az őszi tarlón, rőt mezőn,
két szemem az égre tárva
ifjú-módra, kérdezőn.
Majd lezárva, ifjú-módra,
– hogy sziszegnek itt a fák, –
nincs halálosabb a földön
mint a lenge ifjúság.
Amikor még nem születtem
nagy homálya oly közel,
szele sípol csontjaimban,
én még nem feledtem el.
Én tudom, hogy nincs reménység,
nincs erő, csak áhitom,
s nyurga vállam összecsuklik,
mindhiába tágitom.
Fekszem szótlan, messze nyúlva,
lábam már az űrbe lóg,
s fent: óriási őszi pitypang,
hófehéren leng a hold.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése