Demény Zita: A természet csodái

Az orom mögött nyugovóra tért a nap, 

már csak néhány fénysugár jelzi maradványait. 

A fecskék kicsiny szárnyaikon ringatózva 

szelik át az égbolt levegőjét. 

S egyszerű daluk, mint gyönyörű muzsika, 

úgy töri meg az alkonyat csendjét. 

A hold már felkelt, 

s mint sarló üzenve szól: 

az est már itt van, közeledik. 

A felhők hosszú, bíbor ruhát öltöttek, 

melyet néhol királynak járó kék tör meg. 

Mint úri hölgyek, kik bálra öltöztek, 

királyi menyegzőre készülnek. 

A szél kedvesen borzolja a fák leveleit 

és a rét színpompás virágait. 

A hegy már egyre sötétebb, 

de az erdő újra éled, 

őzike nesze hallatszik a bokor sűrűjében. 

Szarvasok szökkennek sziklahalmokon 

eleség után kutatva, 

vígan játszadozva egymást kergetik. 

A szirten nyúl ül magában, 

párját kérleli, mint szerelmes ének, 

mely hívogató a szívnek, 

úgy édesgeti. 

Már megjelentek az első csillagok, 

mint apró lámpások világítanak 

a messzeségben. 

A szirtek között lyuk tátong, 

mint egy feneketlen tó mélysége,

mégis valami furcsa hangtól zajos. 

Kölyökrókák ugrándoznak, 

szüleik éjszakai lesre várnak. 

Gyönyörködöm! 

Az Úr munkája ez, 

minden az ő kezének alkotását dicséri. 

Gyönyörködjetek! 

Az ő szava szólt, s meglett minden,

amit ő teremtett.

S örvendezett leheletének alkotásain.

Így nézzétek!

Csodáljátok kész műveit!

Tóth Bálint: Fiamnak

                    „ Durate, et vostmet rebus 

                    Servate secundis.”      

                    Vergilius 

Sem öröklét, sem gyémánt tudást 

nem adhatok, boldogságot se békét, 

s nem rejthetlek el biztos menedékként: 

gonosz ne lásson, s a gonoszt ne lásd.  

Nem tudhatom, jobb kort vagy pusztulást 

hoz majd jövőd, – én még élek, te élsz még, – 

s ha férfiként érzed idők verését, 

nem vigyázhatlak, hogy magad vigyázd.  

De tudd: csábít, vagy taszít a jelen, 

ellenállni sohsem reménytelen, 

s bár bukjék, nyer az igaz gondolat.  

A világ zsarnok? Te belül szabad vagy, 

mit gondolj, írj, magad szabod magadnak, 

– hát ezt hagyom rád: Soha fel ne add!

Tótfalusy István: A gubbiói farkas éneke

Milyen jó meglapulni ennek az embernek karjai közt. 

Milyen jó idesimulni ösztövér testéhez. 

Milyen jó lustán, kedveskedőn nyalogatni a kezét meg az arcát. 

Milyen jó hosszan belemélyedni szeretet-barna szemébe. 

Milyen jó hallgatni szíve dobogását -          

           meleg, mély, nyugodt szíve-dobogását.     

Eddig nem értettem magamat.   

Nem értettem, mi az az erő, 

az a kéjekre szomjas vad erő,          

          ami űz, hajt az emberek ellen.  

Most már tudom.     

Azért harcoltam eddig mindenki ellen,          

          mert azt akartam, hogy legyőzzenek. 

Azért szaggattam ízekre annyi embert,          

          mert azt vártam, hogy megszelídítsenek.     

De a testük nem volt elég meleg ahhoz,          

         hogy odabújjak mellé, 

és a kezük nem volt elég szelíd ahhoz,          

         hogy megnyalogassam, 

és a szemük nem volt elég tiszta ahhoz,          

         hogy megbabonázzon, 

És a szívük nem volt elég nyugodt és mélydobogású,          

         hogy lecsendesítsen és álomba andalítson.     

Megöltem őket,          

           mert nem voltak ilyenek, mint ez az ember.     

Megöltem őket,          

           mert nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy megalázkodjam előttük.     

És én úgy szeretek megalázkodni.   

Zelk Zoltán: Ha látnál mostan

Ha látnál mostan verset írni engem 

ez őszi estén, hónapos szobánkban, 

paprika, kenyér s könyv az asztalon 

és kilenc paradicsomos üveg. 

Ily kedves környezetben írom versem 

egy csorba csészén pislogó gyertyánál, 

nehogy anyámat felköltse a villany. 

Mert alszik ő és alszik már öcsém is 

és horkolásuk kedves ritmusára 

múlik az est s billen át éjszakába. 

Ha látnál most így, tudom elsápadnál! 

Vastag dühödben s irigy fehér ajkkal 

motyognád: „Ó milyen könnyű neked! 

Ez idillikus, egyszerű miljőben, 

a szegénység dicsfényével övezve, 

átadhatod a költészetnek lelked…” 

„ Boldog halandó!” – sziszegnéd fehéren –

„ kit éhség ihlet és pappá avat 

e szép szegénység, mily könnyű neked 

bús dallamokra ajzani föl lantod.” 

Értem keserved! S szánlak boldogtalan, 

kit gazdagsággal vertek az égiek 

s ha netán fájdalomról, szenvedésről 

akarsz dalolni – hát hazudnod kell… 

Lázadj fel hát! Ne tűrd tovább e sorsot: 

élj majd ezentúl hagymán és kenyéren 

s ha ihlet kell, tartsál böjtnapokat! 

Tépd meg ruhád és kócosan, szakállal 

bolyongj éjenként, minta hontalan – 

légy forradalmár, elszánt lázadó! 

És így kitörve ötszobás lakásod 

csilláros börtönéből – vess meg engem, 

ki paradicsomos üvegek között 

kábán merengek rímen, ritmuson 

és vágyódom dús vacsorák után.  

Faludy György: Kezdetben még csak szememet…

Kezdetben még csak szememet 

kapcsoltam ki, hogy homlokcsontom 

belső falára fesselek, 

de most átlépem s elvetem 

a vizuálist, és kibontom 

végső valódat, testtelen 

és anyagtalan ideádat,

mely oly tökéletes marad, 

ahogy most látás nélkül látlak, 

kiben nincs romlás s változat, 

ki nem öregszik, el nem vásik, 

ki megvéd földi utamon 

s kin meditálok mindhalálig. 

Te azt hiszed: és túl azon. 

(Fowey, 1967)  

Trausch Liza: Megdorgálta a szelet

" És felkelvén, megdorgálta a szelet, és mondta a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lett nagy csendesség." 

Márk 4,39  

      Amikor a tanítványok eljutottak oda, hogy nem bírjuk tovább, felkeltették Jézust. Vajon fel kellett őt kelteni? Elmerült volna a hajó, ha nem keltik fel? A felkeltés azt jelenti, hogy Hozzá fordulok, mert nincs más kiút. A tanítványok addig is tudták, hogy ott alszik Jézus, de nem fordultak Hozzá. A maguk erejével próbálták megoldani a megoldhatatlant. Hogyan keltjük fel Jézust? Imádsággal! Valaki azt mondta, hogy az imádság a tehetetlen embereké. Tökéletesen igaza van. Csak tehetetlen emberek imádkoznak, akik már tudják, hogy mindenre képtelenek. A tanítványoknál volt egy komoly baj, és ez a baj nálunk is. Imádságuk nem hitből fakadt, hanem kétségbeesésből. Imádságaid forrása nem a reménytelenség? Az Úr azt várja az Övéitől, hogy hitből imádkozzanak, és amikor vihar van, maradjanak hitben és nyugalomban. Legyen elég, hogy ő itt van, mert nincs semmi, amit ne tudna rólad. Talán most már értitek, hogy nem kellett volna Jézust felkelteni. Kellő pillanatban felkelt volna, de a tanítványok nem bírták ezt a pillanatot kivárni. Hány hitpróbát nem bírtam végig, és szégyenben maradtam. Annak szeretném mondani, aki már befogadta Jézust, hogy bármilyen vihar is van az életedben, legyen elég, hogy Jézus a hajódban van! Ha úgy érzed, hogy nincs hatalma és ereje, akkor is. Ha befogadtad Jézust, nem merülhet el a hajód! Veled semmi nem történhet az ő tudta és akarata nélkül. Jézus osztályzatot ad a tanítványoknak. Mi is megkapjuk a bizonyítványunkat: "Kicsinyhitűek!" (Mt 

8,26).     Isten áldása legyen az áhítatok olvasóin! 

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

A nap gondolata

" Annak szeretném mondani, aki már befogadta Jézust, hogy bármilyen vihar is van az életedben, legyen elég, hogy Jézus a hajódban van! Ha úgy érzed, hogy nincs hatalma és ereje, akkor is. Ha befogadtad Jézust, nem merülhet el a hajód! Veled semmi nem történhet az ő tudta és akarata nélkül."

Trausch Liza

Benyó Judit: Légy áldás!

Édes permet hull fejemre, vállamra, 

a nagy gravitációban megállok kicsikét, 

hogy rád gondoljak, 

csak áztassátok esőcseppek száraz számat, 

szememet, hajamat,

lebegve, huncutul cicázzatok velem 

ma délután, 

és fent, a felhők fölötti kozmikus sugárzásban 

táncoljatok, 

vegyetek körül fékezhetetlen villámok, 

áramoljatok felém szerelmi tüzek, 

olvadj jég, 

jégkristályok olvadjatok, 

a világot átfogó áramkört hűsítsd le 

jóságoddal, értelmeddel, 

légy áldás, mint dús eső 

a villámlás kisülésekor, 

olyan vonzó ma ebben a záporesőben 

a várakozás, 

a Föld felszínén elalélok, 

míg megérkezel...

Tamkó Sirató Károly: Bíztató

Ne ess kétségbe, érjen bármi! 

Csak egy a törvény: várni. Várni!  

Ha reszket alattad a föld: 

Csak önmagadat meg ne öld!  

Ha egyetlen vagy, mint a szálfa. 

Felvirrad még magányod álma.  

Minden beérik, révbe fut: 

És győzött az, ki várni tud.

Szilágyi Domokos: Ez is a tietek

Minden mozdulatom végleges, 

hiszen véges vagyok. 

Minden csókom kőbe vésett, 

hisz bármikor meghalhatok. 

Szenvedek – ennek is örülni fogtok. 

Magamra sose lehetek, 

Szeretek, s ez jó nekem. 

S ez is a tietek.

Cseri Kálmán: A szenvedés oka és célja

" Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok!" 

(Lk 15,17)  

          Nyomorúságaink idején gyakran feltesszük a kérdést: miért van szenvedés? Mi a szenvedések valódi oka? És van-e értelme? Ha Isten szeret, miért engedi, hogy ártatlan embereket megkínozzanak, kicsi gyerekek éhen haljanak, mások tehetetlen beteggé váljanak, életük delén meghaljanak?  

A Biblia leírja, hogy abban a világban, amelybe Isten az embert teremtette, nem volt szenvedés. Ott ismeretlen volt a fájdalom, nélkülözés, félelem. Az Istennel való közösségben mindene megvolt az embernek, ami boldoggá tette.  

Az ember azonban megvonta bizalmát Istentől, fellázadt ellene, és saját kezébe vette sorsát. Kilépett ebből a közösségből, s ott „kívül" megjelent a verejték, betegség, veszekedés, háború, halál. Minden szenvedés tehát rossz döntésünk következménye.  

Isten azonban annyira szereti az embert, hogy lehetővé tette számára, hogy visszataláljon hozzá. És még a szenvedéseket is felhasználja arra, hogy figyelmeztesse: ide jutottál nélkülem. De egyben hív is vissza magához.  

Jól mutatja ezt a tékozló fiú példázata: őt nem az apja küldte el otthonról, egyértelműen saját lázadása miatt került az éhhalál szélére. Az apja azonban továbbra is szerette, és éppen a disznók között, korgó gyomorral jutott eszébe az apai ház bősége, valamint a hazatérés lehetősége. A szenvedése emlékeztette elhagyott és elfelejtett otthonára.  

Nem Isten küldte ránk a szenvedést, de még ezt is felhasználja arra, hogy eszméltessen, magához visszahívjon, helyreállítsa velünk kötött és általunk megszegett szövetségét, amiben újra életlehetőséget kapunk. Aki enged ennek a hívásnak, az attól kezdve egészen másként hordozza a bajokat, vagy meg is szabadul némelyiktől. Aki nem enged, azt sokszor még inkább megkeményítik a szenvedései Istennel szemben.  

Boldog ember az, akit szenvedései önvizsgálatra indítanak és Istenhez fordítanak. Az ilyen ember utólag felismeri: „Bizony, javamra vált a nagy keserűség." (Ézs 38,17)

Szentmihályi Szabó Péter: Harcosok mondják

Mindaz, amiért küzdöttünk, hiábavaló lesz: 

ha nem valósul meg, azért, 

s ha megvalósul, azért.  

Mert semmilyen megoldás 

nem volt igazi megoldás, 

és semmilyen feloldozás nem végső, 

csak a feledés –

Kölcsey Ferenc: Himnusz

Isten, áldd meg a magyart, 

Jó kedvvel, bőséggel, 

Nyújts feléje védő kart, 

Ha küzd ellenséggel; 

Bal sors akit régen tép, 

Hozz rá víg esztendőt, 

Megbűnhődte már e nép 

A múltat s jövendőt!     

Őseinket felhozád 

Kárpát szent bércére, 

Általad nyert szép hazát 

Bendegúznak vére. 

S merre zúgnak habjai 

Tiszának, Dunának, 

Árpád hős magzatjai 

Felvirágozának.     

Értünk Kunság mezein 

Ért kalászt lengettél, 

Tokaj szőlővesszein 

Nektárt csepegtettél. 

Zászlónk gyakran plántálád

Vad török sáncára, 

S nyögte Mátyás bús hadát 

Bécsnek büszke vára.     

Hajh, de bűneink miatt 

Gyúlt harag kebledben, 

S elsújtád villamidat 

Dörgő fellegedben, 

Most rabló mongol nyilát 

Zúgattad felettünk, 

Majd töröktől rabigát 

Vállainkra vettünk.     

Hányszor zengett ajkain 

Ozmán vad népének 

Vert hadunk csonthalmain 

Győzedelmi ének! 

Hányszor támadt tenfiad 

Szép hazám, kebledre, 

S lettél magzatod miatt 

Magzatod hamvvedre!     

Bújt az üldözött s felé 

Kard nyúl barlangjában, 

Szerte nézett, s nem lelé 

Honját a hazában, 

Bércre hág, és völgybe száll, 

Bú s kétség mellette, 

Vérözön lábainál, 

S lángtenger felette.     

Vár állott, most kőhalom; 

Kedv s öröm röpkedtek, 

Halálhörgés, siralom 

Zajlik már helyettek. 

S ah, szabadság nem virúl 

A holtnak véréből, 

Kínzó rabság könnye hull 

Árvánk hő szeméből!     

Szánd meg, isten, a magyart 

Kit vészek hányának, 

Nyújts feléje védő kart 

Tengerén kínjának. 

Bal sors akit régen tép, 

Hozz rá víg esztendőt, 

Megbűnhődte már e nép 

A múltat s jövendőt!   

Cseke, 1823. január 22.

Nagy István Attila: Bejegyzés

nincs nagyobb magány a halálnál 

amikor magára marad az ember 

ráereszkedik az égbolt 

s lassan elsüllyed a végtelen 

óceánban

Heltai Jenő: Apám

Egyszerű ember volt az apám 

És nem hagyott semmit se rám, 

Se pénzt, se nevet, se tanácsot, 

Legyen emléke mindig áldott. 

Tűrte, hogy járjak szabadon, 

Sokszor de balga utamon, 

Örült, ha vakmerőn repültem, 

És nem szidott, ha tétlen ültem. 

Ha ijesztett a meredek, 

Kezem megfogta. Szeretett. 

A szíve egy volt a szívemmel, 

Mért nem lehettem olyan ember, 

Mint az apám?  

Halk, szűkszavú volt és szerény, 

A bánat fátyla volt szemén. 

Sok élőt, sok halottat gyászolt, 

Az élet néki pusztaság volt, 

Száz keserűség pohara, 

Kegyetlen izzó Szahara, 

Örök homok, kevés oázis. 

Sokan bántották. Én is, más is. 

De sohasem panaszkodott, 

Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt. 

A sok bajt elviselte mégis, 

Mért nem tanultam meg tűrni én is, 

Mint az apám?  

Mikor ideje letelt, 

Lázadón nem feleselt, 

Meghalt, mikor meghalni kellett, 

Senki sem állt az ágya mellett. 

Én istenem, ha menni kell, 

Add, én is így mehessek el, 

Éjjel, sötétben, észrevétlen,, 

Büszkén, magamban, ahogy éltem. 

Mikor az élet menekül, 

Haljak meg én is egyedül, 

Egy vén díványra ráborulva, 

És senkire se rászorulva, 

Mint az apám.