Őri István: Néha

Néha hiányzol, 

néha nem gondolok rád, 

néha hallom hangod, 

néha látom kis szobád 

néha mennék, 

néha aludnék, 

néha mondanám, 

mit mondani nem merek, 

pedig nem nagy dolog, 

csak annyi, 

hogy van valahol 

valaki, ki nagyon szeret.

Dabi István (...)

a nevetés és a sírás 

nem ellenségek 

hiszen nemegyszer 

nevetéssel titkoljuk a sírást 

és sírássá változik a hosszan tartó nevetés

József Attila: Látod?

A nap kigyulladt vonata elrobogott 

Egykedvü küszöböm előtt. 

Eredj csak. 

A te lábaid nyoma 

Nem fáj már néki többé. 

Csönd van 

Csak egy csobbanás: 

Kövér halamat visszaadom a folyónak 

Egy surranás: 

Gyönge madaram visszaadom a mezőnek 

Eredj csak 

Elfedezi megcsorbult levelét 

A virág. 

Látod? 

Már esteledik. 

1925 ősze

Szabó Lőrinc: Vissza

Mihelyt kész, kopni kezd. Szál szál után 

válik egymástól és visszaszövődik 

a semmibe. 

Előbb másokkal van az ember. 

Aztán maga. 

Aztán csak a helye.  

Somlyó Zoltán: Oly piciny vagy…

Oly piciny vagy, a zsebembe beférsz.  

A vállamig is alig-alig érsz.   

Fejed felett száll a tekintetem.  

Reád csak késő-fényem hinthetem.    

Ha összemérjük nagynéha magunk,  

egymástól mindég el-elmaradunk.    

Az ajkam csak a homlokod leli. 

S ajkadra csak szívem hull, a teli.   

S látod, testünk, mit úgy sajgat a vér,  

egy ponton, mégis, mégis összeér…

Wass Albert

" Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockákkal. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket, és elrakni a ládába, ha rosszul sikerült a játék. A szavak örökre ott maradnak, ahová az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövettünk velök. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.”    

Dabi István: Repülés

Amikor 800 km-es óránkénti sebességgel 

repülünk a felhők fölött 

gyakran azt hisszük 

hogy egy helyben állunk 

s alattunk az északi tenger jéghegyei úsznak 

de a felhőket szemtelenül széthasító napsugarak 

a tekintetünknek utat nyitnak a földre 

és habár az országutakat a folyókat 

csak a térkép hajszálvékony vonalainak látjuk 

egyszerre megértjük 

hogy állandóan mozgunk 

mi is 

a repülőgép is 

a föld is 

és vele együtt az egész emberi élet 

s amikor idegen repülőtéren érünk földet 

és idegenek fogadnak 

különös érzés lesz rajtunk úrrá 

hogy egy helyben vagyunk 

és mindenkit ismerünk 

amíg csak el nem hagyjuk a Földet

Kálnoky László: Téli napló-Káprázatok (XII. 14.)

Érthetetlen, de mégis azt sugallja 

a költészet vagy a zene, 

hogy közünk van valami módon 

az örökkévaló időhöz is. 

Belénk ültette valaki vagy valami 

a művészetek magasabbrendűségébe 

vetett hitet. Sajnos, elvesztettük eközben 

a vándormadarak 

tájékozódási ösztönét.

Kálnoky László: Téli napló-A kimondhatatlan (XII. 15.)

Kimondani, amit csak érzünk,

de szót rá nem találunk 

a gyakorlatibb célokra való 

emberi nyelvben! Iszonyú, 

hogy bizonyos gondolatokat, érzéseket 

megfogalmazni senki sem tud. 

Olyan ez, mint az életükért könyörgő 

némák nevetséges erőlködése!

Földi-Kovács Andrea

"... a félelem lebénít, a kilátástalanság érzése passzívvá tehet, ez a keserű tehetetlenség pedig szerintem hosszútávon agressziót szül. Az emberek félelmei valójában az elmúlástól, a mulandóságtól való félelemből táplálkoznak. De akit egyszer életében átölelt az Isten, az soha többé nem fél. Van bocsánat a bűneinkre, és van élet a halál után. Mindegy, hogy természeti vagy személyes katasztrófa sújt minket, mindkettő alatt térdre roskadunk, és ez a létező legjobb pozíció a számunkra az imádsághoz. Mindegy, hogy mi elöl menekülünk be a templomba, ha már ott vagyunk, a tekintetünket végre bátran felemelhetjük a földről."

Rajnai Lencsés Zsolt: Hol vagy?

Üres szótalan magányban pereg le percem előtted 

bízó-bizalmatlanul. 

Kereslek, tudni akarlak, de nem csak úgy 

bizonytalanul.   

Kérdezlek az emberektől, de vállat rántva 

meg, nem felelnek nekem 

Csak a csend zár be szótlan dermedő 

önmagamba engem.   

Kérdezlek másoktól, de ők csak ingatják, 

s elfordítják fejük, 

Nem hallottak ilyenekről, még nem 

nyílt meg a szemük.   

Maradnom kell önmagammal bennem, 

bátran leülnöm, 

megint végig gondolni, újra erősen 

neki feszülnöm.   

De olyan egyedül érzem magam, pőrén 

száradt virágként 

lehullt szirmaimmal, egy mezítelen, 

csonka világként.   

Szöknék, börtönöm nyitott teteje felé, a falakon 

fel-felugorva. 

De mindig visszaránt terhem (a tudatlanság), 

magamba visszahullva.   

Jó lenne tenni Uram, kedvedre, örömmel, ahogy 

én is akarom. 

De nem tehetem, nem engedhetek érzelmeimnek, 

steril-középen kell maradnom.   

Tiszta fejre, érvekre és gondolatokra van 

szükségem, 

hogy megértselek, különben újra ide jutok vissza 

és akkor végem.   

De most oly nagyon szomorú lettem, és üres, meg 

reménytelen. 

Könnyezni sincs erőm, csak a szótalan egyedülség 

helyét lelem.   

Hol vagy Istenem, Te emberek által hőn óhajtott, 

megálmodott árnyék? 

Megismerlek-e Téged, mielőtt forró leheletté, hideg hamuvá 

és könnyű porrá válnék?   

Szilágyi Szabolcs: Nehéz nap

Hazatértem. 

Az ágyam a helyén. 

Kis íróasztalom is mozdulatlan 

görnyedt székem - minden rendben. 

Itt megállt az idő. 

Máshol peregtek a percek. 

Ma harcoltam világgal, Istennel 

szeretővel, magammal 

s legalább háromszor vesztettem. 

Túl vagyok mindenen 

(nem biztos, hogy újra kezdem). 

Eszembe jutsz. 

Itt felejtett hiányod után nyúlok sután 

- Téged kereslek, meg a szerelmet.     

Nehéz jónak maradni egy nehéz nap után.

Sappho: Boldog legény (Sappho: i.e. 628-i.e.568)

Boldog legény, istenek párja 

szemben ki ülhet szép szemeddel, 

édes kacajos közeleddel, 

kacajoddal, mely szíven-vágva 

fogja a mellem.   

Hacsak már látlak, elalélok, 

torkomon a szavak elfúlnak, 

bőrömre zápor-szikrák hullnak, 

szememben sötét vad árnyékok, 

s lárma fülemben.   

Hideg veríték veri testem, 

remegően, félve, halóan, 

z őszi fűszálnál fakóbban 

állok és már érzem a vesztem, 

meghalok érted.     

Ady Endre fordítása

Babits Mihály: Memento

A hajad olyan fekete

a ruhád oly fehér;

az ifjuság igérete

az élettel felér.

Ó csal az ember élete!

Ki tudja, mi nem ér?

Ruhád is lesz még fekete,

hajad is lesz fehér...

1903.ápr.

Acsai Roland: Szerelmes vers

Tegnap nem esett. Ma már esik. 

Tegnap még csak készülődtek 

A felhők, hogy hozzánk hasonlóan   

Megmásszák a tövises, télvégi domboldalt, 

Aztán beléjük akadtak a tüskék, 

Mint tegnap az én ujjamba,   

Meg a kabátomba, és felszakították őket. 

Az eső és a felhők nem szimbólumok, 

Vagy allegóriák, csak tények, mint   

A domboldal, a tüskék, vagy mi ketten, 

És nem példáznak semmit az 

Idő múlásán és önmagukon kívül,   

Vagy, mint a mi esetünkben, az összetartozás 

Láthatatlan szálain kívül, amik úgy kötnek 

Össze veled, ahogy az esőcseppek 

Sűrű öltései az eget a földdel.