2023. május 1., hétfő

Nagy László: Ó, csodálatos jégvirág












Ó, csodálatos jégvirág, 
táncolva megdermedt leány, 
fátyolos, csipke-kombinés, 
napvilágomnak ablakán. 

Csillag-kripta a két szeme, 
kialudtak a csillagok, 
lángudvarukba éjjelre 
meghíva nem ballaghatok. 

Ó, csodálatos jégvirág, 
mi lesz így velem s teveled? 
Ha rád lehelek: tovatűnsz, 
ha megbűvölsz: megdermedek.
  

Petri György: Februári hajnal




A fagyott hó helyén most 
vizes a párkány, 
vizesen ragyog! 
Csöpögnek a méteres 
jégcsapok. 
Ó, lassú, szép, könyörtelen 
fogyatkozás. 
Aláfolyik az ablaküvegen 
az eleven 
víz.  

Babits Mihály: Miatyánk

Miatyánk ki vagy a mennyekben, 
harcokban, bünökben, 
szennyekben, 
rád tekint árva világod: 
a te neved megszenteltessék, 
a te legszebb neved: Békesség! 
Jöjjön el a te országod. 
Véres a földünk, háboru van, 
kezed sujtását sejtjük, uram, 
s mondjuk, de nyögve, szomoruan, 
– add hogy mondhassuk 
könnyebben -: 
Legyen meg a te akaratod! 
– mint angyalok mondják 
mennyekben. 
Előtted uram, a hon java, 
s hulljon a lomb, csak éljen a fa: 
de vajon a legkisebb lombot 
nem őrzi-e atyai gondod? 
nem leng-e az utolsó fürtön is, 
áldva miképen mennyekben, 
azonképen itt a földön is? 
Megráztál, nem lehet szörnyebben, 
már most ami fánkon megmaradt 
őrizd meg őszig a bús galyat: 
mindennapi kenyerünket add 
meg nekünk ma, és gyermekeinket 
növeld békére, ha bün hogy lábunk 
ma vérbe csuszik meg: értük az! 
Bocsásd meg a mi büneinket, 
miképen mi is megbocsátunk 
ellenünk vétetteknek, a gaz 
tied, büntetni, mienk csak az 
hogy védelmezzük a mieinket! 
És ne vigy a kisértetbe minket, 
hogy ártatlanságunk tudatát, 
mint drága páncélos inget 
őrizzük meg bár véresen 
hogy át ne hasadjon sohasem. 
Jaj, aki ellenünk mozdul: 
megvívunk, készen, bármi csatát, 
de szabadíts meg a gonosztul, 
mert tied az ország, 
kezedbe tette le sorsát, 
s te vagy a legnagyobb erősség, 
ki neveden buzdul, 
bármennyit küzd és vérez, 
előbb vagy utóbb övé lesz 
a hatalom és a dicsőség! 

(1914)  

2023. április 29., szombat

Gyurkovics Tibor: Istenem












Ölelj meg engem, Isten,
már föl akarom adni
az örök ellenállást,
már meg akarok halni.

Köszvényben és közönyben
nagyon sokáig éltem
bődítő tisztességben
és tarkó-szenvedésben.

Vadász vadásznak vadra
figyelő úr-cselédje
voltam, miközben kaptak
engem is puskavégre.

A füvön így rohantam,
az erdőn így szaladtam,
kapkodtam lábam, ám de
a hitet megtartottam.

Valahol meg kell állni,
valahol meg kell halni,
valami könnyű réten
akarok elfakadni.

Az izmaim a télben
mint jéghúrok feszülnek,
úgy néznek a szemembe,
ahogy a menekültnek.

Nem félek a haláltól.
Megállok vele szemben.
De amikor lesújt rám,
Isten, ölelj meg engem.

Zelk Zoltán: Födetlen asztalom: Téli mező

Mint a csók, amit anyám lop reggel alvó homlokomra, 
mint a szegénység örök madarai ejtett vállamon, 
s mint az ének ezüstfodrai a letarolt mezők felett: 

ugy törik át magányom keserű falait az álmok! 

Szóálmok, fényszavak, amiket nem én mondtam, 
ők mondanak engem és testvéreim ezer baját. 
Fényüknél melengetem ernyedt tenyerem: 

s ők fáznak, dideregnek teritetlen asztalomon. 

S van ugy, hogy könyörtelenül magamra hagy minden 
s én nehéz szavakat görgetek megbicsakló ínnal 
és vérből vannak a tájak, miket homlokukra festek. 

Szavak, fényszavak s a vérnek szavai, 
födetlen asztalomon: hideg, téli mezőn. 
Isten tenyere havat szitál rájuk. 

De hófödte szavaimból a tavasz szaga zsendül! 
a fehér fátyol alatt majdani kalászok fakadnak 
és vérből vannak a tájak, miket homlokukra festek. 

(1928)  

2023. április 23., vasárnap

Jékely Zoltán: Zsoltár-töredék




Minden könnycsepp az égi membrán 
Világnagy lemezére hull, 
S akkora csengéssel csepeg rá, 
Hogy meghallja az Úr!   

1957

2023. április 21., péntek

Ignotus: Napraforgó




Én napraforgó mozdulatlan állok 
Kerítés mögött, kertem közepén, 
De ti napok, fénylőek, égetőek: 
Forduljatok felém! 

Forróságok voltak fölnevelőim, 
Vérré vált csók, mi ereimben ég – 
Lehet sok, ami részemül jutott, 
De nem elég. 

Mióta élek, megujult az ég 
S az új egen ti vagytok új napok – 
Megcsalatott vagyok s kisemmizett, 
Ha tőletek is csókot nem kapok! 

Ha tőletek is csókot nem kapok, 
Ha újra nem éledek veletek – 
Belehalok, ha engem nem szeretnek, 
És nem élek, ha én nem szeretek. 

(1908)  


Sárközi György: A ma

Ifjú asszonyhoz hasonló a ma. 
Éjfél ha üt, elsápad homloka. 
Megborzong. Fölkap egy telt serleget, 
s mohón kiissza, mint lázas beteg. 
S mig kortyol és liheg, a buja száj 
fakón elfonnyad. Csörren a pohár. 
Koszorúja elszárad tüskeként 
s már ősz a haj, mely barna volt imént. 
A szép, bünös fej csupa mély redő, 
megrogy a térd, nincs benne több erő. 
Fátyolba burkolják az illanó órák, 
s velük megy el a vén anyó.  

Térey János: Átlagos magyar

Az átlagos magyar lakások rákfenéje 
A szűk, sötét és folyosószerű előszoba. 
Nem férsz be, burzsoá. 
Nem fér be a lélek. 
Naponta én is pont ilyen lakásba érkezem 
Mint átlagos magyar. 
Célba jutni, belépni az Új Történetbe! 
Az első benyomás lemeztelenít: 
A birtok képén tükröződő ízlés, vagyon; 
Egyik, másik árulkodó hiánya. 
Minden zug a tér lakóiról mesél. 
Itt kifújhatod magad, megpihenhetsz, 
Zsilipkamrában a búvár. 
Nyomáskülönbség, leküzdöd. 
Kivárod azt a bizonyos Hét Másodpercet, 
Amely alatt megítélnek. 
Belépni bonyolult, 
Ha lepakolni nincs hová, 
Sem szabad fogas, sem szekrény. 
Szóltam előre, ne járkálj ennyi évesen holmikkal! 
Nagy találkozáshoz nagy levegő kell. 
Búcsúzkodni a kín maga: 
Nem férsz a kabátodhoz. 
Valaki mindig a lábad alatt van, 
Te meg a másoké alá pakoltál. 
Nem férünk egymástól, burzsoá. 
Kiöregedtem a kényelmetlenségből, 
Ami szűk, nekem elmúlt. 
Az előszoba kényszerít 
Egymásra minket.  

Csoóri Sándor: Fúj, fúj a szél

Fúj, fúj a szél, végig az utcán. 
Fúj, fúj a szél, végig a városon. 
Fölhajigálja még a vigasztalan szemetet is 
a nyitva felejtett csillagokba. 

Szép, újvilág! Földkörüli útra indul 
a rongy, a selyem, a madzag, a kalap 
s a nyári szerelmek titkos levéltára 
ajtóstól, mindenestől. 

Fúj, fúj a szél s tánc közben azt üvölti 
„Nézzetek rám, ilyenkor élek én, 
zene vagyok, himnusz és suhanó szív 
amely boldogan hagyja el a testet.

” Kinek üzen? Nekem a ballagónak? 
Nekem, aki a Földet többször is megkerülte 
és körömmel kaparta meg a Holdat 
vérzik-e még vagy örökre halott? 

Fúj, fúj a szél s van, akit fölkap, 
s viszi magával, mint sas a csibét; 
sikoltásából ismerem föl a hajdani lányt 
aki meztelenül mosta haját egy vízesés alatt. 

Köszönöm szél, te gyakran csodát művelsz 
velem: cserében minden hajszálam a tied. 
Még a temetőt is elfújod tőlem messzire 
ameddig el se látok, hiába süt a Nap. 

(Megjelent a Bárka 2010/1. számában)  

2023. április 19., szerda

Lackfi János: A szomjúság zsoltára

Alighanem ismered, Uram, te is a szomjúságot, 
amelytől kiszárad a nyálkahártya, 
porzik a gége, berozsdáll a hang, 
ismered az éhséget, mely mardos, 
üregessé tesz, kongatja, korgatja gyomrunk, 
és ragadozóként kutatunk egy éjjel-nappali 
vagy egy benzinkút után, ahol megvehetjük a tápanyagot, 
hogy kannibáli mohósággal szórjuk magunkba. 
Alighanem ismered, mert éhezted és szomjaztad 
az ember szeretetét, rendesen be is áldoztad  

érte tekintélyedet, hatalmadat, erődet, 
világra jöttél, mint buborékokat nyáladzó 
kisgyerek, nem éppen szobatiszta, és tűrted, 
hogy tisztába tegyen az ember, akit te annyiszor 
próbáltál tisztába tenni, aki annyiszor 
képtelen tisztába jönni önmagával, 
s a te szándékaiddal is, hiába vésted kőbe őket. 
Étlen-szomjan kaptatunk a tájban, 
szétharapjuk a felhők ragacsos vattacukrát, 
elszopogatjuk a holdat, mohón faljuk a napot, 
és nem számít, hogy égeti nyelvünket, 
ropogó salátának tépdessük a lombokat, 
felszürcsöljük a folyókat, 
és utána szórunk pár sziklát, 
porhanyós dombhátat, 
roszognak a fogunk alatt, 
egyelek meg, te táj, te édes, te sós, 
te kesernyés, te olajos, te tarhonyás és citromos 
és balzsamecetes és rumos és vermutos! 
De betöltesz, de kitöltesz, de eltelítesz engemet! 
Olyan vagyok lassan, mint a világ leghatalmasabb, 
tájjal kitömött plüssmacija. 
Itt vannak bennem tájaid, Uram, 
te gyűrted felületüket 
játékosan, ezer apró levélkét volt türelmed 
cakkozni kisollóval zöld papírból, 
sosem feledtél a tetejébe nyomni nagy adag tejszínhabot, 
nem spóroltad el alkonyatok málnás-karamellás 
öntetét, vándormadárraj-szóratát, 
hiszen a te kis ügyefogyott 
néped battyog a kezed szőtte gyepszőnyegen, 
lombszőnyegen, mohán, a föld nyílt húsán. 
Araszolgatnak előre, mint a műanyag játékkatonák, 
moábita nők után futkosnak, bálványt öntenek, 
hogy leboruljanak előtte, s ráírják, Gucci vagy Bugatti 
vagy bármi ilyesmit, aztán csókolgatják, 
dédelgetik, karácsonyi jászolba fektetik. 
Időnként irányba rendezgeted őket, 
megmutatod nekik a földet, ahol mandarin 
nagyságú szőlőszemek teremnek, 
ahol a barázdán kiüt a zsírosság, 
ahol a nyájak mint gyorsított felvételen ellenek, híznak, 
de mi megijedünk, mert akiket kémnek küldtünk ki, 
óriás termetű harcosokat is láttak, 
mi lesz akkor velünk, nem vagyunk mi Dávidok,  

hogy parittyakővel vagy aknavetővel 
kilőjük a világ terminátorait, 
hát mink a lábvizet, a sósperecet szeretjük 
meg a Staroprament, jól behűtve, 
és közben szívesen nézzük azért, amint 
valaki felrobbant, felszeletel vagy ledarál 
valaki másokat, de azok ne mi legyünk. 
Szrcs, egy korty az italból, hrss, egy kicsi csipsz, 
nyamm, egy kicsi nyami, hamm, egy kicsi hami, 
mellé meg vér, agyvelő, piffpuff és dirrdurr. 
Araszolgatunk terepasztalodon, 
fiadat is leküldöd, hátha könnyebb kitalálni, 
milyennek szeretsz minket, ha megmutatja valaki,  

ha lecsendesíti a vizet, ha jár a habok tetején, 
ha gyógyít, tanít, érint, biztat, táplál, lelkesít, 
akkor talán mi sem csak betegíteni, használni, 
ócsárolni, kisemmizni, lelombozni akarjuk 
majd egymást, bármilyen jó bulinak tűnik, 
bárhogy izgat, mi lesz, ha beírnak 
az ellenőrzőnkbe valami vastagot. 
Vonulunk, Uram, párosával, kisiskolásaid, 
vonulsz velünk fellegek görgésében, 
fű növekedésében, szél slisszolásában.  

Kifeküdt kicsi horpadást látunk a jászol szénájában, 
egyembernyi örvényt a Jordán folyamában, 
lábnyomokat a tó tetején, 
tejüvegszerű kavargást a színeváltozás hegyén, 
a sivatag kövei kenyérré változtak, 
a halak szimpatikusan bezsúfolódnak 
hálónkba, mint egy liftbe, 
és kimondhatatlan sóhajtásokkal 
imádkoznak bennünk a tájak, 
Vivaldi nagyanyó meg egy hegedűvonóval 
szvettert horgol a lelkünkre.

2023. április 17., hétfő

Zelk Zoltán: Vers a lehetről és a nem lehetről




A nem-lehetből, mondjad, még lehet 
másképp lehet, vagy már csak így lehet, 
hogy nem lehet más, csak a nem lehet? 
Kimondanám már, hogy isten veled, 
de fölsikolt bennem a nem lehet! 
mert hajad, orrod, szájad és szemed – 
mert az leszek, jaj, megint az leszek, 
az a csordából kimart, seblepett, 
kölyke-se-volt, nősténye-elveszett 
csikasz, ki nyugtot csak akkor talál, 
ha puskavégre fogja a halál. 
De este lett, és olyan este lett, 
megleltem újra arcod és kezed, 
egymás szájába sírtuk: Nem lehet, 
hogy már csak így, hogy másképp nem lehet! 
és hajad, orrod, szájad és szemed. 
S ki azt hittem, hogy élni ébredek, 
megint csak itt, megint e dérlepett 
falak között, megint a nem lehet. 
Vacog a szív, veri a perceket, 
veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet! 
Ha megyek már az utcán, úgy megyek, 
gázolva folyót, zihálva hegyet, 
mert voltak folyók és voltak hegyek 
és voltak évek, voltak emberek 
és mi volt még! mi volt! 
és azután 
egy nyári perc december udvarán – 
a vén remény… és voltak reggelek, 
mikor veled, melletted ébredek 
és hajad, orrod, szájad és szemed 
s az ing, s a váll, s a paplanon kezed… 
Úgy szól a szó, mint az emlékezet – 
hát nincs szavam több és nem is lehet. 

             *** 

Zelk Zoltán: Figyelmeztetlek

Figyelmeztetlek; 
mint a téli reggel, 
egemen annyi csak 
– ha fölkél is – a nap, 
amennyi sugarat 
tőled ha kap. 

S: vigyázzad lépteid, 
ha mellettem, velem, 
a percek ónosesője zizeg,
megfagy a köveken. 

És: kapaszkodni nincs 
se fal, se ág… 

Én be nem csaplak, 
a közhely szavát mondom, 
ha érteni csak az segít. 
Tél van. Korán esteledik.
  

2023. április 15., szombat

Csorba Győző: Példa

Már reggel óta figyelem 
a legyet az ablaküvegen:  

a táblán körbe-körbejár 
kicsit elszáll majd visszaszáll,  

zizzen, koppan, sohase pihen 
a légy az ablaküvegen.  

Kint aranyősz, gyöngécske nap 
dajkálja a tört virágokat  

és kék, kék, kék, határtalan 
a hársnak is kék árnya van.  

Odamenne a légy hajózni, igen, 
a kék ég tág kékségeiben.  

Ereje fogy, de vágya nem, 
csak zizereg, zuppan szüntelen  

és írja a példát, írja nekem 
a légy az ablaküvegen.

Szép Ernő: A pofon

A választáshoz Budapesten 
– régi szabály ez, bizonyisten – 
egyenesen, vagy visszájárul 
egy-két pofon is hozzájárul.  

Az eredmény a választáson 
bizonytalan, kéremaláson: 
a pesti választásokon 
egy bizonyos csak: a pofon.  

A választópolgár zsivány, 
a voksért bankjegyet kíván: 
eladja a szavazatát, 
de pofont elvből ingyen ád.  

A fővárosban a pofon 
a szavazással oly rokon, 
és bárki kapja, s bárki adja, 
ez a választásnak zamatja.  

A szín, az illat benne ez, 
mely zord küzdelmet fűszerez, 
mely muzsikát vegyít a kába 
szavazás vásári zajába.  

És választásról választásra 
nő a pofon vonzó varázsa, 
s mindinkább tekintély lesz ő, 
mint alkotmányos tényező.  

Mindegy nekem, ki a jelölt, 
ki győz, s pénzt hasztalan ki költ: 
a pofon az, amelyet várok, 
melyért honfiszívem sóvárog.  

Ez alkalommal mégis féltem, 
hogy elmarad gyönyörűségem: 
ó azt hittem, hogy a pofon 
most mind nyaral Siófokon.  

Az öröm most kétszeres, 
hogy mégis volt egy nyakleves, 
adta ezt egy bizalmi férfi, 
aki a bizalmat így érti.  

Bizalmi férfi, odafönt 
a jó Isten megáldja önt, 
amért másnak pofont, nagyot, 
nekem pedig témát adott.