek? Nincs itt valami félreértés?  

      Pontosan így van ma is! Mi-mindent várunk mi, templomos keresztyének Jézustól ezerszer inkább, mint a bűneink bocsánatát? A legkevesebb igényünk Isten felé, amit adni akarna, amivel meg akarna segíteni, hogy bocsássa meg a bűneinket! Amikor vasárnaponként itt ülünk elrontott, félbemaradt, megfáradt életünkkel, nem azt várjuk, - legyünk őszinték - hogy egy felszabadító szót mondjon a bűneinkre. Ó, a kisebb-nagyobb bűneink már nem is fájnak, nem is kellemetlenek, nem is tartjuk olyan veszedelmes dolognak, hozzászoktunk, összenőttünk velük. Természetünkké váltak, megbékültünk velük, napirendre tértünk fölöttük: én ilyen vagyok, azután majd elintézzük ezt a kis bűnt a “Jóistennel”. Nem a bűn kérdésében kérjük mi Jézus segítségét. Azt várjuk, hogy biztasson bennünket ebben a félelmekkel teli világban. Vigasztaljon meg, segítsen meg a napi gondjaimban, bajaimban, húzzon ki a kátyúból. És akkor Ő ilyet mond: Fiam, megbocsáttattak a te bűneid.  

      Tudod azért, mert mindnyájan betegek vagyunk. Egyiknek a családi élete beteg, a másiknak a szíve, vagy a lelke beteg, van, akinek az embertársaihoz való viszonya beteg. Mindenkinek fáj valami. Én valamelyest ismerlek benneteket vagy közületek valakiket, de még igazán nem tudom, hogy mennyi nyomorúság, törés, megoldatlanság van kinek-kinek az életében. Milyen bánatban vagy hazugságban, milyen testi és lelki mélységben él egyikőtök vagy másikótok, aki most itt ül szépen, mintha semmi baja sem volna. Hogy mennyi hitványság, csalás, titkos bűn hálóz be valakit, akiről senki sem gondolná. Hát még te mit tudhatsz magadról! Hát még Jézus hogyan lát téged! Meg engem! Nem hiszem, hogy az Ő szeme látna valami különbséget közted, és a beteg ember között. Ő csak az emberi élet rokkantságának, tehetetlenségének a típusa.  

      Hallod-e, érzed-e, hogy Jézus most ezt neked mondja? Lehet, hogy nem ezért jöttél, lehet, hogy nem ezt akartad hallani. De hadd mondjam ma neked: Ahol Jézus azt mondja: ”megbocsáttattak a te bűneid”, ott azt is mondja: “kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza. Ahol bűnbocsánat van, ott felenged a bénulás, ott csoda történik, ott öröm és békesség van, ott újra kezdődik az élet! Ott az történik, amit itt is olvasunk: “Mindenki elcsodálkozott, és dicsőítették az Istent, ezt mondván: Sohasem láttunk ilyet.” Csodálkozva néznek utána, akik addig ismerték, és azt mondják: Nahát, mi történt ezzel az emberrel? Képzeljétek el, milyen öröm lehetett otthon, amikor hazament ez a korábban beteg ember! Mi történt? Az, hogy találkozott Jézussal, és elfogadta, hogy megbocsáttattak a bűnei! Mert ez a bűnbocsánat úgy lett az övé, hogy neki is el kellett fogadnia! Mindenkinek hangzik a bűnbocsánat, de a tied csak akkor lesz, ha te elfogadod! Ha kinyújtod a hited kezét, átveszed, és megköszönöd Jézusnak. Bár ez egy láthatatlan lelki mozdulat, de az elfogadott bűnbocsánat nem marad láthatatlan az életedben. Nem lehet eltitkolni, hogy részesültél benne. Mert ahol bűnbocsánat van, ott megújuló élet is van. Ó, bár igazán ez történne veled is most! 

Ámen.

Forrás: Debrecen-Homokkerti Református Gyülekezet

Nagy László: Ó, csodálatos jégvirág

Ó, csodálatos jégvirág, 

táncolva megdermedt leány, 

fátyolos, csipke-kombinés, 

napvilágomnak ablakán. 

Csillag-kripta a két szeme, 

kialudtak a csillagok, 

lángudvarukba éjjelre 

meghíva nem ballaghatok. 

Ó, csodálatos jégvirág, 

mi lesz így velem s teveled? 

Ha rád lehelek: tovatűnsz, 

ha megbűvölsz: megdermedek.

  

Petri György: Februári hajnal

A fagyott hó helyén most 

vizes a párkány, 

vizesen ragyog! 

Csöpögnek a méteres 

jégcsapok. 

Ó, lassú, szép, könyörtelen 

fogyatkozás. 

Aláfolyik az ablaküvegen 

az eleven 

víz.  

Babits Mihály: Miatyánk

Miatyánk ki vagy a mennyekben, 

harcokban, bünökben, 

szennyekben, 

rád tekint árva világod: 

a te neved megszenteltessék, 

a te legszebb neved: Békesség! 

Jöjjön el a te országod. 

Véres a földünk, háboru van, 

kezed sujtását sejtjük, uram, 

s mondjuk, de nyögve, szomoruan, 

– add hogy mondhassuk 

könnyebben -: 

Legyen meg a te akaratod! 

– mint angyalok mondják 

mennyekben. 

Előtted uram, a hon java, 

s hulljon a lomb, csak éljen a fa: 

de vajon a legkisebb lombot 

nem őrzi-e atyai gondod? 

nem leng-e az utolsó fürtön is, 

áldva miképen mennyekben, 

azonképen itt a földön is? 

Megráztál, nem lehet szörnyebben, 

már most ami fánkon megmaradt 

őrizd meg őszig a bús galyat: 

mindennapi kenyerünket add 

meg nekünk ma, és gyermekeinket 

növeld békére, ha bün hogy lábunk 

ma vérbe csuszik meg: értük az! 

Bocsásd meg a mi büneinket, 

miképen mi is megbocsátunk 

ellenünk vétetteknek, a gaz 

tied, büntetni, mienk csak az 

hogy védelmezzük a mieinket! 

És ne vigy a kisértetbe minket, 

hogy ártatlanságunk tudatát, 

mint drága páncélos inget 

őrizzük meg bár véresen 

hogy át ne hasadjon sohasem. 

Jaj, aki ellenünk mozdul: 

megvívunk, készen, bármi csatát, 

de szabadíts meg a gonosztul, 

mert tied az ország, 

kezedbe tette le sorsát, 

s te vagy a legnagyobb erősség, 

ki neveden buzdul, 

bármennyit küzd és vérez, 

előbb vagy utóbb övé lesz 

a hatalom és a dicsőség! 

(1914)  

Gyurkovics Tibor: Istenem

Ölelj meg engem, Isten,
már föl akarom adni
az örök ellenállást,
már meg akarok halni.

Köszvényben és közönyben
nagyon sokáig éltem
bődítő tisztességben
és tarkó-szenvedésben.

Vadász vadásznak vadra
figyelő úr-cselédje
voltam, miközben kaptak
engem is puskavégre.

A füvön így rohantam,
az erdőn így szaladtam,
kapkodtam lábam, ám de
a hitet megtartottam.

Valahol meg kell állni,
valahol meg kell halni,
valami könnyű réten
akarok elfakadni.

Az izmaim a télben
mint jéghúrok feszülnek,
úgy néznek a szemembe,
ahogy a menekültnek.

Nem félek a haláltól.
Megállok vele szemben.
De amikor lesújt rám,
Isten, ölelj meg engem.

Zelk Zoltán: Födetlen asztalom: Téli mező

Mint a csók, amit anyám lop reggel alvó homlokomra, 

mint a szegénység örök madarai ejtett vállamon, 

s mint az ének ezüstfodrai a letarolt mezők felett: 

ugy törik át magányom keserű falait az álmok! 

Szóálmok, fényszavak, amiket nem én mondtam, 

ők mondanak engem és testvéreim ezer baját. 

Fényüknél melengetem ernyedt tenyerem: 

s ők fáznak, dideregnek teritetlen asztalomon. 

S van ugy, hogy könyörtelenül magamra hagy minden 

s én nehéz szavakat görgetek megbicsakló ínnal 

és vérből vannak a tájak, miket homlokukra festek. 

Szavak, fényszavak s a vérnek szavai, 

födetlen asztalomon: hideg, téli mezőn. 

Isten tenyere havat szitál rájuk. 

De hófödte szavaimból a tavasz szaga zsendül! 

a fehér fátyol alatt majdani kalászok fakadnak 

és vérből vannak a tájak, miket homlokukra festek. 

(1928)  

Jékely Zoltán: Zsoltár-töredék

Minden könnycsepp az égi membrán 

Világnagy lemezére hull, 

S akkora csengéssel csepeg rá, 

Hogy meghallja az Úr!   

1957

Ignotus: Napraforgó

Én napraforgó mozdulatlan állok 

Kerítés mögött, kertem közepén, 

De ti napok, fénylőek, égetőek: 

Forduljatok felém! 

Forróságok voltak fölnevelőim, 

Vérré vált csók, mi ereimben ég – 

Lehet sok, ami részemül jutott, 

De nem elég. 

Mióta élek, megujult az ég 

S az új egen ti vagytok új napok – 

Megcsalatott vagyok s kisemmizett, 

Ha tőletek is csókot nem kapok! 

Ha tőletek is csókot nem kapok, 

Ha újra nem éledek veletek – 

Belehalok, ha engem nem szeretnek, 

És nem élek, ha én nem szeretek. 

(1908)  

Sárközi György: A ma

Ifjú asszonyhoz hasonló a ma. 

Éjfél ha üt, elsápad homloka. 

Megborzong. Fölkap egy telt serleget, 

s mohón kiissza, mint lázas beteg. 

S mig kortyol és liheg, a buja száj 

fakón elfonnyad. Csörren a pohár. 

Koszorúja elszárad tüskeként 

s már ősz a haj, mely barna volt imént. 

A szép, bünös fej csupa mély redő, 

megrogy a térd, nincs benne több erő. 

Fátyolba burkolják az illanó órák, 

s velük megy el a vén anyó.  

Térey János: Átlagos magyar

Az átlagos magyar lakások rákfenéje 

A szűk, sötét és folyosószerű előszoba. 

Nem férsz be, burzsoá. 

Nem fér be a lélek. 

Naponta én is pont ilyen lakásba érkezem 

Mint átlagos magyar. 

Célba jutni, belépni az Új Történetbe! 

Az első benyomás lemeztelenít: 

A birtok képén tükröződő ízlés, vagyon; 

Egyik, másik árulkodó hiánya. 

Minden zug a tér lakóiról mesél. 

Itt kifújhatod magad, megpihenhetsz, 

Zsilipkamrában a búvár. 

Nyomáskülönbség, leküzdöd. 

Kivárod azt a bizonyos Hét Másodpercet, 

Amely alatt megítélnek. 

Belépni bonyolult, 

Ha lepakolni nincs hová, 

Sem szabad fogas, sem szekrény. 

Szóltam előre, ne járkálj ennyi évesen holmikkal! 

Nagy találkozáshoz nagy levegő kell. 

Búcsúzkodni a kín maga: 

Nem férsz a kabátodhoz. 

Valaki mindig a lábad alatt van, 

Te meg a másoké alá pakoltál. 

Nem férünk egymástól, burzsoá. 

Kiöregedtem a kényelmetlenségből, 

Ami szűk, nekem elmúlt. 

Az előszoba kényszerít 

Egymásra minket.  

Csoóri Sándor: Fúj, fúj a szél

Fúj, fúj a szél, végig az utcán. 

Fúj, fúj a szél, végig a városon. 

Fölhajigálja még a vigasztalan szemetet is 

a nyitva felejtett csillagokba. 

Szép, újvilág! Földkörüli útra indul 

a rongy, a selyem, a madzag, a kalap 

s a nyári szerelmek titkos levéltára 

ajtóstól, mindenestől. 

Fúj, fúj a szél s tánc közben azt üvölti 

„Nézzetek rám, ilyenkor élek én, 

zene vagyok, himnusz és suhanó szív 

amely boldogan hagyja el a testet.

” Kinek üzen? Nekem a ballagónak? 

Nekem, aki a Földet többször is megkerülte 

és körömmel kaparta meg a Holdat 

vérzik-e még vagy örökre halott? 

Fúj, fúj a szél s van, akit fölkap, 

s viszi magával, mint sas a csibét; 

sikoltásából ismerem föl a hajdani lányt 

aki meztelenül mosta haját egy vízesés alatt. 

Köszönöm szél, te gyakran csodát művelsz 

velem: cserében minden hajszálam a tied. 

Még a temetőt is elfújod tőlem messzire 

ameddig el se látok, hiába süt a Nap. 

(Megjelent a Bárka 2010/1. számában)  

Lackfi János: A szomjúság zsoltára

Alighanem ismered, Uram, te is a szomjúságot, 

amelytől kiszárad a nyálkahártya, 

porzik a gége, berozsdáll a hang, 

ismered az éhséget, mely mardos, 

üregessé tesz, kongatja, korgatja gyomrunk, 

és ragadozóként kutatunk egy éjjel-nappali 

vagy egy benzinkút után, ahol megvehetjük a tápanyagot, 

hogy kannibáli mohósággal szórjuk magunkba. 

Alighanem ismered, mert éhezted és szomjaztad 

az ember szeretetét, rendesen be is áldoztad  

érte tekintélyedet, hatalmadat, erődet, 

világra jöttél, mint buborékokat nyáladzó 

kisgyerek, nem éppen szobatiszta, és tűrted, 

hogy tisztába tegyen az ember, akit te annyiszor 

próbáltál tisztába tenni, aki annyiszor 

képtelen tisztába jönni önmagával, 

s a te szándékaiddal is, hiába vésted kőbe őket. 

Étlen-szomjan kaptatunk a tájban, 

szétharapjuk a felhők ragacsos vattacukrát, 

elszopogatjuk a holdat, mohón faljuk a napot, 

és nem számít, hogy égeti nyelvünket, 

ropogó salátának tépdessük a lombokat, 

felszürcsöljük a folyókat, 

és utána szórunk pár sziklát, 

porhanyós dombhátat, 

roszognak a fogunk alatt, 

egyelek meg, te táj, te édes, te sós, 

te kesernyés, te olajos, te tarhonyás és citromos 

és balzsamecetes és rumos és vermutos! 

De betöltesz, de kitöltesz, de eltelítesz engemet! 

Olyan vagyok lassan, mint a világ leghatalmasabb, 

tájjal kitömött plüssmacija. 

Itt vannak bennem tájaid, Uram, 

te gyűrted felületüket 

játékosan, ezer apró levélkét volt türelmed 

cakkozni kisollóval zöld papírból, 

sosem feledtél a tetejébe nyomni nagy adag tejszínhabot, 

nem spóroltad el alkonyatok málnás-karamellás 

öntetét, vándormadárraj-szóratát, 

hiszen a te kis ügyefogyott 

néped battyog a kezed szőtte gyepszőnyegen, 

lombszőnyegen, mohán, a föld nyílt húsán. 

Araszolgatnak előre, mint a műanyag játékkatonák, 

moábita nők után futkosnak, bálványt öntenek, 

hogy leboruljanak előtte, s ráírják, Gucci vagy Bugatti 

vagy bármi ilyesmit, aztán csókolgatják, 

dédelgetik, karácsonyi jászolba fektetik. 

Időnként irányba rendezgeted őket, 

megmutatod nekik a földet, ahol mandarin 

nagyságú szőlőszemek teremnek, 

ahol a barázdán kiüt a zsírosság, 

ahol a nyájak mint gyorsított felvételen ellenek, híznak, 

de mi megijedünk, mert akiket kémnek küldtünk ki, 

óriás termetű harcosokat is láttak, 

mi lesz akkor velünk, nem vagyunk mi Dávidok,  

hogy parittyakővel vagy aknavetővel 

kilőjük a világ terminátorait, 

hát mink a lábvizet, a sósperecet szeretjük 

meg a Staroprament, jól behűtve, 

és közben szívesen nézzük azért, amint 

valaki felrobbant, felszeletel vagy ledarál 

valaki másokat, de azok ne mi legyünk. 

Szrcs, egy korty az italból, hrss, egy kicsi csipsz, 

nyamm, egy kicsi nyami, hamm, egy kicsi hami, 

mellé meg vér, agyvelő, piffpuff és dirrdurr. 

Araszolgatunk terepasztalodon, 

fiadat is leküldöd, hátha könnyebb kitalálni, 

milyennek szeretsz minket, ha megmutatja valaki,  

ha lecsendesíti a vizet, ha jár a habok tetején, 

ha gyógyít, tanít, érint, biztat, táplál, lelkesít, 

akkor talán mi sem csak betegíteni, használni, 

ócsárolni, kisemmizni, lelombozni akarjuk 

majd egymást, bármilyen jó bulinak tűnik, 

bárhogy izgat, mi lesz, ha beírnak 

az ellenőrzőnkbe valami vastagot. 

Vonulunk, Uram, párosával, kisiskolásaid, 

vonulsz velünk fellegek görgésében, 

fű növekedésében, szél slisszolásában.  

Kifeküdt kicsi horpadást látunk a jászol szénájában, 

egyembernyi örvényt a Jordán folyamában, 

lábnyomokat a tó tetején, 

tejüvegszerű kavargást a színeváltozás hegyén, 

a sivatag kövei kenyérré változtak, 

a halak szimpatikusan bezsúfolódnak 

hálónkba, mint egy liftbe, 

és kimondhatatlan sóhajtásokkal 

imádkoznak bennünk a tájak, 

Vivaldi nagyanyó meg egy hegedűvonóval 

szvettert horgol a lelkünkre.