2024. október 29., kedd

Molnár Virág: Kezdjetek el élni!




„ Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt, mulandó életed minden napján, mert ez jutott neked az életben, és munkád révén, amelyet fáradsággal végzel a nap alatt. Tedd meg mindazt, ami a kezed ügyébe esik, és amihez erőd van, mert nem lesz cselekvés, gondolkozás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahová menned kell!"
(Prédikátor 9, 7-10)     


       Pásztor Anna előadásában a „Márti dala” című dalt sokszor dúdolom magamban. Emlékeztet a fenti Ige alapján az emberi élet mulandó voltára, és arra, milyen fontos, hogy ma kezdjünk el élni. Ma együk örömmel a kenyerünket, és igyuk a borunkat, tegyük a jót, kövessük Isten akaratát, mert nem tudjuk, mit hoz a holnap.  

Amikor ezeket a sorokat írom 2024. április 27-e van. Drága barátnőm az imént telefonált, hogy szeretett férje váratlanul elhunyt. Egy középkorú, hitvalló életet élő férfi, ereje teljében, váratlanul elment. Ahogy telefonon beszéltünk, a sírás után a reménység hangja szólalt meg beszélgetésünkben, mert a szerető férj és édesapa mindent megtett életében Isten akarata szerint, ami keze ügyébe esett. Azért, mert ÉLT. Isten szerint élt, az evangéliummal a szívében élt. Nem a jövőben reménykedett, a mulandókért fáradozott, hanem az evangéliummal az evangéliumért élt.  

Kezdjünk el élni! Semmit nem hoztunk, semmit nem viszünk, de ha hittel élünk, tudjuk, hogy az Úrhoz megyünk. Mindez pedig meg fog szabadítani a félelmektől, az aggodalmaskodástól, derűssé és hálássá tesz minden körülmények között. Éljünk így, Isten dicsőségére, múlandó életünk minden napján!     


Nemes Nagy Ágnes: Az őszi tarlón

Fekszem, s mintha kint feküdnék 
az őszi tarlón, rőt mezőn, 
két szemem az égre tárva 
ifjú-módra, kérdezőn.  

Majd lezárva, ifjú-módra, 
– hogy sziszegnek itt a fák, – 
nincs halálosabb a földön 
mint a lenge ifjúság.  

Amikor még nem születtem 
nagy homálya oly közel, 
szele sípol csontjaimban, 
én még nem feledtem el.  

Én tudom, hogy nincs reménység, 
nincs erő, csak áhitom, 
s nyurga vállam összecsuklik, 
mindhiába tágitom.  

Fekszem szótlan, messze nyúlva, 
lábam már az űrbe lóg, 
s fent: óriási őszi pitypang, 
hófehéren leng a hold.

Gát István: Mint annyi szép...

Mint annyi szép, ez is csak részlet 
a nagy Egészből - étlen-szomjan 
űztem, hogy hatalmamba vonjam 
s megváltozott amire kész lett. 

Hagytam: vigyen, ritmusba hulltan, 
hogy szín s arány összhangba forrna
s míg tartalommal telt a forma 
magam is mássá alakultam. 

A gondolat, szavakból pattant, 
már több mint érzés, rímes játék 
a föld s az ég határán átlép 
s megsejteti a mondhatatlant ...

2024. október 26., szombat

Robert Graves: Harmatcsepp és gyémánt












Hogy különböztök, te meg ő: 
Oly könnyen ecsetelhető! 
Kit egykor eléd helyeztem, 
Ő gyémántként ragyogott, de te, 
Mint harmatcsepp tündöklete, 
Remegsz egy rózsakelyhen.   

A harmat egybegyűjtöget 
Hegyet, vadont, tengert, eget, 
Felhőlátványt szemébe; 
A gyémánt, mit lát, szétszedi, 
Villognak csak tört-képei, 
Egynek se lesz egésze.  

Tandori Dezső fordítása

Weöres Sándor: Kánikula

      Szikrázó        
      az égbolt 
aranyfüst a lég,        
      eltörpül        
      láng-űrben 
a tarka vidék.        

      Olvadtan        
      a tarló 
hullámzik, remeg,        
      domb fölött        
      utaznak 
izzó gyöngyszemek.        

      Ragyogó        
      kékségen 
sötét pihe-szál:        
      óriás        
      magányban 
egy pacsirta száll.  

Fodor Ákos: Vakvágta












Addig kerestelek, 
míg meg nem találtál 
- s hogy ez megeshetett, 
úgy érzem: becsesebb 
életnél, halálnál.  

Mindaddig vártalak, 
míg el nem értelek 
s a Pontnyi Pillanat 
támasz - pontunk marad, 
hol nincs enyém-tied.  

Bár naponta meg kell mászni egy-egy vermet; 
naponta föl lehet zuhanni a csúcsra! 
Az ember, úgy látszik, avégre termett, 
hogy mit elért: keresse újra s újra.  

Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen, 
meg - megmértük végre: mekkora lehet a Kék Végtelen! - 
S e győztesen, s e vesztesen, 
félálomban suttogjuk: i g e n. 
Álmunk mély és teljes legyen. 
S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem: 
ébredj velem, 
Jobbik Felem, 
ÉBREDJ VELEM! 

Faludy György: Megvakulok?

Tegnap éjjel, az ágyban, mint szokásom 
nagyon soká olvastam verseket. 
Most reggel tíz. Gyönyörű télidő. 
Az égen apró, szabad fellegek.  

Ujjongva tartom karomat magasra 
(üdvözlet az időnek, ez elég) 
s megborzongok a rémülettől: látom 
kezemet, de nem ujjaim hegyét.  

A dívány fölött, az olasz festményen 
oldalt meggörbült az ezüst keret. 
A pamlagra ugrom s kézzel tapintom: 
nem volt soha ennél egyenesebb.  

Leülök az asztalhoz és a hírlap 
után nyúlok közönyösen, pedig 
nemhogy csak sejtem, de tudom előre, 
hogy a borzalom csak most következik.  

A fő címeket jól bírom szememmel, 
de a szabványos, apróbb méretű 
sorok csak hosszú, piszkosszürke foltok, 
nincs köztük egy olvasható betű.  

Kizártak az olvasás gyönyöréből. 
Nem tudom, ki írta, ha kézbe kapom 
a levelet, sem azt, mit magam írok. 
A könyvtáramat is kidobhatom.  

Hát így vagyunk. S maradt-e vakon bennem 
a versíráshoz még erő elég? 
Mi lesz velem? Megyek a gyalogúton, 
balról mankóm. Jobbról a feleség.

2024. október 25., péntek

Nagy István Attila: Hallgatásod









Elárul a szó, fehéren rád világol: 
nem állhatsz tehetetlen mosolyod mögött, 
csalás nélkül nem várhatsz újabb csodát. 
Árvaságod kibukik fogaid közül, 
váratlan alázza meg mímelt tetteid. 
Nem takarózhatsz a hűvös csenddel: 
hallgatásod szól szavaid helyett.

Zelk Zoltán: Ha ott

Ahol az útjuk megfutott szelek, 
ahol a hajléktalan árnyak, 
ahol a törött szárnyú záporok 
menedéket találnak, 
ahol egy asszony léptei alatt 
a fű nem hajlik, jég be nem szakad,
ahol a perc az ágakon 
tollászkodva megül, már föl se rebben –  

ha ott, ha ott, ha végül is 
a bekerített csendben.

Kálnoky László: Aki bennem lakik

A leghitványabb kavics is 
felragyog néha, mint a drágakő 
ha napfény érinti meg. Az ismeretlen 
lény, aki bennem hallgat, 
néha megszólal. Sorokat mond, 
olyan gyorsan, hogy nem tudom leírni, 
máskor csak kisegít egy-két szó erejéig, 
mikor elakadok. Nem tudhatom, 
férfi-e, nő-e? Valószínüleg nincs neme. 
Nem öregszik velem együtt. Ő kortalan.  

Mikor még fiatal voltam és erős, 
sokszor nem hajlottam szavára, 
sőt letorkoltam, mint valami mihaszna 
okvetetlenkedőt. Most már ő az erősebb. 
Hiába vagyok gyenge és öreg, 
megdolgoztat kegyetlenül. 
Szolgámnak hittem, és parancsolóm lett. 
De így a jó! Különben 
haszontalanná válnék életem. Napot napra 
morzsolnék, és nem látnám meg soha 
azokat az ismeretlen világokat, 
amiket ő tár elém karjának 
egy mozdulatával vagy föllebbentve köpenyét.  

Ő, aki általam van, 
ő, aki nélkül nem lennék több 
lesöprendő szemétnél egy isten asztaláról.

Szabó Lőrinc: Olvasás












Mint a csillagokat a távcsövek, 
úgy húztam körém, s egyre közelebb, 
könyveken át a Világ Tényeit: 
éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig, 
kis lámpa mellett, s függönyözve a 
konyhánk ajtaját. Boldogság, soha- 
nem-álmodott, töltött be: Nemcsak én 
vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény 
mihelyt szabad, oly határtalanúl 
tágúlt a lelkem, nőtt, már messze túl 
kíváncsiságban s reményeiben 
iskolán s minden hasznon: Végtelen 
nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat
kaptam, repülni, s törni zárakat: 
az Irodalmat: születő, arany 
lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan,
de úgy, ahogy az első távcsövek 
tömték új csillagokkal az eget.

Nagy László: Az én szívem

Az én szívem játszik, 
ingemen átlátszik, 
másik szívvel tündérkedik 
hajnalhasadásig.  

Születtem, felnőttem 
durva gaz-erdőben, 
virág vagyok, attól félek: 
csalán lesz belőlem.  

Szaporodik évem 
fényben, égdörgésben, 
ecetért kell elcserélni 
minden édességem.

2024. október 24., csütörtök

Weöres Sándor: Nől a dér, álom jár












Nől a dér, álom jár, 
hó kering az ág közt. 
Karácsonynak ünnepe 
lépeget a fák közt. 

Én is, ládd, én is, ládd, 
hóban lépegetnék, 
ha a jeges táj fölött 
karácsony lehetnék. 

Hó fölött, ég alatt 
nagy könyvből dalolnék 
fehér ingben, mezítláb, 
ha karácsony volnék. 

Viasz-szín, kén-sárga 
mennybolt alatt járnék, 
körülvenne kék-eres 
halvány téli árnyék. 

Kis ágat öntöznék 
fönn a messzi Holdban. 
Fagyott cinkék helyébe 
lefeküdnék holtan. 

Csak sírnék, csak rínék, 
ha karácsony volnék, 
vagy legalább utolsó 
fia-lánya volnék. 

Weöres Sándor: Majomország

Hej de messze majomország, 
ott terem majomkenyér, 
majomablak majomrácsán 
majomnótát ráz a szél. 

Majomtéren, majomréten 
majomhősök küzdenek, 
majomszanatóriumban 
sírnak majombetegek. 

Majomtanártól majomlány 
majomábécét tanul, 
gaz majom a majombörtönt 
rúgja irgalmatlanul. 

Megépül a majommalom, 
lesz sok majommajonéz, 
győzve győz a győzhetetlen 
győzedelmes majomész. 

Majompóznán majomkirály 
majomnyelven szónokol 
egyiké majommennyország 
másiké majompokol. 

Makákó, gorilla, csimpánz, 
pávián, orángután, 
mind majomújságot olvas 
majomvacsora után. 

Majomvacsoraemléktől 
zúg a majomreterát, 
majombakák menetelnek, 
jobbra át és balra át. 

Rémületes majomarcot 
vágnak majomkatonák, 
majomkézben majomfegyver, 
a majmoké a világ. 

(1955)  

Füst Milán: Köd előttem, köd utánam...

Mint akit hordó tetején a saját horkolása ébreszt, 
Nem tudja, mint kerűlt oda, 
Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is… 
Ugy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok… 
Ahonnan jöttem, – jobb dolgom volt ennél, esküszöm. 
Lehettem bármiféle, tetszésem szerint s nem volt szivem, 
De táncolhattam itt és ott… megértitek? Szeszélyes voltam, illanó 
S ha elfáradtam, kis körömben bárhol bujtam el, – lappangtam titkosan. 
Több rejtély volt a lét nekem s több édesség: oly jó volt álom mélye meleg köpenyed! 
S időnként lengedezni zúzmarák felett, vagy lenni sajátmagam jégvirág 
S pattogva, kerengőzve kivirágzani egy sötét ablakon. 
Homályos udvar ez, amelyre gondolok. 
Itt éltem én e lét előtt, tudom. E helyt rejtőzött álmatag’ 
Függőleges és lassú életem. 
Egy asszony állt a kút előtt és bölcsőt ringatott… 
S én néztem őt. 

(1933)