A nap gondolata

Aki igazán szeret valakit, az hagyja ragyogni a másikat, 

és nem akar fényesebb lenni nála.

Julia Hartwig: A kamaszok

Az Isten csendben teremtett.

Hogy hallja a fű zizegését és a fecske csivitjét.

Csendben és magába szállva teremtett.

Hogy csodálhassa az ügyességet, ahogyan a

pacsirta berepül a kukoricaszárak közé, meg sem érintve

azokat a szárnyával.

Csendben, magába szállva és magányban teremtett.

Mi pedig üres szavak ricsajával, zajjal és lármával

töltöttük meg a világot.

Dabi Isván fordítása

Didi Xénia: Halott madár

A halott madarat eltemetni nem volt kellemes. 

Kora reggel a kert végébe vittem, az öreg körtefa alá, 

ahol olyan sokat ültem régen. Csend volt. 

Ahogy a madarat a földbe tettem, azt éreztem, 

hogy önmagam gyermekkorát engedem el: 

halott madár pihen a földben.  

A nap a hátamat égeti, a kútnál állok, 

és kézközt mosom a ruhát. Aki távolról lát, 

azt hihetné, hogy nagyanyám hajol a víz fölé. 

Bennem ugyanaz a fájdalom, amit egykor 

ő is érezhetett, ami minden nő fájdalma, 

és amit csak férfi képes okozni, ha elmegy.  

Úgy érzem magam, mintha késsel vágtál volna össze, 

és az öreg körtefa alatt én feküdnék a földben. 

Hiszem a test feltámadását és az örök életet. 

A halott madár te vagy – bennem eltemetve.

Orbán Ottó: A barbárokra várva

                  „ S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?” 

                    Kavafisz-Somlyó  

Miért tolongunk itt, a város ócskapiacán, 

hol romlott hal és romlott eszme bűzlik?  

Mert várjuk a barbárok tankjait.  

Miért hajtjuk magunkat, űzzük az ipart? 

És miért rohanunk haza nézni a tévét?  

Mert várjuk a barbárok tankjait.  

Miért ül föl ágyában éjfélkor a nő? 

Miért kap a torkához? Miért fuldokol? 

S hajnalig forogva a gyűrött lepedőn 

miért jajgat álmában? Miért nyöszörög?  

Mert várja a barbárok tankjait.  

S miért spriccel a jó nép százfelé? 

Miért bújik a pincébe s az árkádok alá? 

Miért mondja mindenre: „Nekem aztán…”? 

És mitől hallgat el? És mitől izzik 

szemében a halálos rettegés? 

S lőtt sebben fetrengve miért káromkodik?  

Mert ezt tanulta és ehhez szokott, 

s most várja a barbárok tankjait.  

S miért gyújtják föl városunkat hétfelől? 

Miért fröcsögnek gyűlölködve szenátoraink? 

És miért szaglanak bosszútól szóvirágaik? 

Miért kívánják vérrel jóllakatni azt, 

akinek nem tudnak kenyeret adni?  

Mert tudják, hogy a barbároké a jövő, 

s most várják a barbárok tankjait.  

Így veszi kezdetét a fényes örömünnep; 

van pellengér, vesszőfutás, társastánc, virsli, sör… 

S lemegy a nap. Csak tank nem jön sehonnan egy sem.  

Csoda-e hát, hogy elfog bennünket a csüggedés? 

Miben bízzunk, ha már a tankokban sem bízhatunk?  

Csak másnap jön a limesek felől a hír, hogy semmi vész… 

Van megoldás. Vannak barbárok. Mi vagyunk azok.

Böröczki Mihály: Disznóölés

Micsoda telek voltak. Fájt a jég. 

Éles kékjétől fölhasadt az ég. 

Így költött egyszer föl a lámpafény 

gyerekkorom dérverte reggelén. 

A ház fölkészült. Élezte a kés, 

hogy ünnep lesz. A nagy disznóölés. 

A szép nap előtt gondos hónapok. 

Vödör moslék. Mustra, hogy jól lakott. 

Szűk vacsorákból vastag krumplihéj. 

A kukoricadara. Meleg éj. 

A disznóvisítás. A rémület. 

Nagy szalmahalom szívta a tüzet. 

Csak lestem. Néztem. Szikrát szórt az üst. 

És kezek tettek-vettek. Fölfeküdt 

a négylábú asztalra a jövő. 

Belekóstoltam. Ízlett az idő. 

Úgy déltájt már az első falatok. 

S a boldog száj. Evett és harapott. 

A friss belekbe hús, meg töltelék. 

Sütött a tél és megenyhült a kék. 

Meg annyi minden. Kapkodtam fejem, 

hogy esztendőnkre javunk meglegyen. 

A tepertő. Az estet sercegő. 

S a fehér zsír. A kenyérszerető.   

Fenyvesi Ottó: Amerikai graffiti

          Hommage à Mózsi Ferenc 

# 

Láttam az óceánt, 

repültem felette, az Atlanti felett, 

hosszú órákig néztem a mélybe, 

láttam Izland szigetét, 

Grönland csillogó jéghegyeit, 

repültem Newfoundland és Nova Scotia felett, 

siklottam a felhők között, mint a madár, 

láttam a Szt. Lőrinc folyó torkolatát, 

és több kisebb öblöt, tavakat véltem látni 

(Ohrid, Balaton, Palics, 

melyekhez volt némi közöm, 

hirtelen ezek jutnak eszembe, 

egymásba kapcsolódnak a dolgok), 

láttam folyókanyarokat, 

néztem a mélybe: 

sehol egy indiántábor, 

sehol egy otava, irokéz 

vagy huron, vagy massachusetts, vampanoag; 

– folyton elkalandozom, 

egyik valóságból a másikba zuhanok – 

aztán bealkonyodott, egyre sötétebb lett 

az éjszaka, egyre sűrűbb a fekete. 

# 

Toronyházak között ébredtem, égig érő 

felhőkarcolók szorosan egymás mellett, 

a réseken keresztül besütött közéjük a nap, 

perzselt az aszfalt, a beton; 

a föld alá kellett menekülni, 

műfénybe, klímába, a plázákba, 

ahol mindenki kommunikált és zabált, 

nem tudtam mit kezdeni velük, 

a napok és az emberek egybefolytak: 

Paraméter klub, Bede Fazekas, 

Goran Simić, Kaslik, Marosán. 

Hirtelen pontot tettem a mondat után, 

összehordok itt mindent, mint Tandori 

az egyik lóversenyről a másikra 

(„aki Tandorit nem érti, az az életet se érti”), 

összehordok jeget és lovat: 

Toronto széles sugárútjain Kaslik Péterrel 

Marosán Gyulához mentünk, 

megnézni a mester életművét, kollázsait.

A legnagyobb kollázsművészek egyike volt: 

Julius nem tudott angolul, 

negyven év alatt nem tanult meg, 

ötvenhatban ment el, és 1997-ben még mindig 

csak magyarul beszélt, mint az ufók. 

Vagy nem az élet a legjobb időtöltés? 

ismételgettem Várady Tibor 

(Kasliknak ajánlott) legendás 

Symposion-könyvének címét, 

Várady írt magyarul elsőként McLuhanról; 

voltam az egyetem kampuszán, 

Northrop Frye intézeténél és a Coach House-nál 

(Marshall McLuhan házikójánál), ahol 

a Gutenberg galaxis teóriája megszületett: 

The Medium is the Massage; 

„ a skizofrénia lehet az írásbeliség 

szükségszerű következménye?” 

kérdés, melyre nincs egyértelmű válasz. 

Nem győztem lábjegyzetelni,

 mentem a szürke beton-poklon keresztül, 

bele a kollázs-létbe, mentem a műkoszba, 

bele az entertainment iparba, 

graffitik (a lázadás jelei) után kutattam, 

improvizáltam magamnak, 

falakra fújtam ezt-azt, mint Ljubljanában 

(jóval a Laibach Kunst előtt); 

nyárégette színeket kerestem, 

a sárga, a kék, a zöld és 

a vörös tökéletes árnyalatait, 

aztán semmi, cool nyugalom. 

# 

Mózsi Ferivel suhantunk 

a Magnificent Mile-on, 

Chicago, a szelek városának 

legelőkelőbb sugárútján, 

húztunk északra, a tó mellett, 

a Loyolai Szt. Ferenc jezsuita egyetem felé, 

Evanston irányába, a Chase Avenue-ba; 

Led Zeppelint hallgattunk, 

Your Time is Gonna Come (4:35), 

How Many More Times (8:29), 

mert egyszer eljön majd a mi időnk, 

eljön jambikus pentaméterben. 

Egyébként sok bajunk volt az idő mértékével: 

„ hagyjuk a süket dumát 

és elegáns páros rímeket”, 

írta New Yorkban Baránszky László, 

aki szintén ötvenhatban ment el, 

mint Marosán és Makkai Ádám. 

Mózsi irodája a Diversey Pkwy-ön volt, 

néhányszor buszra ültem, a 22-es helyi járatra, 

végig a Clark Streeten, a belvárosig, 

a tornyok közé, Sears Tower 

(most már Willisnek hívják), 

Hancock Center (Big John) stb.; 

egyszer leszálltam a Wrigley Field stadionnál, 

körbejártam, szemügyre vettem 

a Chicago Cubs baseballcsapat szentélyét, 

zárva volt. Fújtam tageket a betonfalakra, 

a láthatatlan magyar Banksy 

(a szerzői jog a gyengék fegyvere). 

Soha nem értettem a baseball lényegét, 

csak annyit fogtam fel, ütni kell a labdát, 

és ha eltalálod, akkor futás. Punktum. 

Mint a graffitisek: kicsit fújnak, 

aztán meg futnak, a rendészek elől. 

# 

Mózsi majdnem átúszta az Adriát, 

ő is menekült a rend őrei elől, 

megállás nélkül szelte a hullámokat,

régen elhagyta a koperi öblöt, 

eltévedt a sötétben, 

nekiindult a nyílt tengernek, 

olasz halászok mentették ki 

Magyarország serdülő úszóbajnokát. 

Nyílt víz, nagy tenger, igazi komoly dolgok: 

vasfüggöny, kommunizmus, torkig voltunk,

menekülttábor, Leuven, USA, kapitalizmus: 

első a profit, a korrupció, a státus és imázs, 

tolvajok fürödnek a kapzsiságban, 

inkább nem folytatom. 

Éljen és virágozzék a cseresznye! 

Kaliforniában József Attilából 

merített erőt. Szivárványba borította és 

Amerikába utaztatta a fél magyar irodalmat. 

# 

Kiszáradtunk a sok látnivalótól, 

a Magnificent Mile ragyogásától, 

töltöttük a whiskyt, „on the rocks” 

(whiskyfogyasztási mód): 

két-három jégkocka a pohárban, 

és csak rátölteni; mindig cool maradni. 

Mert a föld alatt, Chicagóban, 

Mózsi Chase utcai házának pincéjében, 

alszol-és-nem-alszol állapotban, 

egy hatalmas kutyával a nappaliban, 

két cajun-akkord közé szorulva 

nem lehet verset írni, 

csak menni a pokoli jólétbe. 

A városból alig láttam valamit, 

csak kószáltam, lejártam a lábam, 

végig a Clark Streeten, 

versenyt futottam az idővel, 

elhagytam a múltat és a jelent, 

nyomultam a forró belvárosba, 

a felhőkarcolók árnyékába,

a hatalmas betontömbök közé,

elbújni a nap elől, ott hunyorogtam, 

szalvétákat kerestem Noéminek, 

szalvéták (napkin, doily) után kutattam 

az égig érő felhőkarcolók között 

(mintha tűt keresnénk a szalmakazalban), 

vagy irány a lemezboltok hűvösébe, 

egyik klímából a másikba, a bakelitek 

árnyékában olykor Hobó és Janó is feltűnt: 

boldog szomorú blues, balladák és keservek, 

hozzátartoznak a lelki békéhez. 

Nyárégette színek után kutattam: 

a sárga, a kék, a zöld és a vörös 

tökéletes árnyalatai után, 

aztán semmi, cool nyugalom. 

Olykor Mózsi elment metaforákat 

kukázni az önfeledt napfürdőzők után

a Michigan-tó partjára. 

# 

Maradjunk még a versben, 

maradjunk a bárdok varázsigéinek 

visszhangzó kamrájában, 

maradjunk a szürke beton-pokolban, 

lent a föld alatt: Chicago underground, 

vagyis mégse, a szelek városában, 

a metró a fejünk felett, függővasúton száguld. 

Abban az időben még Sears 

volt a legmagasabb torony neve, 

és Michael Jordan is ott pattogtatott, 

és Denis Rodman, a féreg; 

nyári szünet volt az NBA-ben, 

mindenki nyalogatta a sebeit,

árnyékba menekült, hideg koktélokat szürcsölt, 

Kevin Garnett Minneapolisban, 

a Timberwolves-nál termelte a pontokat, 

Detroitban pedig még csak formálódott a Pistons, 

Ben Wallace-féle, későbbi bajnokcsapata. 

Elfelejtett dolgok, tér és szabadság, 

kétely és bizonyosság, és minden más, 

a számok úgyis elárasztják az euklideszi teret, 

mily borzalom ily mélységbe nézni! 

# 

Makkai Ádámékkal autóztunk 

Csíkhágóból (ahogy Mózsi mondta) 

Lake Hope-ba, Ohióba, 

az amerikai viszonyokhoz képest 

egy túl pici autóval,

a rapkorszak hajnalán, a chicagói egyetem 

(full professor of linguistics) 

nyelvészprofesszorával és nejével, 

Ágnes asszonnyal, a csodaszarvas nyomában 

(In Quest of the Miracle Stag) 

két cajun-akkord közé szorulva, 

a Reménység tavánál 

összesereglő magyarok közé: 

mily csodálatos egy kis nép nyelvén, 

titkos adóján a mindenséghez szólni; 

tudjuk, van az a legenda a Los Alamos-i ufókról: 

Teller, Szilárd Leó, Wigner, Neumann 

(a világot „megváltó” atom-zsenik); 

az első háború foggal és ököllel kezdődött, 

majd az atombombával ér véget. 

Your Time is Gonna Come 

(ha eljön), de addig még sok baj lesz 

az idővel és az ufókkal. 

# 

Maradjunk még egy kicsit a versben: 

nem tudta elfelejteni a Józsefvárost, 

a Kálvária téri ódon házat, 

nem tudta feledni a hinta alatti 

sárga kavicsot, a ház falába 

fúródó első puskagolyót, nem tudta 

az első orosz tankot a Práter utcában. 

A Chase utcai ház pincéjében 

három hátizsáknyi szigonytörmelék: 

mantrák a betűbolond bőregereknek. 

Mózsi nehéz verseket írt, 

nehogy elfújja őket a kritika forgószele. 

Fuvallatba kapaszkodott, szinte a semmibe, 

és ha a jambus el is verte a termést, 

a magtárban maradt még elegendő szem, 

melyből olykor versbe szökkent a szó. 

Hatvanévesen hazafelé vette 

az irányt, megtérni önmagába: 

ebben a komplex akármiben, 

versvisszafojtva, leoltani 

a villanyfényt.

Hégen Dalma: Áhítat

Csodállak egy virágsziromban, 

Meglátlak egy pehelynyi hóban, 

Magasztalom Neved mikor 

A Nap reám ragyog. 

Dicsőséged Zengem: 

Köszönöm, hogy vagyok. 

Bella István: Sötétebb a sötét

                    Kardos György emlékére

Megszokott elalvásgyakorlat:
fekszem a sötét szobában,
hunyt szemmel, már egyedül,
amikor megérzem, odaát kialszik a villany,
és én nem értem, hogy látom,
hogy láthatom, hogy bennem
sötétebb a sötét.

Így ért halálod híre is, barátom.
Szólt a telefon, hirtelen
elfénytelenedett a fény,
szemhéjam mögött
sötétebb lett a sötét,
és én azóta se értem,
hogy halhattál meg
te is?!

Sebestény-Jáger Orsolya: Salamon

                      (1Kir 3) 

Te tálcán kínáltad bíborló kincseid. 

Én szívemben tudtam: ez történelem. 

Roppant sziklákról nézett rám a jövő, 

és sarokba dőlve szunnyadt még a jelen. 

Útjaid oly magasak, oly véget nem érők, 

eltörpülök önmagam kicsinységét látva. 

" Kérj valamit és megadom neked."

Így szóltál Uram. Bár ne szólnál hiába. 

Eléd borulok, mint büszke cédrusok  

hódoló hitükkel viharban hajolnak, 

mert gyökerük sejtjein felsejlik a titok: 

a jelen csöndjénél fontosabb a holnap. 

Te tálcán kínáltad bíborló kincseid. 

Én szívemben tudtam: ez történelem. 

Hogy különbséget tegyek jó és rossz között 

– bölcs szívet adjál, Uram, ha kérhetem.

Csáky Anna: Az elmúlás csendje

Hull a hó, mily szép a táj most: 

fehér ruhában állnak a fák, 

néma csend üli, őrzi a várost, 

s kelti a múlás hangulatát. 

Zúzmara csipkét fest fel az ágra,

jégtulipán az ablakokon, 

tél-szerelemtől égi az álma 

szürkeacélos hajnalokon. 

Szunnyad a légi dunna, a felleg, 

eldől a szél is, s mind, ami fáj, 

lágy, puha fények villanya mellett 

hallgat a csend, és hallgat a táj.

Csáky Anna: Lángok között

Háború van most a világban 

Tüzek lobognak, gyilkosak, emberek! 

Riadót fúj, sikolt a szél, köröz fenn, 

lángol a város, zöldülő kert, berek, 

leomló világok narancs-vörösben. 

Látom a Félelem vész-teli lázát, 

ropogó, füstben fuldokló tetőket, 

az utakon ágfaló tűz cikáz át, 

felforr a járda, pokoli mező lett. 

Tüzeket okád most egy Kapzsi Sárkány 

létfaló, nagy, kitátott sárga szája, 

s a haldokló szépség hullása láttán 

egész világunk lelkét is zabálja. 

Gyújtsatok tüzet a szíveken belül! 

Közöttük tátongó, jéghideg terek… 

Mit ér a hatalom, a pénz egyedül, 

ha a Teremtő Isten is didereg?

A nap gondolata

Az imádság gyakran utolsóként jut eszünkbe. Miért? 

Mert magunktól akarjuk megoldani a problémáinkat... 

Amikor az élet küzdelmeivel nézünk szembe, az imádság 

kellene, hogy az első legyen számunkra, 

nem az utolsó szalmaszál!     

Hárs Ernő: Mérleg hava

Mérleg hava, mézédes, szőke hónap, 

a növekvő viharban beléd kapaszkodom, 

erőim bármilyen hitványra zsugorodtak, 

nem veszhetek oda, míg te vagy árbocom.  

Múltam göröngyein Démétérként bolyongva, 

próbálom menteni, ami még menthető, 

de húnyóban a fény, az éj szele goromba, 

s vetéseim java kietlen temető. 

Hol vagy, Perszephoném, hol van a mosolyod, 

miféle hatalom emelt reád kezet? 

Kettőnk között komor szakadék gomolyog, 

üdvöm ereklyetokja csak az emlékezet.  

Felgyújtom kereső szurokfáklyám tüzével 

az erdők, ligetek, fasorok lombjait, 

minden piros levélben vágyakozásom ég el, 

minden avarhalomban reménységem lakik. 

Nem Hádész zsarnoki igazsága a végső, 

jön még tavasz, amely az árulást legyőzi. 

A nárcisz illata lehet bármily igéző, 

a gránátalma ízét nem képes eltörölni.  

Most, mikor kifogyok lassan minden örömből, 

s elhagy egymás után barátság, szerelem, 

s öklöm maholnap a sötét kapun dörömböl, 

oltalmazz a gonosztól, szülő szeptemberem!  

 

Ágh István: Ilyen csönd lesz

Nem ülhetnek már az asztal körül, 

s ha számolom szaporodó hiányuk, 

nélkülük még a nyári kert is űr, 

nem hallatszik fülemben a madárdal, 

ilyen csönd lesz, ha majd megáll a föld? 

most még mozdul a hársfa egyik ága, 

s ahogy kilendül lombjából külön, 

ezüstöt hány a levelek fonákja, 

rigó húzódott sűrű árnyékába? 

váratlan fuvallattól nehezült? 

vagy az angyal jött vissza valahára, 

hogy ne érezzem magam egyedül?

Markó Béla: Különbség

Hogy mi is az igazi különbség? 

Nyilvánvaló, hogy egészen fiatalon, 

sőt, talán már gyermekkortól az élet 

a feladat. Igen, ezt kell megoldani. 

Először Scott kapitány vagy esetleg 

a Wright testvérek mintájára. 

De akár a villanymotort feltaláló 

Jedlik Ányos is számításba jöhet. 

Aztán később nem éppen ilyen 

egyszerű. Viszont a cél továbbra is 

ugyanaz. Az élet. Hogyan kell szeretni? 

Szabad-e gyűlölni? És ha igen, 

mi jogosít fel a gyilkos haragra? 

Élni nagyszerű. Csak az árnyékolja be, 

hogy ugyanakkor feladat is. Feladvány. 

Persze semmiféle ráadás nem jár érte. 

Napi kötelesség, hogy élet legyen 

az életünk. Hogy életnek mondhassuk. 

Nem jónak, de nem is rossznak, 

nem boldognak, nem boldogtalannak. 

Ebben az esetben nincsen szükség 

semmiféle jelzőre. Majd egyszerre 

megváltozik minden, pedig majdnem 

eljutottunk a megfejtésig. De most már 

nem az élet, hanem a halál a feladat. 

Ne tessék megijedni, nem úgy. 

Nem erőnek erejével. Ellenkezőleg. 

Keresni kell ismét a megoldást. 

Hogyan lehet felejteni? Szabad-e 

emlékezni? Példamondatokat kell írni. 

Vagy akinek van tehetsége, verset is. 

Amit megírunk, azzal nem többek, 

hanem kevesebbek leszünk, hiszen 

a szó szoros értelmében belőlünk van, 

akár kimondjuk, akár papírra vetjük. 

Ez az igazság. És ez is a cél. Fogyni, 

kisebbedni, gyengülni. Készülni 

fáradhatatlanul. Dolgozni rajta. 

Mindig. Mert sem az élet, sem a halál 

nem érhet váratlanul minket.