Csorba Győző: Családi haláleset

Most itt vagyok megint Atyám
halottam van kihez mehetnék?
Elbóklásztam figyelj reám
megnyugvást új kedvet szeretnék

Értelmes célt tehát utat
és belátásához parancsot
ne fűtsön rongyrázó tudat
emelj a tenyeredbe s tarts ott

Igyekszem hinni esküszöm
nekem válnék hasznomra főleg:
én kínlódom én küszködöm
nyomorult rabja az időnek

Szabó Lőrinc: A tékozló fiú csalódása

Templom volt? kincstár? – nem tudom. Apám
hívott. Álmodtam. Nagyon szomorú
voltam én akkor, eltévedt fiú,
ő meg az isten. Álmodtam csupán,
s rögtön indultam. Mentem, láthatatlan
lépcsőkön, felhők közt, aranyszobák
sorain, száz gyémántcsarnokon át,
a trón felé, siettem már, szaladtam
és magamban előre mondogattam,
hogy mit mondok majd neki: 
                                        – Nézd, apám,
hogy összetörtem! Életem talán
végső sivatag, üres, szomorú.
Nem vagyok így se tékozló fiú,
és moslékot kell ennem, rab napok
maradéka, mit életnek kapok
s nincs senkim a nagy városban, amelynek
neve a Föld, és csak férgek teremnek
agyamban és lelkemben, keserű
bölcsességek, és oly halálizű
gondolatok, hogy azt hiszem, csupán
rémálom ez a bitang sors. Apám,
nézz kezeimre: ím, megkérgesedtek,
nézz álmaimra: mind megférgesedtek,
nézz két karomra: inai szakadtak,
nézz lábaimra: fájnak, megdagadtak,
nézz robotomra: csupa sietés,
mégsem érek rá már semmire, és
nézz asszonyomra, gyermekemre, nézd
lelkemet, e folytonos remegést,
nézd lelkemet, hiszen ez a te lelked,
hisz nyomorult testembe te lehelted!
Apám, nézz rám s nézd üldözőimet,
akik elszedték fegyvereimet
s minden reménytől megraboltak, úgy,
hogy már csak a kárhozatba visz út,
mert nincs erőm, nincs hitem és csupán
kétségbeesett roncs vagyok. Apám,
te vagy az úr s én vagyok a fiad,
elpusztulok, ne hagyj… elpusztulok, ne hagyj…
                                                              Ajtó s lakat
pattant előttem, ahogy az apám
felé szaladtam – álmodtam csupán –
templomba, vagy kincstárba, nem tudom,
s míg felhők közt a mennyei uton
vitt valami rettentő félelem,
forró imáktól zengett a fejem.
S elértem a trónjához – óh, csupán
álmodtam – s ott nem nyilt szóra a szám
a szégyentől s reménytől – sohasem
tudtam, hogy ennyire az istenem,
soha még, hogy ennyire egy velem –
csak vártam, mondom… És ő szólt:
                                                    – Fiam,
hozzámtaláltál? – hangja boldogan
csengett, mint földi nagyapák szava,
mikor térdükhöz fut az unoka –
Hozzámtaláltál? – álom volt csupán –
Megjöttél végre, tékozló fiú? –
s szava vád volt és hangja szomorú,
ahogy beszélt. – Azt hittem néha, hogy
csak jársz-kelsz a világban boldogan
s elfelejtetted apádat, fiam! –

Ezt mondta. Én sirva álltam előtte
s rongyaimat pirulva fogtam össze,
hogy a tündöklő szent trónhoz ne érjen,
és egyszerre csak megingott a térdem
s elébe hulltam, s amit, míg szaladtam,
száz csarnokon át, forgattam agyamban,
minden rettegő szenvedésemet,
ami üldözött, tűz és rémület,
el akartam zokogni, ott, apám
lábainál, – óh, álmodtam csupán,
azt hittem!
                 De ajkam, mely szóra nyílt,
lassan s rémülten bezárult megint.
Lassan s rémülten felálltam. Szemem
lassan s rémülten, mint még sohasem,
tapogatta az arcát, az apám
arcát, s azt hittem, hogy álom csupán,
de nem álom volt, tűz volt s rémület:
apám nem látta szenvedésemet,
nem látta két kezem megkérgesedve,
nem látta álmaim megférgesedve,
nem látta, hogy lábam kinná dagadt,
nem látta pokoli napjaimat,
semmit se látott belőlem!… – Csak én
láttam, hogy titkos hályog van szemén
és hogy csak nézi, nézi a világot
s nem látja! jaj, nem lát és sohse látott!
Csak én láttam – óh, mért nem volt csupán
álom! – csak én láttam, hogy az apám,
akit oly forrón kértem, hogy segítsen:
az isten vak, az apám, vak az isten!

Lassan s rémülten, mint még sohasem,
tapogatta az arcát a szemem,
és nem birtam már kérni, szólni se,
s mint fenékigfagyott tenger vize,
úgy megnémult a kétségbeesés,
úgy megbénult bennem az élet, és
csak néztem, mint egy életreriadt holt,
csak néztem istent, istent, aki vak volt
s nem tudhatta, ki vagyok s mit tegyen.

Lassan s rémülten, mint még sohasem,
elfordultam apámtól, nesztelen,
s ott hagytam a trónusán – – Száz arany
termen át némán vonszoltam magam
s mentem, le, száz gyémántfelhő-szobán
keresztűl, – jaj, nem álom volt csupán! –
s megfagyott szívvel, aggyal és örökre
társtalanúl tértem vissza a földre.

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia 

Cseh Katalin: Töprengő – apám emlékére –

A szenvedés a szenvedés
Lélek falán a repedés
Miért és meddig mondd Uram
Hol végződik az én utam?
Szemembe költözött a csend
A lentben sunyít már a fent
Csak nézek és hosszan hallgatok
Lankasztok s én is lankadok
Lemállik lassan vágyam
Minden próbát kiálltam
Kezem emelném gyönge madár
Rebben egyet de föl nem száll
Kapaszkodásra még jó nagyon
Kapaszkodjon hát hagyom
Beléd Teremtőm Istenem
Magam vagyok nincs egyebem
Gyarló a test oly romlandó
Rajtam a pecsét halandó
Színültig elmúlással
Tulajdon saját halállal
Hiányom pincegádor
Hol megtorpansz és fázol
A rádtestált magánytól

Atyám kiáltok hozzád
Föl-földereng az orcád
Törődésedet várom
Kisgyerekként sóvárgom
Tied vagyok én egészen
Letétben nálad reményem
A semmi alján minden
Előttem lépdel Isten

Szabó Magda: Ősz

Ilyenkor már csak a felleg kövér
meg az eső, mely bő kontyát kibontja,
ám apad a víz a rakpart kövén,
s a hegyek és fák sorvadnak naponta.
Fogy az erdő, a színét váltja, bágyadt,
sovány a város, olyan egyszerű lett:
nyurgább a kémény, horpaszak a házak,
hajnal s alkony közt a rés egyre szűkebb.
A tömör levegő is lefogyott,
keskeny, hasít, és hajlik, mint a penge,
a szenvedély nem tombol, csak morog,
vackot keres, megbúvik a szívekbe.
A vidék is sovány. Diója csörren,
a mustja csorran, mégis ösztövér.
Benned nézem magam már, mint tükörben,
s oly mindegy, én sovány vagyok, kövér.
Köd birkózik az ideges szelekkel;
meddő az írás. Mégse voltam meddő.
Csörög a vers. A termésem kinek kell?
Te gyűjtöd be s a kékszemű jövendő.
Mit feleljek, ha megkérdez az ősz?
Kopár a hegy, vetkőzik a faág.
A visszhang sem volt sosem ismerős,
mért volna ismerős a némaság?

Szabó Lőrinc: Alkalom

Vagy társ voltál egy örök tévedésre?
Fáradt vagyok már… És, jaj, mi “igaz”?!
A valóság egy darabig az…
Tévedés? Szivem legszebb tévedése!
Ha véletlen, bár ma is igézne!
Ha látomás, tüntödben is vigasz!
Akármi, minden veled sugaras:
kettő kellett hozzá, a szivem és te.
Rád vágyik vissza minden örömöm.
A legnagyobbat neked köszönöm,
s hogy nem még többet, csak az én bünöm.
Alkalom voltál, hogy boldog legyek.
Alkalom, hogy meg ne becsüljelek.
Alkalom, hogy sose felejtselek.

Bodó Csiba Gizella: Éveim gyűlnek

Éveim gyűlnek,

mint rongyaim 

ládaszám, 

s mint az 

eső mosta medrek 

mi körül öleli szám. 

S ha tükörbe nézek, 

magam fel nem ismerem 

emlékeimben, 

mit szívemben 

hordtam, 

nem ez az arc 

volt velem. 

A kor úgy telepszik 

rám, mint szikes 

földi út pora 

A poros ruha 

majd itt marad, 

mi ifjan tova libben 

az a lélek mosolya.

Csoóri Sándor: Mátrai séta

Lélegzik madár és föld,
társtalanul a végzet
s patak csörren meg jobb kezed felől,
mint két hegy közé
hajított lánc.

Olyan szép és olyan elesett vagy:
öngyilkosok lépkednek így az erdőn.
Arcuk a lombok közti fényben végleges már,
de lábuk alatt minden száraz ág
fölsikolt még.

Kaffka Margit: Primavéra

Csak halkan járj, halkan.
A fűszálakra vigyázzunk!
- Megérzi a sok gyökér lenn.
Vigyázva járjunk, - halkan!

Hogy néznek e fiatal fák,
Mert a kezemet megfogtad!
Nem, nem is mireánk néznek,
- Tán bölcsek e fiatal fák?

Én nem megyek tovább innét!
- A tó szeme most kinyílott,
Reggel van, árny van, a tó mély...
Én nem tudok elmenni innét.

Te várj meg engem a parton...
A tóba lenn egy mese-rét van.
Ha feljövök - ezer év múlva,-
Légy te a parton!

Pilinszky János: A nap születése

Sokáig csupán csillagok
lakták az égbolt magasát.
Pislákoló fényükben a világ
sokáig élt örök árnyékban,
ezüstszín gyászruhában.

A sötétségben ezidőtájt
nagyon egyedül vándorolt a föld.
Csupán kik egymás közelében laktak,
társalogtak egymással, közbe-közbe
félálomba merülve, vagy akár
az egész telet átaludva,
mély álomban és szomorú magányban.

A különféle állatok
alig ismerték egymást, és az ember
hallgatagon ült kunyhója előtt.
A felhők vaktában bolyongtak,
mint elszabadult bárkák a vizen,
s a madarak semmit se tudtak
a szárazföldek többi állatáról,
se a tengerben fürdőző halakról.

Hasonlóképpen a virágok se látták
egymás színét, egymás ruháját,
köznapi és ünnepi öltözékét.
A tavaszi és nyári záporok
nem tudták, hova hullanak,
és hasonlóan a hópelyhek,
a tél fehér gyönyörüsége
hamuesőként érkezett a földre,
és ott is szürke és sötét maradt.

Ekkor történt, hogy számos csillag
elhatározta, összefog,
hogy apró fényeik közös
nagy fényességet varázsoljanak.
El is indult vagy ezer csillag
egymásfele. Ezer irányból,
ezer úton ezernyi csillag
elindult a sötétség pereméről,
hogy az égbolt tátongó közepén
közös ragyogást alapítsanak.

Hosszú utat tettek az égbolt
elhagyatott fekete féltekén,
de végül is nagy boldogan
egymásba olvadt mind az ezer csillag,
gyönyörű és egyetlen fényességben.

Ezer csillagnak közös fészke:
így született meg a kerek nap,
az ég csodája, s vette kezdetét
a világosság első ünnepélye.

Ünnep volt ez, valódi ünnep!
A tenger hullámai most először
láthatták meg a tengerpartot,
e hosszú-hosszú kikötőt, hová
a tenger szakadatlanul
befut - akár egy végtelen hajóraj -
gyönggyel megrakott hullámaival.

Megkezdődött tehát az ünnepély,
az első nappal ünnepélye,
a világosság kerek, óriási
és eddig szem-nem-látta asztalánál.
Rendre érkeztek a vendégek.
Legelsőnek a levegő
szellős, fényes, földig érő palástban,
együtt az öreg égbolttal, aki
- ha lehet - még hatalmasabb
palástot hordott roppant vállán,
lába körül gondosan igazgatva
azúrszínű, méltóságos redőit.

A harmadik felséges vendég
a tenger volt. Ezer hulláma,
akár egy sortűz, úgy dördült meg,
mikor mezítláb földre lépett,
ahogy a víz mindig is mezítláb jár,
legyen folyó vagy hóesés, eső
vagy akár tenger a neve.

Ki következett ezután?

Az erdő.
A nagy erdők és kecses ligetek.
A fák, zöldellő levélöltözékben,
rokon nyelven susogva a szelekkel,
az égbolttal s mindenfajta vizekkel.

Az ötödik vendég kisebb csoport.
De annál szebb. A virágok családja.
Merengő szemmel foglaltak helyet
a napvilág ünnepi asztalánál.
Valamennyien hallgatagok voltak,
de színük annál ékesebb.
Kék, sárga, hófehér nyelven beszéltek,
fejükkel sűrűn bólogatva hozzá.

A füveknek az asztalvég jutott,
de semmivel se kevesebb a fényből,
az általános vigasságból.

Aztán jöttek az állatok,
nagy rajokban a madarak,
a fürge ló, a hűséges kutya,
erős oroszlán, sárga tigris,
törékeny őz, darazsak fellege.
Ki tudná valamennyit fölsorolni!

Közben a nap, az ünnep ragyogása
a tetőpontra hágott. S ebben a
fényességben, bár utolsónak érkezett,
egy sudár ifjú és egy szép leány
- az ünnepély királyi párjaként -
az asztalfőn foglalt helyet,
örömére a többi meghívottnak,
az asztalvégre húzódott füveknek,
a kékpalástú égnek és
a mezítlábas tengernek meg a
virágoknak, erdőknek, ligeteknek.

Úgy érezték mindannyian:
a delelő nap gyermekei ők.
Kedveltjei a fényes ég
most született birodalmának.

Ámde hirtelen,
a világosság kristálylépcsején,
a ragyogás bejáratában,
magányos árnyék tűnt fel, s éhesen
az ünnepség asztalához osont,
a vendégek lábához kuporodva.

Senki se törődött vele. "Egyék,
lakjék jól - gondolták magukban -,
ha másból nem, a fény lehulló,
asztal alá gurult morzsáiból."

De aztán, ahogy telt-múlt az idő:
újabb árnyékok lopakodtak, bújtak
az aranyszín abrosz alá.
"A sötétség gazdátlan ebei" -
szólalt meg a nagylelkű tenger.
"Ma mindenki kedvére ehetik,
részesülhet a boldogságból.
Ki irigyelné tőlük a lehulló
morzsát, mely után más úgyse hajol le?"

Igaz. De később egyre többen s többen
jelentek meg a bejáratban, s végül
elállták már a nappal kapuját.
Hívatlanul mind számosabban
vegyültek el a vendégek között,
s amire azok észbekaptak,
több volt az árnyék, mint a fény.

Az egyik árny kicsiny volt, mint a gyermek,
sőt kavicsnál is alighogy nagyobb.
A másik viszont, mint égi lajtorja,
olyan magas.

Mezítelen az egyik,
a másik földig érő, állig gombolt
posztókabátba burkolózott.

Az újszülött nap pislákolni kezdett,
mintha füst lepte volna erejét,
s az elébb még oly víg vendégsereglet
most megriadt és szinte menekült.

A székek ledőltek, az asztal
földre borult, s a nagy tolongásban
az aranyabrosz is porba merült.
Először a füvek hagyták el
a vendégséget, s utoljára
a tenger és a méltóságos égbolt.
Az ifjú emberpár maga maradt
az egyre hatalmasabb éjszakában.

De a fiú nem rettent meg szivében.
Szelíden átölelve kedvesét,
ily szavakat intézett a világhoz:
"Ne féljetek, tengerek és virágok,
ne féljetek, állatok és füvek,
az újszülött nap nem halott,
csak megpihen, hogy holnap újra keljen,
új erővel, megújult ragyogással."

Ezen az első éjszakán azonban
senki se hunyta le szemét,
se fű, se fa, se szél, se tenger.
Mindenki várt, mindenki várta,
vajon igaz, hogy visszatér a nap,
amint ifjú királyuk megigérte?

S amikor reggel palotája
kristálytermében fölébredt a fény,
s hosszan nyújtózva éledezni
és emelkedni kezdett - hirtelen
olyan ujjongás fogadta a földön,
nagyobb, mint az első nap öröme.

Mert akkor már tudhatták mindenek,
hogy azután az éjszaka csak álom,
amit a fénylő valóság követ.

Kassák Lajos: Elvétett találka

Elmennék hozzád éjszakára
de az áradó vizek másfelé sodornak
a forgó szelek mély gödörbe löknek.

Eljönnél hozzám éjszakára
de nem találsz rám
a szél hasított vásznai alatt
a halál fogaival bélelt gödörben.

Kereslek téged s te engem keresel
de az alkony parazsa már kihunyt
mezők virágai meghaltak az esőben
s az utak ó a mészfehér utak
az erdő sűrűjébe menekültek.

Szabó Magda: Válasz helyett

csak dúdolok:
la-la-la-la-la-la,
minek mondanám: soha már,
minek, hogy: valaha.
Hisz még magános sem vagyok,
la-la-la-la-la-la,
fúvom, isteni árvája, én,
s az isten madara.

Zimonyi Zita: Egyedüllét

Álltam egykori ablakod előtt,
gondolatom gazdagon körbeszőtt,
örömök indázó nyárelején,
bánatok baljós télvíz idején,
elsuhanó árnyékodra várva,
reményeim fogságába zárva,
mozdulatod fénylő sejtelmében,
pillantásod megtartó hitében,
most a sötét, üres ablak előtt
mélázok magányomban merengőn,
tűnődök szétszéledt emlékeken,
jeleidet hiába kémlelem, múlik a tél,
múlik a nyár: a lét,
sátrat ver fölém az egyedüllét.

Károlyi Amy: Kék virág

Ezt a libegést, karcsuságot,
könnyüséget és bánatot!
Ha kezedbe veszed, vigyázva fogd.
Két ujjal téptem, lepke alól.
Ha ereszteném, ő is szállna.
Halványkék, szárnyas libegéssel,
ő is a lepkék után járna.
De más a sorsa.
Nem hal meg szépen. -
Eltikkad gyürüs ujjaim,
s tenyerem forró börtönében.

Zimonyi Zita: Emberek

Az emberek, akikkel ácsorogtam
sötét folyosókon bebocsátást várva,
Akik épp akkor voltak ott, ahol én,
egy szülőszobában, ravatalon,
félelem fogdájában, öröm színházában,
Akik feszülten araszoltak egy sorban
a képmutató bizonyosság felé,
Akik megnehezítették dolgomat,
közönyösen elfordították fejüket,
Akik a búcsúzkodások szertartásaiban
elhúzták, nyújtották kezüket,
felvették, visszaadták leejtett akaratomat,
Akiket megtaláltam, elvesztettem,
és akikből végleg elegem lett,
mert nem lehettem egyedül:
Benépesítették néptelen világomat,
nem voltam velük egyedül…

Somlyó György: Arcod...

Az arcod tó. S olykor mint vércse húz át
fölötte vijjogón a gond,
s tükrén az oldhatatlan szomorúság
sikamlós olaja ragyog.

Vizére mint lehajló parti fűzek,
borul lombos, sötét hajad.
Iszamós emlékid hinárba fűzted
s most ott kúsznak a víz alatt.

A távolból derengve imbolyognak,
nagy hegyek ködlő ormai,
mult rettegésnek, szégyennek s iszonynak
felhőkbeszálló árnyai.

Majd csillanó kacaj buggyan ki szádra,
mint felbukó, fényes halak,
de félve visszahull mindjárt s utána
csak hullám és zavar marad.

Szél zúg. Mi minden kavarog e szélben,
mely sóhajaidból fakad!
Most kél a hold és ver föléd az éjben
vágyakból ragyogó hidat.

Súlyos ködként fed a bizonytalanság,
nem törik át fénylő szavak.
Az ifjú, megrázó boldogtalanság
csodálatos tájképe vagy.