2014. augusztus 15., péntek

Szabó Lőrinc: Versek a havasról II. (Ébredés)


 

Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal az égen át:
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok…és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyűlt volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden ígérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet…Ő
épp fölnézett rám: A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!… – sikoltotta s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.

Staszków Jan: Az utolsó pillanat


Amikor egy ember elmegy
az olyan mintha
egy húr
pattanna el
mint egy madár
amelyik egy pillanatra
elhallgatott
szárnyával az égen
Amikor egy ember eltávozik
mintegy meredek
tópartok
fordulnak el mint a rétek
az égtől
az eke kőbe ütődik
ebben a pillanatban
és a szeleknek még egyszer
össze kell számolni
valaki
lépteit
Amikor egy ember elnémul
örökre
világa legtávolabbi
zugában
a nap minden bizonnyal
a legrövidebb pillantással kihuny
de ezt látni
senki sem akarja
mert
az ehhez a pillanathoz
vezető ösvényét is
ki kell taposnia
Már
nincs
aki ismét hamut
hintene
a fejére
És még mit mondhatnék
az egész világnak
amikor
ebben az egyetlen
pillanatban
örökre eltávozott
az Ember.

Dabi István ford.

Csoóri Sándor: Háttal állok








Háttal állok már minden ragyogásnak,
minden mosolynak,
minden bűnnek.
Legbelül csupa múlt vagyok.

A sértődékeny evangélisták
lehettek ilyen elvadultak,
akik már a Holdnak is megüzenték:
fényeskedhetsz, barátunk,
de már csak nélkülünk!

Honnan sodródhat felém
ez a sebzett fölény?
Honnan és miért?
Talán, mert szemem láttára
öltek embert
s lőttek fejbe megsérült lovakat?
És fülem hallatára
esküdött meg jó néhány lángész,
hogy az esőcsepp is háborog
akár a tenger.

Ettől lettem hát ilyen sorsos ember;
átlátszó, mint egy ablak,
átlátszó, mint egy apáca,
s ettől kongattam meg hangosan
még a tulipánokat is...
tanuljatok meg végre föltámadni,
hisz a világ
minden gótikus tornya a tiétek.
Nektek azonban csak egy illatos
szivar kellett
egy még illatosabb háború,
hogy ne fakuljon meg
      ez az élet!

Képes Géza: Te


Micsoda áram zuhog át rajtunk!

Mint villanyvezeték
összesodort két különnemű szára:
lobogunk egybefonódva
s kigyullad a lámpa:
vágy és gyönyör -
soha csömör,
egy pillanatra sem.

Húsz éve már pillantásodra pendül
megfeszült idegem.
Nélküled a föld mint távoli bolygó
forog süketen, betegen.

Fény és sötét, páncél, mi véd:
ez vagy, s a tiszta öröm,
mely átölel, nem enged el,
nem enged, bármi jön...

Egyed Emese: Hold

Ez a második este. A havat
begyükről tépik messzi madarak,
és tudom, hogy a lelkem beleroppan.
Világít most a táj. Ha hold-hajómban

ott az árnyékod, kedves, ne csodálkozz!
Kötözd magad erősen a világhoz:
óriás szárnycsapás (hullámnak vélnéd)
mint örvény kábít el, hópelyhek fényét

nem látom táncolni a szemeden.
Ne kérdezz, már úgysem találom el,
mi lesz velünk. Túl messzire eveztem.

Kristálytollú havak zizegése a jel.
A kormányt eleresztem.
Süllyed a hold a hóesésben.

Tamás Tímea: Lényeg

az idő arcodra tapad
reszkető kézzel kapaszkodik
körmei már bőröd alatt
visszanézel
költőkre gondolsz s filozófusokra
kik tudták mi miért s mi végre van
fárasztó s okos valamennyi
kik tudták hogy kell a világot
fabrikált mércék alapján kinevetni

csak állsz
az útfélen benzingőz arcodban a szél
nem tudod mi miért s mi végre van
reggel kenyeret szelsz
mosol vasalsz pelenkát cserélsz
az idő tapad arcodra
az ismétlődés
hajnalban szabadon álmodsz valamiről
az óracsengésig
amikor kezdődik
az amit elmondhatnál
de hallgatsz
valahol valamikor valamilyen hatalmak
ezt osztották Neked
így ott állsz az útszélen
minden reggel
ahonnan senki
de egyszer kegyelmesen majd
az idő fog elvezetni

Tamás Tímea: Reminiszcencia

odú a szerelmed
rókalyuk
két kijárattal
itt állok
Isten kék ege alatt
rám tűz a nap
tudom hogy rajtad hol a lakat
s a kulcsot is láttam
a rókalyukban
ott marad

sár tapad kezemhez
lassan letörlöm
avar van – barna a határ
vigyázz a világ kívüled is van
nem keresed s így nem talál
rád a templomok s füvek
kesernyés sárga illata
s hiába jössz ki a rókalyukból
visszamész hisz ott van a haza
háza maroknyi lelkecskédnek
mely néha gyíkokra nyelvet öltöget
s nem hallja soha fényes hajnalokon
ciripelni a balga tücsköket

sár tapad kezemhez
lassan letörlöm
ősz van – barna a határ
elmegyek
lesz még ki rád talál
a szék ma fehér szegélyes
feltűzöm lassan a hajam
a szobádból halkan kilépek
az Úr napja süt rám boldogan
sic transit gloria mundi
szellő viháncol hangosan
s az éj szelíd trónja körül
békák brekegnek boldogan

Rákos Sándor: Egynémely gyűlölködőkhöz



Bármily csattogó foggal prédikáljátok is
a gyűlölet evangéliumát, s bármekkora
hittel hinnétek igaznak a nem-igazat
(noha gyanítom, hitetek meg az érdek
jó házasságot kötött),
nem győzhettek, mert, „jaj annak, ki fegyvert…”!
Rég kicsorbult kardot, hazug ügyért!

2014. augusztus 14., csütörtök

Anna Isztomina: (A világon nincs...)




A világon nincs erősebb az időnél,
Meghajlítja az ifjaknak testét,
A szépek arcán lesz ócska festék,
A hajat kitépi. Nincs ki őt legyőzné.
Kegyetlen nagyon, mint e század, pontosan,
Egyet suhint, és mindenki mélybe zuhan.

Dabi István fordítása

Gál Éva Emese: Értelem










Tán küzd velünk az életért az ész?
De éberen őrködni nem szabadság,
hát így is értelmetlen az egész!
A végest a mélységek fogva tartják,
a végtelen pedig szerte szakít,
mert nem egy táj az értelem s a lélek.
Ez araszolgatja távlatait,
az távlatokon túl nyer üdvösséget.
A léleknek lételeme a hit,
az értelem lételeme a kétség,
mégis együtt alkotnak emberit,
hogy a végtelent végessel kísértsék,
míg az élet, melyből e szárnyak nőnek,
tovább féli a dzsungeli időket!

Gál Éva Emese: Vidék








Lehet, hogy tőled mindent elvehetnek,
mert semmid sincs a fényeken kívül,
de azok lesznek veled kevesebbek,
akikben lassan életed kihűl.
Fölébredsz. Ím, a valóság marasztal,
a gyermek követeli a mosolyt,
körbekerít egy törékeny vígasszal,
s már az bánt, ami lesz, nem ami volt.
Már ő fáj, ki még nem tudja, mi végre
göngyölgeted mosolyok melegébe,
kísérje hűen egy igaz mese,
amelyből teremthet olyan vidéket,
ahová sehonnan is visszatérhet,
ha majdan mindent elveszítene.

Gál Éva Emese: Dimenziók









Mint gyermeket, hajt a kíváncsiság,
hogy fölboncoljuk a játék-világot,
és szétziláljuk a harmóniát,
amit lelkünk még értett, érzett, látott,
s amit nem tudunk összerakni már.
Elvetéltük az örök teljességet.
Olyan ez, mint a kivívott halál:
értelmünk késétől pusztul az élet.
Nincs falnál kegyetlenebb átmenet:
végtelen vég a véges végtelenben,
mert minden istenség istent teremt
maga fölé, hogy tökéletesedjen,
s a tökély egyre tökéletlenebb.
Az egymást megváltó dimenziókból
nem támad föl, csak az üres kereszt,
s a fejlődés oly zűrzavarba torkoll,
hogy nem uralhatja már értelem.
Nem emberé, de örök istené se!
E sok-sok dimenziós félelem
szorít vissza a síkok tengerébe.

2014. augusztus 11., hétfő

Kassák Lajos: Számvetés

Mi tagadás benne, ma-holnap öreg leszek
aztán aggastyán, asszony nélkül és gyerekek nélkül.

Ezüstszín hajam és szakállam nem simogatják meg
békítő kezek s nem lesz, aki jóakaratú szavakkal mondaná
rendezd el homlokod ráncait és vigyázz magadra

Múltja emlékeiből hogyan élhet meg valaki
s ma-holnap nem lesznek már csak emlékeim.

A világ kereke forog tovább árnyékban és fényben
a madarak átszállnak egyik ágról a másikra s a virágok is
nyílnak tovább az ősi törvények rendje szerint
számomra kegyes ajándék a jelen pillanat
s nem tudom, mit kezdjek vele, hol van a színe s hol a visszája.

Fordulok jobbra, fordulok balra s akár a szegény kötéltáncos
ha elvesztette az egyensúlyt – ó, megfoghatatlan fénysugár
minden pillanatban alázuhanhatok a mélybe.

S mi vár rám túl e világon, a végtelennek tűnő
hétköznapok után, melyek rámvésték jegyeiket.

Béremet hol vehetem fel a munkáért, amit végeztem
s kinek köszönjem meg, hogy olyan lassan tört össze a szívem
amely állandóan a Jó és Rossz fogaskerekei között vérzett.

Ma-holnap öreg leszek s aztán aggastyán
de mielőtt elhagynám a házat, ahol menedéket leltem
s az asztalt, amin eledeleimet fogyasztottam el

jöjj velem te idegen, akihez küldöm ezt a verset
jöjj velem tétovázás és kérdezgetés nélkül
keressük meg a kaput, mely ama csodálatos kertre nyílik.

Fogd meg a kezemet, ismeretlen ismeretlen testvér
s igazíts el, hogy melyik útra térjek a sok közül.

Bejártam nagy részét a földnek, láttam sok szép dolgot
hallottam az ég mennydörgését s a szerelmesek dadogását
s ó, lassan mögöttem marad minden
ma-holnap öreg leszek s aztán aggastyán
asszony nélkül és gyerekek nélkül.

Nemes Nagy Ágnes: A völgyben


Barátaim! Igy hagytok elzuhanni,
pusztulni szomjan, mint az állatot!
Egy istállóban együtt, legalább
néhány falás meleget adjatok.

A völgyben jártam. Kő volt, csupa kő,
s a kő alatt, hol pincebogarak
másznak, kavics volt, s a kavics alatt
csillámpaláig szúrt a déli nap.

Csak néhány tüskös csudafa-bokor,
üres folyóágy, forrás víztelen,
kürtők, vizaknák, odvak, árterek,
s az ég alatt mindegyik meztelen.

S tarkább e táj, mint a valódi táj,
hegyes a szin és szikrázik, hogy éljen –
de este lesz. Ne hagyjatok magam
a csillagokkal kikövezett éjben.

2014. augusztus 6., szerda

Cseh Katalin: Mindegy








Akinek már mindegy, hogy
kedd van-e ma, vagy éppen
vasárnap, az már sohasem
lázad, nem lángol, mint a
tulipán, nem veri fel a házat,
hallgat, csak hallgat hónapokon,
éveken át, míg egyszer valaki jön,
és leoltja a szobában a lámpát,
még nem végleg, csak reggelig,
csak az utolsó hulló hajszálig,
az arcon mélyül már a repedés,
a két tenyér maga a legszebb
könyörgés, s a lábakon a bőr már
latyakos, de még járnak, még ha kell
fáznak, sőt remegnek,
akinek már mindegy, hogy hó hull-e
vagy zápor, abban romokban áll már
mindenféle mámor,
akinek már mindegy, hogy reggel van
vagy este, annak sikolya is olyan,
mint a csendje