Falu Tamás: Imádság előre

 Én istenem, ha egyszer felkelek,
S nyugodt szívű és békés bölcs leszek,
Ha azt érzem, hogy nem fáj semmi sem,
S imára hullik lázadó hitem…
Ha célnak látok csendes négy falat,
S egésznek érzem, ami fél maradt,
Ha csak ülök a fehér ház előtt,
S lehull lelkemről, mi reája nőtt;
Ha messzeségek karja el nem ér,
És szívem múltak díványán henyél;
Ha könnyem nem lesz, s nem lesz sóhajom,
Csak békességgel megrakott hajóm…
Én istenem, tekints le majd reám,
S most halld meg, mintha akkor mondanám:

Ha már elvetted ifjúságomat,
Ha vágyam nincs már, tüzem lelohadt,
Ha rámfújtál és lángom kialudt,
Fújd szét, uram, a megmaradt hamut!

Fodor Ákos: Ring

erőt vett rajtam 

a gyöngeség

Boda Magdolna: Tükör

Vizsgálgatom arcom
a tükörben,
ki ez, kérdem.
Tapogatom hajam,
barna fürtök helyett
most már rövid, szőke
(alatta jócskán ősz lehet).
Szemem még csillog,
a vágy benne alig fakult,
épp olyan ragyogó,
mint régen.
Bőröm matt, sápadt,
érzek alatta egy vékony kérget.
Többet kéne mosolyognom.

Többet kéne viselnem
arcomat a púder alatt;
az ajkam is száraz,
rúzs helyett
jobb lenne neki a csók.
Ahogy elnézem magam,
rám férne
egy vitamindúsabb élet,
valami gondtalanabb,
valami sokkal, de sokkal jobb.

Serfőző Attila: A napon át

Pislog az est. 

A páváskodó sötét lelkemre ül, 

csak te motoszkálsz bennem folyton, 

s kíméletlenül. 

Süllyedő álmomból ébredtem reggel, 

ragyogó szirtfokról zuhantam volna épp’, 

de a hörgő mélység fölött 

megfogtuk egymás kezét. 

Még hagytam. Hadd ringasson 

az érzés kénye s kedve szerint… 

És reménykedtem, hogy a csoda 

újra meglegyint. 

Boldogan fedném föl illúziómat, 

de meghasadt, félek, cserbenhagy, 

most kopott a szó, 

hisz’ minden, ami bennem jó, 

az Te vagy.

Bölcskei Gusztáv: Lelked, ha fázik…

Ha hideg van fázol, kabátot veszel,
szabad nyakadra, meleg sálat teszel.
Dermedő ujjaid pamut kesztyű védi,
kalap a fejed, ha a szél hajadat tépi.
Viszont… ha lelked fázik, és megfagyott
hiába a test, mit az Isten rárakott
üveges, rideg lesz a tekinteted
nem veszed észre, ha a boldogság integet.
A lelket mi melegíti? – a szeretet
olyan mint a tűz, kialszik ha nem dédelgeted.
Bezárul, akkor már hiába minden, árva
fázik csak, a megváltó szeretetre várva.
Ne panaszkodj akkor! – csak te tehetsz róla
hagytad, a gyűlölet rideg sötétbe tiporja
lelked, hát segíts magadon!
Hagyd az utat, a szeretetnek szabadon!

Bölcskei Gusztáv: A sebesült angyal

HUGO SIMBERG: A SEBESÜLT ANGYAL (1903) 

 Nézem a képet. Vagy a kép néz engem? A három tekintet közül kettő rejtve van. Egy bekötött szemű angyal és egy fekete ruhás fiú. Egyik sincs a helyén. Egy fiúnak nem az a dolga, hogy maga elé meredve a semmi felé menjen. Előtte semmi, mögötte – a primitív hordágyon – egy megsebzett angyal. Angyal a hordágyon? Mit keres ott? Hogy került oda? Ő sincs a helyén. De hát hol van az angyalok helye? Leesett a betlehemi mezők felett éneklő angyalkarból? Megsérült, amikor elhengerítette a követ? Vagy nem figyelt oda, amikor eligazítás volt a légióban, és az Atya-parancsnok azt mondta: mindenki maradjon a helyén, nem jött kérés a Fiútól, nem indulunk a kiszabadítására. Nem figyelt oda, és már ott is termett azon a kopár hegyen, és a lándzsa hegye őt is elérte? Vagy egy ravasz kiválasztottal küzdött egész éjszaka, akit nem tudott legyőzni, csak a csípőcsontját suhintotta meg a szárnyával, s az a szárny megroppant? Beleroppanhat egy angyal egy emberi csípőroppanásba? És kinek szedte a virágot?
Miért olyan fontos, hogy mindenképpen meg kell őriznie? Fontosabb, mint a törött és vérző szárny? Ez nyomja el a fájdalmat?
         Angyali placebo? És a bekötött szem? Egy túsz, akinek nem szabad tudnia, hogy hol járnak, hogy hová viszik? Vagy valaki, aki maga kérte, hogy takarják el a szemeit, mert a látvány elviselhetetlen?       
         És a fiú, aki rád néz? Dacosan? Dühösen? Azt kérdezve: Mit tettem? Azt kérdezve: Mit tettél? Azt kérdezve: Mit tettünk?
         Mivé lesz a világ, amelyikben meg lehet sebezni az angyalokat?
         Mivé lesz a világ, amelyikben meg lehetett ölni azt, akinek angyalok szolgáltak?

„És szél támad. És fölzeng a világ. Mert megölhették hitvány zsoldosok, és megszűnhetett dobogni szíve. Harmadnapra legyőzte a halált. Et resurrexit tertia die." (Pilinszky)

Tóth Árpád: Jó volna szépen...

Jó volna szépen kezedre hajolni,
S lehúnyt szemmel tünődni csendesen,
Minden hogy elmúlt: a sok, kopott holmi,
Ócska emlékek ...... életem ..... 

1916

Tóth Árpád: Az ifjúságom immár...

Az ifjúságon immár túljutottam,
Napjaim lejtése már nem szilaj,
Már nem zuhog, mint vad víz, áll nyugodtan
És simán, mint a hűvös, bús olaj. 

Ó, bús olaj, kit szűrtek fájó prések,
Lelkem olaja .......eség,
Megkenni véled a vén szenvedések
Sajgó hegét... 

1914

Prókai Árpád: Halogatás

    „Néhány nap múlva pedig megjelent Félix a feleségével, Druszillával, aki zsidó származású volt. Magához hívatta Pált, és meghallgatta őt a Krisztus Jézusban való hitről. De amikor igazságról, önmegtartóztatásról és a jövendő ítéletről kezdett beszélni, Félix megrémült, és így szólt: Most menj el, de ha alkalmat találok, majd ismét hívatlak. Egyúttal azt is remélte, hogy pénzt kap Páltól, ezért gyakrabban hívatta, és elbeszélgetett vele. Két esztendő múlva Porciusz Fesztusz lett Félix utóda. Félix pedig fogságban hagyta Pált, mert kedvében akart járni a zsidóknak.” (ApCsel 24:24-27)    

 Félix megrémült, hiszen volt mitől félnie. Tudta, hogy nem Istennek tetsző életet élt. De rá jellemzően most is  elhatározta, hogy elnapolja a döntést. Most menj el, de ha alkalmat találok, majd ismét hívatlak. Félix azonban túl sokáig halogatta a döntést. És az alkalmasabb pillanat, amelyre várt, hogy hitét Jézus Krisztusba vesse, nem érkezett el. Sokan ezt teszik ma is, halogatják a döntést, pedig holnap sem lesz könnyebb meghozni ezt a döntést, mint ma.  Biztosan megfigyeltétek már, hogy amikor valaki újra és újra azt a tevékenységet végzi, egy idő után az a tevékenység számára automatikussá válik. Minden különösebb gondolkodás nélkül el tudja azt végezni. Érdemes megfigyelni, amikor valaki például nagyon régóta köt. Szinte már oda sem kell figyelnie arra, hogy mit csinál, tud mellette tévézni, tud mellette beszélgetni és ugyanúgy elkészíti a gyönyörű pulóvert. A lelkiismeretünkkel is így van ez.  Biztosan megfigyeltétek már magatokon is, hogy amikor először készültök valami olyat tenni, amiről tudjátok, hogy bűn, milyen komoly harc folyik az ember szívében. És ha mégis elkövetjük azt a bűnt, mennyire rosszul érezzük magunkat utána, micsoda lelkiismeret furdalásunk van. De a következő alkalommal újra, amikor ezzel a kísértéssel találkozunk, valahogy könnyebben beadjuk a derekunkat. Már nem folytatunk olyan ádáz küzdelmet lelkiismeretünkkel. És ha ezt így folytatjuk tovább, eljuthatunk arra a pontra, amikor szemrebbenés nélkül követjük el már el az a bűnt, amely a legelején számunkra még hihetetlen nagy lelkiismeret-furdalást okozott és egy komoly harcot indított el bennünk. Nagyon szomorú az, amikor az ember eljut erre a pontra, amikor már nem érzékeny a bűnre.  Ez történik akkor is, amikor újra és újra elutasítjuk Jézus Krisztust. Egyre automatikusabbá válik ez, és minél többször mondunk nemet, annál nehezebb lesz azután egyszer igent mondani. Félix tehát megrémült, a Szentlélek munkája által a szívében felismerte saját bűnösségét, de halogatta a döntést. Mi ne halogassuk a döntéseinket!

Forrás: Napi Ige és gondolatok

Hárs Ernő: Esti rigó

Csak így, egy pőre oszlop tetején,
csőrrel az égnek,
csak így igaz az ének,
mikor a test egy percre csupa lélek,
s feledve hosszú böjtöt,
múlt és jövő telet,
ujjong, mint hangot öltött
pehelysúly ékezet,
marokba férő örökkévalóság,
az esti szürkület közömbös takaróját
magukra húzó halandók felett.

Pilinszky János: Kettő

 Két fehér súly figyeli egymást, 

két hófehér és vaksötét súly. 

Vagyok, mert nem vagyok.

Hárs Ernő: Májusi súlytalanság

 Akácfavirágtól habos nappalok  

s a csalogányok végetérhetetlen  

trilláival telt éjszakák között  

halad a rossz test lassan cél felé,  

oly könnyedén, oly semmi zajt nem ütve,  

mintha ólomsúly esztendők helyett  

csak göndör felhő volna rakománya.

Hárs Ernő: Kezdetben van

 Kezdetben van a kezdet, 

és végül jön a vég, 

de akit arra edzett 

az irgalmatlan ég, 

hogy mindig újrakezdhet, 

annak nem vég a vég.

Hárs Ernő: Ki egyszer elveszett

Ki egyszer elveszett, 

tovább hiába él, 

testében megkövül 

az idő és a tér.

Weöres Sándor: Zefir

Te, aki méz-illatot sodorsz a légbe, délkeleti szél,
áthevíted a napsugarat
mely keményen villog nélküled,
te segítesz a bimbónak nyílni,
a gyümölcsnek érni,
jó vagy minden évszakban,
te megszákasztod a jeget
és elolvasztod a havat,
kiszabadítod a háztetőket
a rájuk nehezült tél alól:
kérünk, segélj
megbírkózni terheinkkel
s az esztendő járásában
ismétlődő munkáinkkal
s gyakorta keserves gondjainkkal,
hogy mint te, forgatagos, lobogós
ünnep legyen mind e világon!