Bella István: Havas fény

                  T. D. karácsonyfája alá 

De jó is De jó is tudni hogy 

De jó is tudni hogy van valaki 

Van valaki odaát a havas háztetők alatt 

Ott túl a rakparti háztetők alatt 

Van valaki a havazásban ott túl aki tudja 

Tudja hogy tudom: tudja 

Vagyok 

Virágokat szelídít Ő: rétszavakat 

És madarakat 

A röpülés villámló hiányjeleit 

Örök aposztrofjait az égnek 

Létszavakat szelídít Ő: virágokat 

De mit virágokat! 

Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot 

A rét-gyepszótár útszélremagzott 

Gizgaz-szavai-gyomokat 

És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat 

De mit madarakat! 

A tél pohos pontosvesszőit 

Terek kövein fák promenádjain virityelő 

Izgága madárcigány-népet nyárseftelő 

Verebeket 

Ó távol Fű- és Fabarátom! 

Virág- és Verébszavú 

Assziszibeli szerzet! 

Hagyd oda most 

Kedves madaraid és kedvenc szavaidat! 

Öltsd fel ködcsuhádat 

S indulj a város alá a falakon túlra! 

Csönd tutul ott és ólálkodó sötét 

Menj hát Mögötted micsoda népek 

Micsoda processzió! 

Sárkánygyík-Duna és királysága 

Csúszómászó népe 

Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok 

sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza 

S a fenevadak: 

Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd 

S más hidak: jámbor tigris, oroszlán 

megjuhászodott párduc 

Csönd tutul ott és ólálkodó sötét 

Menj hát Szelídszavú! 

És fedd meg 

– mint egykor – 

Az fordolt világot: 

„ Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…”

Nagy Gáspár: Őszi kertek

Mennyi élet 

s mennyi napfény 

valahai 

zöld reménység 

hull alá a 

levelekkel  

város széli 

őszi kertek 

hogy pipálnak 

füstölögnek 

önmagukban  

önmaguknak 

bodorítják 

fönn a füstöt 

mint ezüstöt 

égnek adják 

leveleik 

ezeregyszer 

föláldozzák 

füst bebújik 

elmenekül 

ködök alá 

ne lássa itt 

ha erre jár 

hószakállú 

  vén november    

Kalló István: Csak az erősek

Ki mázsás teherrel hátán  

Egy apró virágra rá  nem lép.  

Kinek térde meginog a súly alatt  

Figyelme saját nyűgjére tapad.   

Babiczky Tibor: Farkasok órája

Tombolt a szél, nem aludtam, 

zúgással telt meg a szám, 

a fülem, s árnyak mozogtak  

       máglya előtt a homlokom 

belső falán. Néztem alvó, 

isteni valódat, fejed 

körül a kígyóglóriát,  

       s nem riasztott már a holnap, 

mit letűnt évek parazsa 

éget át. Elképzeltem a 

hullámok fel-felvillanó  

       taraját a mólón messze 

túl – a kiszámíthatatlan, 

mégis törvény sodorta 

lüktetést, s megértettem, hogy  

       ez a rend: így éri fény 

az arcom, így úsznak el 

csillagködök fejem felett, 

s így van tapintható közel,  

       mi régen messze került már, 

és sejteni lehet csupán 

a távolban – nem halált hoz: 

újra megteremt. S álmodban 

átöleltelek.  

       És megnyugodtam.

Csorba Győző: Alázat

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. –
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.

Fáj a hiány szivemben, restelem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog –
de rendelés ez, jogerős itélet,
nem lázadok.

Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.

Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem –
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.

Tőled már a viharok elszaladtak;
szelid verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő. –

Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni-akaró foglyát.

Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? – károdra tennéd.
Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!

Szél támad, és elvinni készül –
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
– te óvsz mindenfelől.

Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.

Sógor Zsuzsanna: Arc

Jó karban lévő nő, túl az ötvenen. 

Arca sminkje, mindig decensen tökéletes. 

Üzlete van, tulaj. 

Fontos és gazdag. 

A legtöbb halandó méltatlan arra, hogy rápillantson. 

No, nem érdeklődéssel, még közönnyel sem. 

Nem elég gazdagok. 

Nem elég szépek. 

Nem elég finomak. 

Nem elég okosak. 

Nem elég divatosak. 

Nem elég bennfentesek. 

Ő mindezen erények hordozója. 

Nadrágja hófehér, melltartója push up. 

Lánca, gyűrűje, karkötője arany. 

Cipője bőr, magassarkú. 

Vállán a táska, maga a márka. 

Mosolyogni nem láttam soha. 

Legörbülő szája sarkában 

a világot megvető két ránc 

már mély, mint a Mariana-árok. 

Esténként, mikor tükrétől megkérdezi 

ki a legszebb a világon, 

a tükröt megvesztegeti, 

hogy hazudjon neki.

Murányi Zita: Meg kell hallani

meg kell hallani itt a csöndet 

ahogy a fűszálak csörögnek 

és talpig fehér gyászban hervad a gyöngyvirág 

a hó alatt szunnyadó tavaszi tájat 

a halkuló partitúrákat 

ahol húrként feszül a törzs 

és a gallyakkal utolsót roppan a szélhegedű 

a zene mögött a gyérülő réteket 

az elvesztett lombot a bokros 

füstöt a téglából rakott 

kéményeken egy másik világot 

ahol valamikor majd csak elkezdődhet az élet 

meg kell hallani az élesedő neszeket 

odabenn a csikorgó telet hagyni hogy mélyebb 

pusztítást végezzen amikor 

helyet csinálunk magunkban a fény születésének

Sajgó Szabolcs: Mennyei morzsa

megleljük-e egymást 

a fenti forgatagban

állva lábujjhegyen 

tolongó tömegben izgatottan 

nyíló kapu előtt 

örök ragyogásban 

érkező gyermeket várva unokákat 

barátot ellenséget szeretőt 

testvért apát anyát 

mind akit ott hagytunk 

köszönés nélkül hirtelen 

kisimult arccal 

vagy lassú kínok közt keserűn 

sírva távozva sírba 

s ha mi fölismerjük őket 

fölismernek-e minket ők 

hisz még csak találgatják 

mi történt velük 

hangjukat nem hallja senki 

kezük lábuk mozdulatlan 

s a fény a fény vakítóbb egyre 

nem látják a világot amit eddig 

vagy mégis de nem úgy 

hámlik mindenekről 

az élet hordaléka hány réteg 

hány ruha 

óvta takarta őket eddig 

egymástól önmagunktól 

itt kitárul minden 

az idefönti újszülöttet 

fény füröszti 

a föld méhének magzatvize 

lassan a múlt 

az érkezők nézegetik magukat 

egymást 

találgatják kik is valójában 

régiek újak itt fenn 

egymás közt lassan elvegyülnek 

millió színben játszik a találkozás 

az ég szivárványskálája végtelen 

valaki oldalba bök 

tűnik az ebéd utáni vízió 

a mennyei morzsa 

földi asztalra hull 

ébredek 

kivárom 

a bódulatból hozom magammal 

türelem 

valóságként a vízió 

egyszer végleg reánk szakad 

s a fenti forgatagban 

megleljük egymást mindannyian

Gősi Vali: Mindent odaadással

Mióta már, 

hogy ez a gyöngéden ölelő szempár 

– a te szemed – vigyázza 

az utcalámpák árnyékában bújó 

félszeg ölelés-emlékünk, 

amikor sejtelmes hallgatásban 

fényeket rajzolt az éj arcunkra és a tájra. 

Ma ódákat ír körénk a csend. 

Már nem találgatom értelmét a létnek, 

mosolyom ráterül a világra. 

Felesleges minden hiú ígéret és álom, 

csak szeretni vágyom, 

átúszni ezen az eszeveszetten zubogó 

élet-sodráson, 

sebhelyekkel is a szívünkön, 

nem törődni már semmi mással, 

csak szeretni, 

szelíd akarással, 

szeretni mindent-odaadással.

Nemes Nagy Ágnes: Az alvóhoz

Te ismeretlen és ruhátlan 

te kelsz ki minden hamuból. 

Te vagy a hetedik szobában, 

nem haltál meg, csak aluszol.  

Csak aluszol, háncsból az ágyad, 

körül a hamuszín falak, 

roncs függöny ád a némaságnak 

nagy, mozdulatlan szárnyakat.  

Nem mozdulok. 

Csak, mint áramló, lassu rendek, 

csak alvó látomásaid kerengnek, 

mint láthatatlan csillagok.  

Ébredj, ébredj. Mutasd a vállad. 

Sebesülten is megtalállak. 

Szólj, hogy szólhassak holtomiglan. 

Mondd, mondd el végre, merre jártál 

kimondhatatlan álmaidban.

Szesztai Zsuzsa: Legyen meg az ösvény!

Köszönöm a napot 

mit Isten kegyelme adott. 

Lelkem tisztaságát 

őrizzék a csillagok! 

Legyen bennem béke, 

a megnyugvást keressem! 

Meglássam az ösvényt, 

hogy merre kövessem. 

S ha kesergő kétely 

zörgetne ajtómon, 

legyen a türelem 

leghőbb tanácsadóm!  

S ha kavargó széllel 

megfordulna sorsom, 

fényből az árnyékba 

kerülne az arcom, 

legyen, ki jót akar, 

s ha meglep az álom, 

mint földet az avar, 

legyen, ki betakar!  

 

Mado Micsio: Szép táj

A víz elfekszik 

vízszintesen  

A fa áll 

függőlegesen  

A hegy ül 

valójában vízszintesen 

valójában függőlegesen  

És ez a békesség az anyaföld, 

ő a miénk, 

minden élőlényé

Vihar Judit fordítása

Oláh Tamás: Veletek vagyok

Autónk a havas úton megcsúszott, 

és a forgalommal szemben állt meg, 

A kanyarulatból egy kamion 

vakon vonult, 

egyenlőtlen párviadalt vívni felénk.  

Figyelembe véve a fizika törvényét, 

tudtuk elkerülhetetlen lesz 

összeütközésünk.  

Furcsamód mégsem éreztem félelemet, 

de belső hangom fohászkodni kezdett… 

…engedd hallanom a suttogó fákat, 

érezni arcomon az esőcseppeket, 

bőrömön a szél simítását…  

Vajon lesz-e, ki „siratá és keserülé” életem? – 

suttogtam magam elé.  

Láttam kitárt gyermektestemet újra 

a műtőasztal izzó csillagképei alatt, 

ahogy vacogva vár ébredésére…  

…aztán minden átmenet nélkül 

ellenfényben lebegő 

kontúrod vonzott magához, 

bőröd mezei virágok illatát idézte, 

vártam tested ezer rímét, 

lüktető szíved igenét…  

…a kitakart arcú ég süvegéből 

hamar eltűntek az emlékképek, 

tekintettem a puha felhőkön át, 

az egyre zsugorodó Földre,

az izzó fagy fehér-terére esett,  

…és mikor úgy tűnt 

minden mindegy már, 

és a héj alá bújt sötét vonzását 

el nem kerülhetem, 

az autórádióból egy tisztult hang 

szólított meg minket:  

Ne féljetek! Veletek vagyok. 

…ebben a moccanatlan pillanatban, 

érte utol autónkat a vágtató páncélos lovag.  

Egy csüggesztő gondolat gyötört még:  

úgy leszek ez után, 

mintha sose lettem volna?  

Érzékelhetetlen maradt minden.  

Meghaltunk.  

Az éles penge-akarat azonban, 

a legeslegutolsó pillanatban, 

szétvágta a két idősíkot.  

Néma válasz volt ez tévedésemre.  

A kamion legyőzve minden 

fizikai erőt súlytalan szállva 

került az egyikbe, 

mintha a valóság a lehetetlent 

többé nem tudta volna megtartani, 

és eltűnt a szemünk elől.  

Mi meg maradtunk első világunkban, 

felragyogtatva, s ültünk csendesen 

a kegyelem cselekvő

tapasztalatának érzetével

- még jó ideig,- újrateremtődve. 

Lator László: Álomban utak

Álomban utak fényesedtek. 

Sokáig bűvöletedben éltem. 

Emléked galamb és virág, 

virágok szirma a szélben.  

Szél és folyó sodorta fényed, 

magukba zártak a hegyek. 

Indás feledés font körül, 

vad fű, burjánzó rengeteg.  

Bőrödre rátapadt a táj, 

hogy önmagába szívjon át. 

Így élsz e mohó pusztításban 

megfoghatatlanul tovább.  

Ezer formában itt lehetsz, 

mert őriz minden, mint a mag, 

s hogy szirmos létedet kibontsd, 

elég egy párás pillanat.   

Fetykó Judit: Az elgondolkozásról

gondolkozzak csak el magamon 

s azt bizonygatja mert ő most hódít 

megszerzi magának azt a férfit 

mert kifut az időből s egyedül marad 

elvégre nincs olyan sok így hatvanon túl 

megeshet nem lesz akihez szóljak 

hát gondolkozzak csak el magamon  

volt aztán egy hosszan jajgatva sirató 

neki most már nincs senkije 

ki fogja őt eztán szeretni 

ebben a kusza földi világban  

és volt aki csak annyit mondott 

ne zárjam ki magamból a világot 

az ő szavai voltak hitelesek talán 

megtapasztalva hosszú életében 

az egyedüllét eufórikus fokozatait 

gondolkozzak csak el magamon… 

figyelmeztet ezt el ne feledjem 

nincs gondolat és talán a nincsben 

vagyok ahol magamon nem  

gondolkodhatok el a napi rutinok 

viszik kitöltik az időt s találok 

számos értelmesnek tűnő pótcselekvést 

amikbe vajon bele férhet-e új keresése 

mi közöm a magamon gondolkodáshoz  

ó igen az egyedüllétnek van eufóriája 

a mindegy mikor mit és hogyannak 

s mégse siklik ki semmi a szokásos 

elvárható folyamatokból csak az ez egy 

hogy nem tudlak onnan visszavenni 

a mítoszok mesék másvilágmegrabló 

hősei visszahozták a kedvest – ó mesék 

mesék vigasztaló katartikus történetei  

ritkán sírok néha tán kéne a könnyek 

kegyelme ha egyáltalán létezik ilyesmi 

fut az idő s ha kifutok belőle ha kifut 

alólam elfut kifut az elgondolkodás nélkül 

mért gondolkozzak el magamon 

mert fut az idő s egyedül maradok 

elvégre így éveken túl már csak időm van 

nem lesz akihez szóljak a szüntelen semmi 

örök susogó hangjait hallgatom míg 

az utolsó végtelen dallam magával visz 

nem kell hát elgondolkoznom magamon