Drescher J. Attila: …hogy látó vagyok

Mennyi szín mozgás verőfény

dolgok – aprók  nagyok

Alkotó  köszönöm

hogy láthatom s vagyok

H. Hadabás Ildikó: Harmónia

Micsoda huncut, kis mosoly,
olyan kislányos – hetvenéves!,
szalmakalapja óriás,
arcán a ráncok csodaszépek!

Ahogy az utcán megelőzött,
lágy hullámzással jobbra-balra,
szoknyájának ránca, virága
mezővé nyílva ringott rajta.

Megtelt a napfény jókedvével,
pánglis cipője aprót koppant,
mintha valami régi tánchoz
egy ritmust igazított volna.

Aztán eltűnt a messzeségben,
tán templomba tért be, imára,
a jövő-menő áradatban
szép volt két pillanat találkozása.

H. Hadabás Ildikó: Hétköznapi passióink

Nincs semmi szó, és nincs vigasztalás,
– a gallyakon már megpattant rügyek –,
eső esik, hideg eső csurog,
hátat horpasztó hideg szürkület.
Szelek cibálják álmok útjait,
szeszélyes minden: érzés, gondolat,
bódít a jácint, pocsolyás az égbolt,
homályos tükrén furcsa szédület.
Öreg csavargó ül a kőpadon,
eső üvegje dermedté veri,
– A kapualj tán védelmet kínálna…,
–  Mi elől? – szól, és cókmókját szedi,
kanális vize habzón elnyeli.
János volt? Máté? Lázár, bárki volt ő,
szenvedő arca itt maradt velem,
és valamennyi stációnál látom
a Jézus arcban, és szégyenkezem.

Áprily Lajos: Didergés a tavaszban

Tél-ízű nap. Ködös, hideg, komor.

Didereg a fehér kökénybokor.

Zsugorodnak a patakparti fák.

Dideregsz, ember. Dideregsz, világ.

Egyed Emese: Mint holdfényt a fák

Fellegpaláston, csillaghálón át
súgjon neked a csönd jó éjszakát,
öleljen puha testű nyugalom
álomba: és mint friss havon,
selymes ábrándok lassú dombjain
vezessenek altató szavaim,
ringassanak keringő vérárammal,
csitítsanak dobogó ritmusokkal.

Hagyd, hogy az éjjel, mint jóízű sóhaj
messze sodorjon minden érthető
és érthetetlen sebtől, félelemtől.
Hagyd, hogy emeljen ködkarjaival,
terjedjen benned hullámaival,

s akkor fellegen, csillaghálón át
engem is érzel. Mint holdfényt a fák.

Stephen King

"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

Zágorec-Csuka Judit: Azt akarom

Azt akarom, hogy úgy szeress,
ahogy a költő szereti önnön
szomorú gondolatait.

Azt akarom, hogy társam légy,
mint a csillagok a holdnak.

Azt akarom, hogy úgy szeress,
mint nap melegét a virágok.

Azt akarom, hogy úgy emlékezzél,
mint pásztor emlékezik a zöld
rétre és az édesvízű csermelyekre.

Azt akarom, hogy legyen egy
utad hozzám, s ne verj engem
végtelen fájdalommal.

Azt akarom, hogy igazi fény legyél,
hatalmas szívemet perzselő láng,
örök zene.

Uram, te nyitottad szerelemre
szemem, s ne tegyél rögtön
vakká, de legyen ez a szerelem
mégis akaratod szerint.

Szabó Lőrinc: A tűkör vallomása

- Azt mondta, hogy hű s igaz, mint a tűkör.
Beszélj magadról: felelj neki, tűkör!

- Elkapom arcod és a pillanat
szeszélyét, minden mozdulatodat,
mint mély eget a mély tenger szine,
befogadlak, mint senki sohase,
hívlak, jössz, eldobsz, és várlak megint,
és szeretlek a parancsod szerint,
sírok, ha sírsz, ha ragyogsz, ragyogok,
néma barátod, rabszolgád vagyok,
alázatos és bizalmas barát,
aki nem kér semmit, csak néz s imád,
és nem akar lenni, csak általad,
csak árnyéka annak, ami vagy.

- Azt mondja, hogy hű s igaz, mint a tűkör.
Szólj még magadról: felej neki, tűkör!

- Égsz, átgyúlok és hideg maradok,
sírsz, visszasírok, s mégis hazudok,
szolgádnak hiszel s nincs hozzád közöm,
felszínem ábránd, mélységem közöny,
tűkör vagyok, nem sejted, mily csodás,
megfoghatatlan, tiszta látomás,
mert látomásod is visszaverem,
nem érezlek, nincs emlékezetem,
agyonlőheted előttem magad,
kihullsz belőlem, mint a pillanat,
kihullsz, nyomtalan, üresen, bután,
mint az öröklétből a földi árny.

Somkuti Gabriella: Feledés

Elfogytak az útjelző táblák,

fogódzót nem kínál az emlékezés,

mindennapok lépcsőfokain

lefelé ballag a feledés.

Somkuti Gabriella: Elhagyott szoba

A padlón még a tegnapi fény csíkja,
a napnak rézsut mosolya,
az asztalon egy tétova sóhaj,
a kilincsen egy kéz nyoma.
Az ágynak titkát nem fedi takaró
és eltűnődő falak engednek
egy sápadt tükröt hullani.
Aki elment, nem hagyott szavakat,
csak a csend lett sűrűbb
és a tükörcserepek próbáltak összerakni
egy elmosódó arcot.
Hiány ülte meg a székeket
s egy kopott szőnyeg álmodott vissza
régen elhalt lépteket.
A sarokból előkúszott a homály
és a padlón a fénycsík
lassan megadta magát.

Oláh András: utolsó próba

ujjbegyemmel írlak körbe mint a vak

félbehagytalak… maradsz antitézis

– s hogy ne aludhass ki holnap se bennem

hagylak folytatódni magamban mégis

Oláh András: változó

kuporogsz kedvesed ölmelegében
mint nyárban a fény – észrevétlen –
szavakat őrzöl miként partjukat
a Tarn fölött ívelő karcsú hidak
könyörögd vissza a tikokat
mosolyogj értem mint álmunkra
a nyártól őszig nyújtózkodó nap
ki a folyó lúdbőrző vizébe kap
és szivárvánnyá görbíti
hegyek fölé röppenő sóhajod
s bár a remény lába elkopott tövig
nyiss néha ajtót nekem s én
szemed tükrében mindig ott leszek

Áprily Lajos: Ősz

       Most már a barna, dérütötte rónán

       mulandóságról mond mesét a csend.

       Most már szobádba halkan elvonulhatsz

       s hallgathatod az álmodó Chopint.

      Most már a kályhatűz víg ritmusára

      merenghetsz szálló életed dalán,

      míg bús ködökből búcsút int az erdő,

      mint egy vöröshajú tündérleány.

Babits Mihály: A vetkező lelkek

Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég most és part a világ.
Eleven és veszteg állnak és reszketnek a százkezű fűk,
Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja szelíd
kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit,
s még e selymek közt, e remegő sok ujj közt úszik, foszlik, száll
végső pár szavad, mint egy utolsó fátyol, amit ledobtál.
S most lelked oly pőrén csapódik lelkemhez, mint a néhai
táncos orgiákon, ha kihunytak már a fáklyák lángjai,
de a tánc tovább folyt, s a heverő vendég bőrét hirtelen
sima comb súrolta a pajzán sötétben forrón, meztelen.
Óh mit ér a hús unt mezítelensége! mily semmi a test!
Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.
Nézd, a Nap fáklyái kihunytak, homályban a nagy Orgia,
csüggedez a fáradt vendég - be jó lelked érintése ma!
Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák,
ezer remegő ujj - s nyilt tenger a Semmi - vak part a Világ.
Úgy állunk a parton, mint halálra jegyzett boldog szeretők
meztelen és veszteg állnak és reszketnek a tenger előtt.

Kosztolányi Dezső: Beszélő boldogság

Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
hogy vége már, eltűntek a veszélyek.

Beszélni égnek, fáknak és ereknek,
neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek,
s nincsen füled sem, látod, én eretnek,
csupán neked, a semminek beszélek.

S ki hajdanán lettél a fájdalomból,
mely a vadember mellkasába tombol
és a halál vas-ajtain dörömböl,

most megszületsz belőlem és dalomból,
minthogy kitörve rég bezárt körömből,
ujjongva megteremtelek örömből.