Végh Tamás: Áldozócsütörtök

Ma történt, hogy felment, s minket itt hagyott. 

Szívünkbe bújtatva a reményt, hogy visszatér, 

S lélekben velünk marad, míg be nem végződik 

Mindaz, mi elkezdetett a teremtés hajnalán.  

Ma történt, hogy felment, s minden ránk bízatott, 

Hogy a tőle kapott hitben építsük fel belül, s kívül 

A rendet, elűzve a békétlenség, s a félelem démonait. 

Nem rajta múlik azóta sem, hogy zord bilincsbe ver 

Minket a bűn idelenn, s a hit mentőöve után kapkodva 

Bálványok között élünk. Félelmek igéznek nap nap után, 

S nem tudunk irgalmazni magunknak sem, a másiknak sem. 

Rút düheinkben fuldokolva, mégis Uram bocsánatod, irgalmad 

Kérjük, hogy megmaradjék a maradék, kaláccsá foszlott reményünk.

Károlyi Amy: Hintaló

Lám, ez se volt 

s már az se lesz 

se hintaló, se rongybaba 

nem volt és nincs s nem lesz soha  

feszes kötélen táncolás 

mit követ dörgő tapsolás 

vágtatni cirkuszi lovon 

csak hogyha cirkuszt álmodom  

a porondon cigánykerék 

egy éjszakára nem elég 

mert holnap már bottal tipegsz 

kerék nem volt és sohse lesz  

van ágyad, szobád, szőnyeged 

bámulhatsz tarka képeket 

de gavallér, cilinderes 

és hintaló és rongybaba 

nem volt és nincs és sohse lesz

Takács Zsuzsa: Túlzás

Nem éreztem soha annyira 

fűszálnak magamat mint akkor. 

Vagy némi túlzással: asztali lámpának. 

Hajladozni, törni a talpak alatt. 

Vagy ami ijesztőbb: eloltva meredni 

a sötétbe, várni az áramütésre, 

mint egy elítélt, és ilyen 

körülmények között világosodni meg.

Takács Zsuzsa: Sötét és ragyogás

Ha tudnám, itt vagy, ha tudnám, 

itt vagy és följegyzed a történetemet, 

kimennék én is teremtményeiddel 

játszani a napra. 

De hagytál egy cédulát itt, 

amikor beléptem, láttam, 

elmentem innen, és aláírtad Isten. 

Eső esik, kinézek az ablakon utánad, 

a fűszálak összepréselődnek nyomodban, 

a sárból vér folyik. A sár letörli 

örökké vérző homlokát, föláll, kinéz 

az ablakon. Fénylenek 

mint búcsúzóul a szemek, 

a sorsomba látó lámpák. De nem. 

Kinek tetszeni ezentúl? A valóság 

visszakaparja az üveggömbbe fényeit, 

csak legbelül tart a ragyogás, 

itt vaksötét van. Ebben a sötétben írok.

József Attila: (ALUDJ...)

Aludj 

egy fáradt vén fa fölrepült és elpihent a legkönnyebb felhőn 

a vízcsepp lábujjhegyen gurul reszkető szíved fölött 

szeretném ha kócsag lebegne mosolyodban 

hó hull 

komoly fekete medvék vonulnak 

én nem tudom hogy férnek el kicsi tavaszi szobánkban 

nem is rád gondoltam tavaly mikor hirtelen fölgyógyultam 

amerre jársz jószagú friss fehérnemű lebeg a fejed fölött 

könyvek hallgatnak köröttünk 

nagyon örülni nem szabad vigyázz 

a halott virággal legyezlek melyet hajadból nekem adtál   

1926. ápr.

Somlyó Zoltán: Hajnali imádság

A szűk Könyök uccán hazamegyek, 

most hajnali három óra. 

Istenem, vezess a jóra!  

Békevirágok e szürke kövek 

és béke e hajnali ég. 

Istenem, szeretsz-e még? 

Züllenem, hullanom rendeltetett 

és lehull, aki arravaló. 

Légy velem, Mindenható!  

Hajnali percek szemeznek alá 

s a harang a szívükbe sikolt. 

Istenem, sok bánatom volt!  

Keresztények űztek, csúfoltak zsidók. 

És a nők se szereztek nekem semmi jót.

Eldobtak, mint az odvas diót.  

Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon, 

ma sápadt és zord halovány alakom: 

istenem, a szívedbe lakom.  

Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs, 

csak e hajnali ég, csak e kék... 

Istenem, szeretsz-e, 

istenem, vezetsz-e, 

istenem, megversz-e még?   

Csontos Márta: Kereslek

Ringatnak a napok a sugár bársony karján, 

rózsa-kráterbe fonnyad az idő ellobbant teste, 

zúgva dalolnak a napok hullámok taraján, 

lassan csordogál az égről a romlás keveréke. 

Bár az alkonyat kendőjébe rejtőzik a ragyogás, 

léted nem tiporja megfakult sokaság, 

a horizont peremébe törik szemed drágaköve, 

fényed arany-szála csillagot hímez mennyei szövetre.  

Tenger buborékját keresem az üres mederben, 

harangszó áramlatán keringek a nyomorúságban, 

szaladok néma erdő gomolygó leheletében, 

kihullana a varázspálca kezemből álmaim tornyában. 

Sima kövekbe hasít a törékeny vágyakozás, 

hited zöld sarjait szétnyomja egy sötét szárnycsapás, 

zsenge kalászba duzzad teremtő szavad, 

parányi pontként is ledöntöd a márványfalakat.  

A félelem köszörűje sivít tudatom gerincén, 

vaskazettába gyömöszölöm az ünnepek angyalhaját, 

szívembe hiába forrósodik a nap fény-lemeze, 

csörömpölve vonszolom a csodák rozsdás láncát. 

Villámok tűz-tánca hasít a meglékelt égbe, 

a szeretet pihéi perzselve libbennek az öröklétbe, 

a sötétség óriás-kerekén száguldasz a körforgásba, 

mosolyod beáramlik a töretlen szépség mozdulatlanságába.  

Kereslek zúzmara halott arcának gödrében, 

kutatlak szél karján ringó fűcsomók rejtekében, 

hívlak kiszáradt torkú bútorok reccsenésében, 

ölellek tarlón vérző sóhajok elveszettségében, 

érintelek holdfénybe simuló arcom tündöklésében, 

hidat építek hozzád a teremtés rendíthetetlenségében.

Csontos Márta: Szirmaidba zárva

Arcod szirmába feledkezik 

a tétova napsugár, 

hófelhőben száguldó jég-könnyeket 

görget egy arany szárnyú tűz-bogár.  

Szemed gyémántjába törik 

a világ kristály-kereke, 

kráter peremén habzó buborékban 

lüktet lelked szépségének ereje.  

Mosoly-gyöngyeidet szórja 

csillag-ösvényen a hold ezüst keze, 

léted simogató párna-karján 

nyugszik az égbe növő csend szívverése.  

Dalod tüzes kalászt érlel, 

ajkad láng-folyam szilaj hullámverése, 

illatod mágnes a szenvedély oltárán, 

örömöd szirmokba foglalt drágakő csengése.  

Az ég asztalán roskadoznak szavaid, 

fény-fádat növeszted a világ tetején, 

lüktető alkony vörös posztójában 

öntudatlan lebegsz a vágy bíbor mezején.

Csontos Márta: Veled rohanok

Veled rohanok az egyedüllétben, 

szemem titkok aljára merült 

zúzalékában rémülten kuporog a világ. 

Veled szárnyalok leomlott hegyekre, 

a horizont redőnye mögé szakad 

az égboltból kiszakadó váratlanság.  

Veled ölelem az üres pillanatot, 

hidegbe száradt lombok alatt 

vacog kiszáradt testem körvonala. 

Veled lobogok kihűlt kráter szélén, 

gyanakvásom zsenge hajtásait 

eltiporja a rontó varázs lábnyoma.  

Veled dalolok néma tátogásban, 

szavaim remegésébe szakad 

a fénytelenség homokba fulladó zápora. 

Veled építem a leomló falakat,

s kezemben elhamvad a gyönyörűségbe 

forrósodott árnyalakok lángoló ostora.  

Veled halok végleg halhatatlanságba, 

csillagok nedvéből szűröm szívedbe 

a távlatokban nyüzsgő szépség aranyporát. 

Veled zuhanok a pokol párkányára, 

s létemben virrasztom a förtelembe felmagzó 

önsajnálat bűnbe kövesedett virágzatát.

Trausch Liza: Csodálatos törvény

" Nyisd meg az én szemeimet, hogy szemléljem a te törvényednek csodálatos voltát." 

Zsoltár 119,18  

       Isten törvénye csodálatos. Körülöttünk láthatjuk a természeti törvények csodálatos voltát. A teremtettségben minden szabályosan, törvény szerint működik. Olyan világban élünk, aminek a törvény az alapja. A törvény szava a "kell ". A madaraknak költözni kell, a virágoknak nyílni kell. Tudjuk, hogy télre tavasz következik. Valaha rácsodálkoztál-e Isten törvényére, amik között élsz? Kérted-e már, hogy nyisd meg szemeimet, hogy lássam, és hálás legyek, hogy olyan biztos világban élhetek, ahol nincs tévedés, tudom, hogy mi következik. A mi belső lelki dolgaink is Isten törvényei alapján állnak. Akaratoddal eldöntheted, hogy ezt a dolgot többé nem csinálom. De van benned egy erősebb törvény, ami rabul ad a bűnnek. Minden embernek rá kell jönnie, hogy ez alatt a törvény alatt van az élete. A hiúság törvénye, hogy megsértődöm, ha valahol nem lehetek az első. Sokan mondják: nem szoktam hazudni. Ugyan! Hát ennyire nem ismered magadat? Tele van az életünk hazugsággal, képmutatással. Mindig többet, szebbet, jobbat mondasz magadról, mint ami a valóság. Az akarat, az elhatározás kicsi emberi erő a törvénnyel szemben. A törvény győz, és belevisz a bukásba. Ezért boldogtalan, erőtelen és örömtelen az életed. De hadd mondjam a jó hírt, hogy a Jézusban való élet Lelkének törvénye megszabadít a bűn és halál törvényétől. Az Úr Jézus életének törvénye a szeretet, öröm, békesség, tisztaság, alázat. Ha befogadod Jézust, eltörli a bűneidet, és hordozza az életedet. Ezért kéri tőled, hogy szemléld az Ő törvényének csodálatos voltát.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Fuchs Éva: Szavak

Mennyi szó kell uram

Milyen sok szó kell ahhoz

Hogy elmondjuk a szél

Egyetlen sóhaját, -

Fa mélységes hallgatását

Károlyi Amy: Utolsó változat

A boldogságnak annyi változatát 

kergeted. 

Míg váratlanul rádereszkedett. 

Mikor már minden zsákutca 

és lehúzott redőny, 

akkor lopakodik 

át a hideg időn,  

nyugalmas angyalszárnyra 

akkor emel, 

mikor már búcsúzni kell.  

Az a téli óra, a szürkülő, 

mikor már nem is látjuk, 

ki én, a te, az ő.  

Azok a bizalmas ujjak, 

a belenyugovók, 

nem ígérnek. Teljesítenek.

Nem szépek már, de jók.

Leleszi Balázs Károly: Könnyek szeretetébe zárva

Ma már hűséges kísérőim a könnyek. 

Alázatom mélységeiből kibányászott szépségek. 

Olyanok, mint a nyári esők, 

feloldódik bennük a vihar fenyegetése. 

Vezeklő lelkek imaszárnyalása. 

A legszebb zsoltáros ének. 

Öntudatlanságból felsugárzó öntudat a könny. 

A dölyfösség legyőzése, 

önnönmagad térdre hullása a könny, 

égből visszaigazolt bűnbocsánat, 

egy csendes igen, egy csendes ámen a keskeny 

ösvényen, egyre közelebb Istenhez - 

hogy már itt a földön formáljon és alakítson 

az eljövendő királyságra.

Szakáli Anna: A víz fohásza

Ködökben születek, harmatban éledek, 

teremtő életet táncoló fellegek 

szél szárnyán hoznak, s a nyári ég kékje 

ringatja cseppjeim, mint az anya méhe.  

Öntözöm földed és adom a kenyered. 

Ott vagyok mindenhol, s itt vagyok teveled. 

Rejtsetek nádasok, sírva bújok benne, 

arcomat csúfítja világ összes szennye.   

Nem vagyok, átkoztok. Áradok, kárhoztok.  

Vétkező vadvizek bűnéért megfizet, 

gátakba szorítva, ki engem eltemet.   

Források fussatok, hűs vizet hozzatok!  

Hagyjátok berkeim, nőjenek erdeim. 

Fogadj el! Élj Velem! De ne bántsd életem.

Kassák Lajos: Igaz nem igaz

Hunyt pilláim mögött most nyílnak a rózsák

ilyen tájat még sosem láttam. 

Ó nagy szegénységem a szűkmarkú időben. 

E függönyök mögött élnek zöldellő fáim 

szép állataim holdam napom 

és mind a csillogás a szürke lim-lom 

amit a mélység kivetett és a szél nem sodorhat el. 

Könnyű csónakommal hozzád utazom a fényben 

itt nem őriz se csendőr se katona 

szabadon intek feléd hogy várd meg kezem érintését 

s míg a föld és ég újból fel nem dühödik 

halld meg becéző szép szavaimat.