természetes fényben, kora délután,
a háttérben Chopin: Cisz-moll keringő.
Elmosolyodom, amikor az alábbi
gyöngyszemekre bukkanok:
„ A balladákban az ismétlések szerepe az,
hogy felizgassák az olvasót.”
„Toldi csak egy dolgot szeretett: az anyját.”
„A költő ül a versben és oda várja
a kedvesét is.”
Egyszer csak szemembe ötlenek
a gyenge tanulók stigmáját láthatatlanul is
magán viselő ötödikes lányka
vézna betűkkel rótt sorai:
„Tanár néni, fárasztó lehet magának
az én fogalmazásomat olvasni,
de én csak ennyit tudok és így, bocsánat…”
A dolgozat utolsó mondatai,
nem tartoznak a tárgyhoz,
őszinte lélek-villanások.
Ez a kislány ezekkel a sorokkal
írói magasságokba emelkedett.
Elérzékenyülök.
Lassan besötétedik,
lámpafénynél folytatom a javítást,
a háttérben Schumann: Álmodozás.
Az utolsó dolgozat után
próbálok megpihenni,
de sokminden kavarog a fejemben.
Magam előtt látom az összes
dolgozatíró gyereket:
áramlanak a gondolatok,
vagy éppen áram(lás)szünet van,
a tolluk végét rágják, izzad a tenyerük,
összemaszatolják az előttük
közönyösen várakozó papírlapot…
Aztán egy hatalmas osztályterem
bukkan elő
megszámlálhatatlanul sok iskolapaddal:
mindenikben egy tanuló ül és ír,
alkot a megtorpant időben,
nyugodtan, ráérősen, stresszmentesen,
teljes harmóniában önmagával.
Eggyé válnak azzal, amit írnak,
majd szép lassan eltünedeznek
a padokból, az osztályteremből,
az emlékezet(em)ből.
A dolgozatjavító tanárnál
van magányosabb?
Talán a dolgozatíró gyerek.
.jpg)
