ez őszi estén, hónapos szobánkban,
paprika, kenyér s könyv az asztalon
és kilenc paradicsomos üveg.
Ily kedves környezetben írom versem
egy csorba csészén pislogó gyertyánál,
nehogy anyámat felköltse a villany.
Mert alszik ő és alszik már öcsém is
és horkolásuk kedves ritmusára
múlik az est s billen át éjszakába.
Ha látnál most így, tudom elsápadnál!
Vastag dühödben s irigy fehér ajkkal
motyognád: „Ó milyen könnyű neked!
Ez idillikus, egyszerű miljőben,
a szegénység dicsfényével övezve,
átadhatod a költészetnek lelked…”
„ Boldog halandó!” – sziszegnéd fehéren –
„ kit éhség ihlet és pappá avat
e szép szegénység, mily könnyű neked
bús dallamokra ajzani föl lantod.”
Értem keserved! S szánlak boldogtalan,
kit gazdagsággal vertek az égiek
s ha netán fájdalomról, szenvedésről
akarsz dalolni – hát hazudnod kell…
Lázadj fel hát! Ne tűrd tovább e sorsot:
élj majd ezentúl hagymán és kenyéren
s ha ihlet kell, tartsál böjtnapokat!
Tépd meg ruhád és kócosan, szakállal
bolyongj éjenként, minta hontalan –
légy forradalmár, elszánt lázadó!
És így kitörve ötszobás lakásod
csilláros börtönéből – vess meg engem,
ki paradicsomos üvegek között
kábán merengek rímen, ritmuson
és vágyódom dús vacsorák után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése