Fekete István: Őszi alkony

Az özvegynek három fia volt. A legidősebb volt a vadász, aki cserfalombos kis kalapjával minden vadászaton ott volt. Szerette az újbort, új nótát és a dobogó járású, testes menyecskéket, akiknek az ura mindig kint hált a szőlőben. A középső volt a piktor, akinek szemében csodás színek kavarogtak; palettáján tombolt a sárga, a vörös, a bíbor, de amit festett, azzal megelégedve soha nem volt. Keverte a színeket, melyek mind árnyékosabbak, mind sötétebbek lettek. A sárgából földszín lett, a bíborból füstös fekete, de ő csak festett, festett, amíg egy hajnalon fehér nem lett az egész, mert akkor éjjel a képre rászállt a dér. A legkisebb volt a muzsikus: Mindenszentekkor ő ült az orgonánál, és az öreg sípok nehéz sóhajtásokat búgtak, mint a szél, mely temetőről temetőre járt ebben az időben, és zúgása súlyos volt, mint maga a bánat. Kései szüretkor az ő sípja jajongott, és szeles éjszakákon az ő hárfája szomorú zendüléseit vitték a szelek széles, nyárfa utakon, melyeken valamikor lakodalmas kocsik jártak. Így élt a három testvér vadászgatva, festegetve, muzsikálva - amikor az ő idejük elérkezett. A vadász neve volt: Szeptember, a piktoré: Október, s a muzsikusé: November. Anyjukat pedig úgy hívták, hogy: Ősz.

Cseri Kálmán: Hőség

És hallottam, hogy így szólt az oltár: „Igen, Uram, mindenható Isten, igazak és igazságosak a te ítéleteid”. A negyedik angyal is kiöntötte a poharát a napra, és megadatott neki, hogy gyötörje az embereket annak tűző sugarával; és az emberek gyötrődtek a nagy hőségben, és káromolták az Isten nevét, akinek hatalma van ezek fölött a csapások fölött, de nem tértek meg, hogy dicsőséget adjanak neki. 

Jel 16,7-9

 Az elmúlt heti szokatlan hőség mindnyájunkat meggyötört. Ember, állat, növény, gép… minden szenvedett. Negyvenkét fokot még nem mértek ebben a kicsiny hazában. Perzsel a nap, áll a levegő, és éjszaka sem enyhül lényegesen a hőség. Aki ezt bírja, és esetleg ismeri Vörösmartyt, az mondhatja a költő szavaival: „Mindig így volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett.” Igen ám, csak ilyen nagy lánggal eddig még nem égett. Vannak mások, akik úgy vélekednek, mint a fiatalember, akit a napokban hallottam, és sajnos sokan osztják véleményt: amíg engem behűtött üdítő vár, addig nincs baj. Szerencsétlen nem veszi észre, hogy éppen ez a baj. Ez a legnagyobb baj, hogy ide silányulhat és szűkülhet sok ember gondolkozása, hogy amíg neki most elviselhető, vagy netalán jó, addig őt nem érdeklik a tragédiák. Mert ez, ami most van, ez már tragédia. A múlt héten Neszmélyen voltunk csendeshéten a fiúkkal, és ahogy jöttem hazafelé, összeszorult a szívem, beszélni sem volt kedvem, látva, hogyan szenved a természet. Aki nyitva tartja a fülét, az hallhatta már eddig, hogy a gabona is kevesebb és gyengébb lett, mint ahogy szokott, a hőség miatt. És nagyon hamar megérhetjük, hogy háromszáz forint lesz a kenyér. 

Most azonban a kukorica, a burgonya és a napraforgó is veszélyben van. Akármennyire aszfalton él is a városi ember, tudnia kell, hogy ezek a mi táplálékunk alapjai. (A cukorrépát már nem említem, mert sorban eladogatták a cukorgyárainkat, és akik megvették, azok felszámolták, bezárták azokat.) De a többi alaptáplálék életfeltétel mindannyiunk számára. Ezek a növények ebben a hőségben valósággal megégnek. A Római levél 8 . része eszembe jutott: a teremtett világ nyög. 

Ahogy jöttünk az erdők között, rettenetes volt látni, hogy lógnak a levelek a fákon. Egy csomó sárga lombú fa van, és úgy hullik a levél, mint októberben szokott. Közben pedig a rádió bemondta, hogy naponta ötvenen, hatvanan halnak meg a kórházakban hőség miatt.

Lehet, hogy igaza van annak, aki egyenesen így szólt: ez már Isten ítélete rajtunk? Nos, szeretném, ha ezt a mondatot a Biblia világosságában vizsgálnánk most. Mert itt egy kicsit többről van szó. Aki ilyet mond, vagy ilyet kérdez, az igényesebben gondolkozik, mint a behűtött Colás fiú, akinek semmi sem számít, amíg hideget tölthet a hasába. Aki azt kérdezi: vajon ez Isten ítélete-e rajtunk, az keresi az összefüggéseket, szeretném érteni a jelenségeket. Nemcsak szenved miatta, vagy háborog közben, hanem szeretné az okokat és a célokat is látni. Igaz-e az, hogy például ez a hőség Isten ítélete? Lehet-e az? 

Három fontos bibliai gondolatot szeretnék megemlíteni. 

1.   Az első, hogy a Szentírás világosan ír arról, hogy Jézus Krisztus második eljövetelekor lesz egy nagy ítélet, amikor minden hitbeli és erkölcsi bűn elnyeri igazságos büntetését. Akkor derül ki az, amiről a Biblia megint csak világosan ír, de még a hívők sokasága sem veszi komolyan, hogy a bűn törvény, ami azt jelenti, hogy minden bűn magában hordozza az ítéletét. Követi az ítélet, mint ahogy üstököst a csóvája. 

Mi nem szeretünk Isten ítéletéről hallani, és nem szeretünk róla prédikálni sem. Mi a mai újszövetségi igénkben olvassuk, hogy Félix prokurátor is ott hallgattatta el Pált, amikor az eljövendő ítéletről kezdett el beszélni. Egész addig, amíg kedvest, s szépet mondott neki, hallgatta, mihelyt az ítéletről volt szó, azt mondja: most eredj el, aztán, ha lesz időm, akkor megint meghallgatlak. ( ApCsel 24,25 ). 

Mi is szeretnénk elhallgatni a Szentírásnak erről szóló tanítását. Márpedig Jézus Krisztus nagy szeretettel figyelmeztetünk erre. Miért? Azért, hogy elkerüljük. Hogy idejében rendezzük a dolgainkat, és felismerjük, hogy a mi ítéletünk végrehajtatott már. Mikor? Nagypénteken, a kereszten. És aki ezt hiszi, az nem megy ítéletre, mert átment a halálból az életbe. De, aki nem megy át itt a halálból az életre, és nem hiszi ezt, annak nincs más hátra, megint a Bibliát idézem: mint az ítélet rettenetes várása. ( Jn 5,24 . Zsid 10,27 ). Nos, ennek a végső nagy ítéletnek egy kicsi része lesz az, amit itt olvastunk a Jelenések könyvében. Amikor a nap gyötörni kezdi az embereket tűző sugarával, és az emberek szenvednek a nagy hőségben. És mit csinálnak? Továbbra is káromolják Isten nevét, és nem térnek meg, hogy dicsőséget adjanak neki. 

Az ige nem kellett korábban ezeknek az embereknek, amíg a megtérésre hívó ige hangzott. Most Isten az utolsó nagy ítélet előtt még egy figyelmeztetést küld nekik, hátha arra megtérnek. De nem térnek meg. — Ez a hőség, ami itt most van, még nem ez, amiről a Biblia beszél, de arra emlékeztet. 

2.   A másik, amit szeretnék kicsit részletesebben kibontani, hogy milyen értelemben ítélet például ez a mostani hőség és a nyomában járó aszály, és esetleg szükség van? Fontos, hogy világosan lássuk, hogy ennek a hőségnek mi vagyunk az okozói. Az ember az oka ennek, a mi bűneink következményei ez. Miért? Azért, mert az önző és beszűkült gondolkozás, ami az üdítős fiatalembert jellemzi, a világméretekben is érvényesül. És akik hasznot húznak, amit tesznek, azok nem hajlandók csökkenteni azokat a tevékenységeiket, amikkel előidézik ezt az általános és tragikus felmelegedést. A mi kényelemszeretetünk, anyagi mohóságunk, önzésünk és felelőtlenségünk úgy látszik feltartóztathatatlan. Az ember mohósága csillapíthatatlan, és ez vezet egyenesen a várható katasztrófába. Itt most nem rémeket látunk, nem fenyegetőzés történik, aki gondolkozik és tárgyilagos ismereteket gyűjt, azokat egybeveti, az valamilyen eredményre eljut. Abból a végső nagy hőségből, amiről a Jelenések könyve ír, egy kicsi ízelítő ez a mostani. És Isten különös nagy kegyelme, hogy még ezt, ami a mi bűnünk következményeit, még ezt is felhasználja a javunkra. Figyelmeztető ítéletté formálja. 

Ilyen értelemben van igaza annak a testvérünknek, aki ezt kérdezte: vajon nem Isten ítélete ez rajtunk. Nem az Isten büntetése, hanem a mi bűneink egyenes következménye. De Isten olyan kegyelmes és olyan hatalmas, hogy még nyomorult bűneink szomorú következményeit is fel tudja használni arra, hogy megpróbálja észrevenni. Hogy ember: állj meg! Ne magadat istenítsd végre, hanem az egyedül létező, élő Istent. Ne a magad dicsőségét keresd, hanem az Ő dicsőségére élj. Alázd meg magad az Isten előtt, most még lehet. Aztán eljön az a pillanat, amikor már nem lehet. A figyelmeztető ítéleteknek mindig ez a céljuk. Hadd idézzek egy ószövetségi és egy újszövetségi igét erre. 

Az Ézsaiás könyvében olvastuk most nem olyan régen, amikor Isten azt mondja a népnek: „Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna. (Sajnos ott már feltételes múltat ​​kell használni). Csendességben és reménységben erősségetek lett volna, de ti nem akartak, hanem azt mondták, hogy lóra ülve futunk, ezért futnotok kell! És gyors paripán elvágtatunk, ezért gyorsak lesznek üldözőitek!” (30,15). 

Vagyis Isten felragyogtatta a nép előtt a szabadulás lehetőségét. El lehetett volna kerülni egy történelmi katasztrófát. Hogyan? Megtérve és megnyugodva. 

Vagyis: ha leállították volna bősz önmagukat, abbahagyták volna az Isten nélkül szőtt terveik megvalósítását, és odaálltak volna Isten elé kérdezni: Uram, most ebben a helyzetben mit csináljunk? Ő megmondta volna, mint ahogy sokszor megmondta, amikor kérdezték, és azt mindig áldás követte. Most azt mondták: tudjuk ezt Isten nélkül is. Vannak nekünk lovaink. Vásároltak már Egyiptomból. Lóra ülve futunk, kikergetjük az ellenséget. És erre Isten azt mondja: akkor a bűnötök lesz a büntetések. Akkor futnotok kell! De akik üldöznek, gyorsabbak lesznek. Isten nélkül csak ide juthat az ember. Megtérve és megnyugodva megmaradhat. Nos, a figyelmeztető ítéletek pontosan ezt a célozzák. 

És az újszövetségi ige, amit sokan könyv nélkül is tudunk, mert az úrvacsora szereztetési igéjének a végén mindig halljuk: „Amikor az Úr ítél minket, akkor nem, hogy a világgal együtt el ne vesszünk.” ( 1Kor 11,32 ). 

A figyelmeztető ítéletek Isten áldott nevelő eszközei. Már ha valakinek van füle a hallásra és szeme a látásra, és komolyan veszi azt, amit Isten elmond mindig az Ő igéjében, szelíden. Ha nem akarjuk meghallani, szeret annyira, hogy elmondja egy figyelmeztető ítélet nyelvén is. Hátha akkor megérti az embert. Az ilyen figyelmeztető ítéletek célja mindig az Isten előtti megcsendesedés, a megtérés. ezt pedig folytathatjuk azt, amit Isten nélkül elkezdtünk. Megpróbálhatjuk szétverni az Ő tökéletes, gyönyörű teremtett világát. De annak, hogy az Északi-sarkról földrésznyi jéghegyek válnak le, hogy az óceánok szintje megemelkedik, súlyos következményei vannak (és erre mondhatja a Colás fiú, mi közöm hozzá, amíg hideget iszom, addig nem érdekel), de ez a tragédia életeket érint, mert az egész világ, és egész éghajlat megzavarodik, és követik a különböző problémákat. 

Kezdtük azzal, hogy nekiláttunk kiirtani az esőerdőket mohóságunkban és esztelenségünkben, folytatjuk azzal, hogy kilyuggatjuk az ózonpajzsot, amit Isten védőernyőként helyezünk el az Ő teremtő bölcsességével és szeretetével, és ez megállíthatatlanul folytatódik, ha csak megtérve és megnyugodva oda nem fordulunk Istenhez. A figyelmeztető ítéletekkel Isten azt mondja: ember, állj meg! 

Jevtusenkonak van egy megdöbbentő vers: A rohanás a kornak átka. Annak a vége felé mondja: legalább úgy állj meg ember, mint a szakadék szélén rosszat sejtve a ló. Legalább ennyi eszed legyen! És „ha Isten nem kell semmiképpen, gondolj magadra, minimum.” A nagy humanisták legalább magukra gondoljanak, és saját érdekükben álljanak meg. Csak az a tragédiánk, hogy a lejtőn már olyan mélyre csúsztunk, hogy csak külső erő segítségével állhatunk meg. Nem tudjuk leállítani magunkat. 

3.  Ezért hangzik el a figyelmeztetést, és ez a harmadik, amit szeretnék ma mondani, hogy alázzuk meg magunkat Isten előtt. 

Péter apostol is ír levelében hasonlókról, és gondolatmenetének a vége így hangzik: „… legyetek alázatosak, mert Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.” ( 1Pét 5,5-7 ). 

Ez az Isten kegyelme. Előbb szó van arról, hogy hova jutottunk nélküle, aztán a Biblia világosan beszél arról, hogy mi ennek a következménye, mik azok a nyomorúságok, amiket saját nyakunkba zúdítottunk, és ezután elhangzik az evangélium, az örömhír, hogy mindennek nem kell bekövetkeznie. Aki megalázza magát Isten előtt, az után kinyúl egy szerető isteni kéz, és megfogja a lejtőn. Ott, ahol a törvény szerint egyenletesen gyorsuló mozgással csak lefelé haladhatna, míg végül egészen összetöri magát az ítéletben, ott mégis meg lehet állni. Sőt, kiemeli onnan ez az isteni kéz, és egészen újjáteszi, újjáteremti. Ez a Biblia nagy örömhíre. 

Nem kell olyanoknak maradnunk, amilyennek születtünk. Nemcsak az atyáinktól örökölt hiábavaló élet létezik, aminek az egyenes következménye az ítélet, hanem új életet hozott nekünk valakinek, sőt eljött közénk valaki, aki egyedül mondhatta el magáról: Én vagyok az élet. És akinek ezzel a Jézus Krisztussal személyes, valóságos kapcsolata lesz, a megmenekült. Az nem megy ítéletre, mert máris átment a halálból az életbe. És annak lesz személyes kapcsolata vele, aki ki tudja mondani: vétkeztem az ég ellen és te ellened, semmi jóra nem vagyok méltó, de ha mégis van bocsánat, és adsz új kezdést, akkor én ezt nagy-nagy hálával elfogadom. Így érti a Szentírás azt, hogy alázzátok meg magatokat az Isten hatalmas keze alatt. És ez után minden gondunkat Őreá vethetjük. 

Gondolkozzunk el ezen, és engedjük, hogy mélyen beszivárogjanak a szívünkbe ezek a bibliai igazságok. Az Isten ítélete feltartóztathatatlanul közeledik. Ennek előjelei ezek a figyelmeztető ítéletek. De bár csak lehetne többeket figyelmeztetni! Legyen nyitva a fülünk, és legyünk készek újra és újra magunkat Isten előtt megalázni, és ezt az érthetetlen nagy kegyelmet nagy hálával, két kézzel, a hitünk két kezével megragadni, és egyedül csak benne bízni. ezért az következik be, amiről itt olvastunk: aki ezt nem teszi, az továbbra is káromolja az Isten nevét, és nem ad neki dicsőséget. Nekünk megadatott, hogy dicsérhetjük az Isten nevét, és dicsőséget adunk neki. Kezdjük ezt el már ma.  

 2007. július 22. 

Forrás: cserikalman.hu

Jevgenyijv Jevtusenko: Rohanás e kornak átka

Rohanás e kornak átka 

az ember törli homlokát, 

majd időzavart konstatálva 

mint báb, rohan tovább, tovább.  

Mind sietve szeretnek, isznak 

míg a lélek végül lerogy. 

Sietve rombolnak, s megint csak 

sietve bánják valahogy.  

De te csak egyszer ha megállnál 

forr a világ, vagy álmodó 

miként a szakadék falánál 

rosszat sejtve megáll a ló.  

Csak egyszer állj meg út felében 

az ég, mint bíró néz le rád 

s ha Isten nem kell semmiképpen 

gondolj magadra legalább.  

Gőzmozdony zörgő sípja mellett 

szárazon zörgő lomb alatt 

értsd meg, ki fut ,csúfságra szenved 

s ki megállt, az nagy marad.  

Gondolj egyszer a végtelenre 

söpörd a hiúság porát 

s olmot önt lábadba, kezedbe 

meglásd a szent tétovaság.  

S van erő a tétovaságban 

ha hamis úton ér a harc, 

ha hamis csillagok honába 

tovább menni már nem akarsz.  

Ha más arcába mint avarra tapodnál 

Állj! Tovább ne lépj! 

Ne öld meg, gondold mindig át, 

a megállás igéretét.  

Mások testén áthaladva 

célod felé így törsz elő 

Nem másra lépsz, mint önmagadra.. 

Állj meg, te Istent feledő!  

Trausch Liza: Útközben

" És elindultak a Hór hegyétől a Veres-tengerhez vivő úton... 

És a népnek lelke megkeseredett útközben." 

4Mózes 21,4  

Mi is útközben vagyunk. Születés és halál között. Sok mindenre csak most van lehetőségünk. A két állomás közötti idő a kegyelem ideje. Isten mérte ki utunkat. Nem tudjuk, mennyire vagyunk a végállomástól. Nem korkérdés ez. Az Ige azt mondja: "A népnek lelke megkeseredett útközben." Ezt az állapotot nagyon jól ismerjük. Lehet, egy szót sem szólunk, de belül keserű gondolatok rágnak bennünket. Izráel életében az volt a nehézség, hogy meg kellett kerülni egy országot, Edomot. Megkeseredtek a felesleges út miatt. Lehet, hogy sokszor egy embert kell megkerülni, mert nem enged valamiben. Nagyon sokszor a bizalmatlanság, igazságtalanság keserítenek meg. Figyelted már, hogy sokszor belül magadban beszélsz? A megkeseredésből szólás lett. " Szólott a nép Isten ellen és Mózes ellen." Ne gondoljátok, hogy ami belül van, az ott is marad. Nagyon sokszor szólok a rendszer ellen. Miért van így? Ott a keserű gondolat a főnök, a munkatárs ellen. Izráel is kimondja megkeseredését: " Nincsen kenyér, víz sincsen, és e hitvány eledelt utálja a mi lelkünk." Ez a kifogás, hogy valami nincs. Hányszor mondtam már, hogy lóg a kilincs, és nincs aki megcsinálja! Talán nincs lakásunk. Az utcában minden háznál bent van a víz, csak nálunk nincs. Sajnos nem tudjuk, hogy amikor ember ellen morgunk és panaszkodunk, az az Isten ellen irányul. Akármilyen rossznak vagy kellemetlennek látszik is, Isten mindig úgy szeret, ahogy nekünk javunkra válik.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Simándi Ágnes: kicsi rondó

ez egy másik utca 

mintha tudnád is 

kezdettől fogva  

fordulsz visszajössz 

lány vagy 

asszony és anya  

fordulsz újra jössz 

válladon az évek 

túltömött táskája  

még mindig 

nem az az utca 

állsz és nézed  

talpig őszben 

a lelked

Simándi Ágnes: csend

csend vagyok: 

verődj vissza 

arcom tükrében  

nézd: kezeim 

is mint a csillagok  

rést húznak 

a lét határain  

nálam otthonra 

lelhetsz akkor is 

ha a pusztában 

lakom

Nagy Attila: Dal

A magány persze létezik 

Az esti csenddel érkezik 

Becsukja ajtód ablakod                           

Az éjszakád a nappalod 

Helyetted is szivarra gyújt 

A mozdulat divatjamúlt 

Ahogyan kelnél ellene 

Eltűnsz te is végül vele

Simek Valéria: Létezés

Harangoztak, s a kondulásban  

táncoltak a hasasodó lombok.  

Isten oldalán lépkedtem,  

belékarolva lépcsőztem, mint a  

gyermek, aki járni tanul.                         

Csillagközökből áradt felém  

a létezés, s az átizzadt  

ingem a szélben  szakadozott. 

Akadozó nyelven  

dadogtam, alig mondhatón, hogy  

a létezés magja körül van

a remény.

Simek Valéria: Állj meg

Karjaid közt reggel lesz,  

mint egy kikötőben.  

A nyár édes lomhasága  

betakar. Térdig jársz  

az emlékeid közt,  

a gyermekkor  

süllyedő papírcsónak,                  

melyben halkabbra  

szelídülsz.  

A hőségben remegő  

távolságban feszül a  

megláncolt napsugár.  

Állj meg, hogy arcodról  

letöröljem az út porát!   

Kántor Péter: Egy madár repül

Egy madár repül ágról ágra. 

Vár valamit. Keres valamit. 

Órák telnek el, ezerévek. 

Falevelek tereferélnek.  

Süt a nap, állsz egy fal előtt. 

Hosszú a nyár, rövid az élet. 

Most beszélj, hallod! Most beszélj! 

Ha madárnak, ha falevélnek.  

Hosszú a nyár, rövid az élet, 

most beszélek, most beszélek! 

Ha elérlek, ha el nem érlek, 

ha madárnak, ha falevélnek.

Képes Géza: Csigaház

Talán baj is hogy így szeretlek
féltelek
óvlak
körülveszlek
mint csigát a háza
Kell hogy a ház
kemény
és
könnyű legyen:
minden hajlatom
minden ízem
csavaros üregem
csak azért van
hogy téged befogadjon
tökéletesen.
És viszel magaddal
mindenüvé
hisz nincs külön súlyom:
én te vagyok.
Ha a sors
otromba kölyök
ökle alatt
összetörök
nélkülem semmi vagy.
De ha téged
taposna el
téged
s én maradnék meg
Ó, nincs értelmetlenebb
ostobább limlom
mint egy magára maradt
csigaház:
benne mint őrült pók
két élet
alaktalan
árnyéka
tanyáz.

Babits Mihály: Mint különös hírmondó...

Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi ujságot 

mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este 

kigyultak a város lámpái alatta, nem látta őket 

sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál   

s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép? 

vagy mótor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott 

tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat 

vernek lenn kőmivesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl   

gépfegyvert próbál - oly mindegy volt neki! tudta, 

balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is, 

százakon át épít, s egy gyermeki cívakodásért 

ujra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves   

jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és 

a konok isteneket vakítva lobogjon az égig 

szellem és szerelem - jól tudta ezt a hegyi hírnök 

s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,   

korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap 

kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos 

bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak, 

mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:   

akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes 

völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről 

és ha kérdik a hírt, nem bir mást mondani: ősz van! 

nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!   

úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több 

forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem 

úgy feszűl a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit 

bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak   

versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült 

népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre 

nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor 

állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb   

tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké - 

óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek 

ritmusa, Isten versének ritmusa - mily kicsi minden 

emberi történés! a tél puha lépteit hallom,   

jő a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon, 

csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha 

tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség, 

megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.  

Áprily Lajos: Fogyó idő

Valamikor így mértem: évek, évek, 

egy idő óta így: napok, napok. 

S tán nemsokára napokkal se mérek, 

azt mondom: percek és pillanatok.  

Szekeres Mária: Csendek átváltozása

Mi ez a csend? A süketségé lenne? 

Látom, kint madarak szabdalják az Eget, 

nyugtalan, de tempós szárnyalással. 

Csendes zuhogással. Mi ez a csend? 

Lelkem hallani kész szavad, Uram, de 

némaságod üres síkra vet. Fülelek, 

és koppanva érzem a perceket, 

míg légszomjam bennem Téged keres. 

S az idő madarak szárnyán elzúg fölöttem,  

a tárgyak szobámban lassan életre kelnek. 

A csend életeddel telik, s iszom magamba 

némaságod titkos, szomjú üzeneteit…

Szabó Lőrinc: Egy pohár víz

Hogy a napfény ráesett, 

szinte szívdobogva nézem 

ezüstszikrás börtönében 

az ezüsthideg vizet.  

Víz, még sohse láttalak; 

és lelkem sok szennye-bűne 

boldogan megszégyenülve 

érzi, milyen tiszta vagy.  

Jég vagy! tűz vagy! gyönyörű! 

Tündértestű meztelenség, 

voltam én is, és leszek még, 

mint te, olyan egyszerű?  

Jöjjetek, igaz imák:

jó vizek, öntözzetek meg,

és kit oly rosszul szeretlek 

válts meg, égi tisztaság!