2020. szeptember 19., szombat

Serfőző Simon: Azóta is












Hagyta megfeszíttetni 
egyfiát az Isten. 
 Hűsítő esőt sem szórt, 
 hogy kínjain enyhítsen. 

 Hangja: az ég nem dördült, 
 nem küldött villámot. 
 Azóta is belengi 
 por: közöny a világot.

Ormos Gyula: Esti bolyongás












Itt laktam egykor, e szelíd vidéken 
apró gyerek, ki fürge mint a csík 
s kik itt dolgoznak, csöndben szeretik. 
Megállok most a tavaszesti szélben. 

Hány év is telt el erre, mit megéltem? — 
tűnődöm, — körben sok-sok lámpa ég 
s a bányák, műhelyek tájéka még: 
gyerekkorom titokban tettenértem. 

Az esték voltak mindig a legszebbek. 
Tavaszi esték fényessége vert meg 
e zsúfolt földön: — iroda, fehér 

fűrésztelep, csúzdák, garázs, — e tér 
kemény pántjai fognak most is össze. — 
E föld kísér el, érzem már, örökre.

2020. szeptember 17., csütörtök

Paul Celan: Napfonalak




a szürkésfekete pusztaság fölött. 
Sudár- 
magas gondolat 
felmarkolja a fény hangját: el kell 
énekelni a dalokat túl 
az embereken.   

Hajnal Gábor fordítása

Takács Zsuzsa: Búcsúzni jöttem, mondom

Búcsúzni jöttem, mondom. Háttal ül nekem
a hosszú asztalnál, népes társaságban.
Megfordul kicsit, magához húz, vállához

ér a mellem. A csökkenő távolság, a növekvő
súly, a vér gyors áramlása, a minden
tagomat elöntő meleg, az önfelejtés,

a visszatartott lélegzettől kitáguló
erek lüktetése, a megpihenni-vágyás
bármilyen vízszintes helyen. A konkrét,

nyers mozdulatok ígéretébe beleszédülök.
Én attól félek, hogy van feltámadás, a szeretők
újra élnek, és ott folytatják, ahol abbahagyták.

Biblia




 „ De én mindenkor veled vagyok, Te fogod az én jobb kezemet, tanácsoddal igazgatsz engem, és aztán dicsőségedbe veszel föl engem. Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm a földön. És ha elfogyatkozik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és az én örökségem Te vagy, óh Isten, mindörökké.” 
(73. Zsoltár 23-26. )

Markó Béla: Kezdetben az Isten

Az Isten kezdetben vidám volt,
gyakran mosolygott, ritkán büntetett,
aranyszínű ruhában járt-kelt,
és olykor maga mellé ültetett,

láttam a fiát a kereszten,
szúrta fejét a töviskoszorú,
de tudtam, hogy csupán egy kép ez,
s a valóságban mégsem szomorú,

megszabadított a gonosztól,
és adott szilvaízes kenyeret,
ősszel a fák alól a parkban
együtt gyűjtöttünk színes levelet,

aztán már ritkábban mosolygott,
sokat kérdeztem, keveset felelt,
igaz, hogy egyszer rajtakaptam,
ahogy magában halkan énekelt,

a falról eltűntek a képek,
és fent az égről is a csillagok,
már rég nem látok el odáig,
pedig úgy tudtam, hogy mindig ragyog,

s most csak utcai lámpa ég kint,
távolabb minden csupa fekete,
ruhája van, de nincsen arca,
elfogyott mindennapi kenyere,

alig emlékszem a kezére,
s már nem hiszem, hogy egyszer felderül,
fekete, fekete, fekete,
hiányzik mégis istentelenül.

Fekete Vince: Labirintus

Veszíteni, és a győztes után dobni mindent. Talán ezen
morfondíroznak mind a ketten. Túl az éjszaka derekán,
amikor már végképp nem volt erejük egymáshoz szólani,
és megnyugvást, álmot sem remélhettek; amikor azt
gondolták, a hajnallal véget ér valami, befejeződik,
elszakad, lezárul… És utána már semmi nem kezdődik el.

Az ágy körül bőröndök, táskák ki- és bepakolatlanul.
Különös, bánat nélküli sajnálat, lemondás, keserűség
sincs már az egy-egy kósza hangban: hogy mi is, hogy is,
miként is? Mintha nagyon-nagyon öregek lennének, több
száz esztendősek. Csak a kezük nem reszket, csak a hangjuk
nem remeg. Gondolataik, mint a fenyők csúcsai és a hegytetők,
amikor a lábukhoz ereszkedik a köd: a koronák látják egymást,
de elszakadnak gyökereik, barlangjaik elágazó gondjaitól…

2020. szeptember 15., kedd

Takács Zsuzsa: Az első ezekben a versekben





Az első ezekben a versekben te vagy,
 a ballonkabátos idegen a februári
 utcán, akitől búcsút veszek

  (és halványan tartja magát szívem).
 És megszólalnak a hajnal kürtjei,
 hajókat lát a szem a ködben siklani,

  folyik az éjjel evakuálása.
 Taxit keresünk a borzongató órán.
 A templom előtti ótvaros, jeges

  tér lépéseinkre felnyög és koldulni
 kezd. Hamis, túlzó mozdulattal
 odavetem neki eljövendő napjaimat. 

Fekete Vince: Egyensúly












Mint akit nem tanított meg senki, mitől kell félni. Hogy
a folyó sodrása középen a legnagyobb. Egyre kinnebb
a város központjából. Zuhog az eső, az őszi eső, mintha
csak eltökélt szándéka volna, hogy télig meg sem áll.
Ritkuló utcai lámpák, és egy sarok, ahol a járda véget ér.
Ácsorgó alak áll zsebre dugott kézzel; ahogy közeledni
hallja, feléje fordul, aztán követi arcával, nézésével, míg
el nem takarja az eső, a sötét. Miért félt akkor tőle? Hogy
le akarja ütni? Hogy megállítja, tüzet kér, cigarettát?
Hogy megkérdezi, mennyi az idő? Aztán társai kerülnek elő
a sötétből, körbeveszik, kirabolják? Hogy leteszi a bőröndjeit,
az ismeretlen felkapja, és elszalad velük? Hogy hozzáüt,
kitépi zakójából a pénztárcáját és elfut vele? Hogy
leszúrja hirtelen, és ő ott találja magát a szórt fényű utcán,
amint vörösre válik előtte a buborékoló eső?

Mint akit nem tanított meg senki, hogyan kell élni. Hogy
egyszer csak fölbomlik a környező világ egyensúlya. Az
emberek, a szándékok, a szerelmek, a barátságok – s minden
külön értéket kap.

Pilinszky János: Hommage à Paul Verlaine



" Egyetlen óriás ütés
a hold. Halálos csönd a magja",
s a csöndességben valaki
a hamunémát nagyon lassan
fölmutatja. Igenis, fölmutatja. 

A zongoránál Mozart, hátradőlve.
Csend, csend, csend, csend,
s a zongora alatt
egy fűszálon lefut egy könnycsepp,
nem harmatcsepp, egy könnycsepp.

Tornai József: Csönd van, csönd van

Már nem szólal meg szomjamtól az ének,
csönd van, csönd van. Mi történt velem?
Az öregségem nem elég pusztító ok:
elhallgattam, mint madarak a fagyban,
emlékeim csak foszlányai a múltnak,
kapkodok egy-egy suhant pillanat után,
hogy visszahozzam a szerelmet, a vadont
s barátaim, kik tudom, mind halottak,
s ők is, ők is, a ragaszkodók, szépek:
hol vagy Irén, Éva, Emese? Ó Erzsi,
mért hagytad ott a Balatont, az esték
ablakait, miken át kiláttunk egészen
a megneszült vágy távol-képeibe
szabadon, föláldozva egymásnak tüzünk,
és égtünk, égtünk rejtélyes lángokon
a csillagolvadásig, zenén, míg nem
figyeltünk mást, csak az odaadás vad
ütemeit. És most a némaság, elhamvadt
napok maradéka még, vagy csupán
egy-két éjszaka. Fekete lován a szakadékig,
ha eljutok a mélység legaljáig, ahol nem vár
többé szó, óhaj, vigasz, semmi sem.

2020. szeptember 14., hétfő

Paul Celan: Zürich, A Gólyához

     

Nelly Sachsnak 

Túl sokról beszéltünk, túl 
kevésről. Rólad és arról, 
ami benned nem te vagy, a sötétről, 
mely a derűn át jön, 
a zsidóról, 
a te istenedről.  

Ő- 
róla. 
A mennybemenetel napján 
a dóm megállt a túlsó parton, 
és aranya átkelt a vizen.  

A te istenedről beszéltünk, én 
ellene szóltam, engedtem a szívet 
remélni: 
legmagasabb, körülsóhajtott, 
perlő szavában —  

És rám néztél, túl rajtam, 
hallottam szavad, 
szememhez ért 
a szád:  

Nem tudhatjuk, érted, 
nem tudhatjuk, 
mi 
igaz.

Schein Gábor fordítása

Kántor Péter: A hallgatás falára

Utólag persze könnyű lesz tisztán látni.
Csak hát lesz-e valaha is utólag?
És nincsenek-e most is figyelmeztető előjelek?
Felemelt ujjak, összevont szemöldökök?
Nem voltak-e és nincsenek-e komoly ellenvetések
többek részéről, ismételten, kezdettől fogva?
Ellenvetések, amiket soha nem lehetett volna
csak úgy lesöpörni az asztalról.
Mégis minduntalan le lettek söpörve az asztalról.
A vágy lesöpörte őket az asztalról.
A bármire igazolást találó erő és elszántság
képes volt száműzni minden logikát, ha kellett,
kukába hajította a kételyeket, az ellenérveket,
és acélossá keményítette a szíveket,
valahányszor döntésre került a sor.
Aztán történt, ami történt. Ami történik.
Utólag minden meg lesz magyarázva, semmi kétség,
ahogy máskor is, mindig is meg lett magyarázva,
hogy miért történhetett és történik,
ami történik velünk és általunk.
Mindez egyáltalán nem új nekünk,
hogy magyarázzunk, és ha kell, magyarázkodjunk:
anyám, én valami egész mást akartam!
Nem így képzeltem! Higgy nekem!
Őpedig szomorúan feleli valahonnan messziről:
Már hazudsz is, fiam? És elfordul.

Takács Zsuzsa: Egy színházi este












Valahány volt szereplő most megjelenik,
mielőtt emlékezeted függönyét leeresztenék,
ott hajlong az erős megvilágításban,
az egyetlen üres homlokzatból álló utcán,
mikor a zajkeltő gépek már leálltak,
egymás kezét fogva  majd csókokat dobálva,
fodrásznőd, a rektori titkár, nőgyógyászod
és díjbeszedőd tapsért könyörög
és megérdemli a tapsot, mert jó színész volt
mind az okulásodra előadott darabban.
Amit kudarcnak vagy sikernek hívtál,
most láthatod: lecke volt és vizsga.
Álarcát leveti a Szégyenlős Bohóc, aki
küszöböd előtt bebocsáttatásra várt,
míg mások kopogás nélkül jöttek-mentek.
Ismered azt az érzést, hogy érted jönnek?

2020. szeptember 11., péntek

Paul Celan: Hangok




Hangok , a víztükör 
zöldjébe metszve. 
Ha a jégmadár lemerül, 
megcsendül a pillanat:  

Ami feléd nézett 
minden parton, 
lekaszálva 
átlép egy másik képbe.

 Schein Gábor fordítása