2023. augusztus 21., hétfő

Kőmüves Klára: legális ostobaság

Volt már, nem egyszer, hogy jellemzőitől érthető 
koromban magamra aggattam mindazt, aminek 
bennem kellett volna lenni. Csak ma láttam be; 
az ember sokszor ennyi. Díszes kirakatú kiürült 
bolt, egyszerű üzlet, melynek polcait belepi a por. 
Megcsodáltak, belém léptek, hiányoltak, kérdőre 
vontak, és én az empátiaszámlák hiányában nem 
tudtam bebizonyítani soha, hogy teljesen legálisan 
lehettem ostoba.

Csorba Győző: Család

Ha kereslek tudom hol vagytok 
egy csomóban meg is talállak 
Ez majdnem olyan mintha veletek   

Lesz hogy térdig lekopna lábam 
lesz hogy térdig kophatna mégsem 
lesz hogy lábam se lesz már 
s lesz hogy már ti se lesztek   

William Wordsworth: Táncoló tűzliliomok

Sétáltam, mint felhő, melyet 
szél hajt, céltalan, könnyen, 
s egyszer csak egy sor, egy sereg 
aranyliliom tűnt elém, 
a tó partján, a fák alatt 
ringtak, táncoltak álmatag.  

Ahogy csillaggal a tejút 
ragyog s hunyorog mindenütt, 
a szikrázó kis öblöt úgy 
körüllobogta ünnepük; 
lángszirom, táncos, büszke fej 
hintázott ott vagy tízezer.  

Tűztánc volt a tó is, de ők 
túltündökölték a vizet, – 
költő ily társaság előtt 
csak boldog s vidám lehetett! 
Néztem, – néztem, – nem tudva még, 
hogy mily gazdaggá tett a kép;  

mert ha merengő éjeken 
lelkem most önmagába néz, 
gyakran kigyúl belső szemem, 
mely a magány áldása, és 
megint veletek lobogok, 
táncoló tűzliliomok.  

Szabó Lőrinc fordítása

2023. augusztus 17., csütörtök

Rónay György: Feketerigó




Odafenn a fenyőfa hegyén, 
mindig a legtetején 
fütyül a feketerigó, 
fütyüli, hogy élni jó.   

Már szinte az alkonyi égen, 
fekete pont a bársony kékben:
mintha egy kotta fekete feje 
hirtelen énekelni kezdene.   

Vagy mintha a Tavasz keze írna 
víg verset az égi papírra; 
tintája az öröm, a remény: 
mint gyöngy remeg a tolla hegyén.   

Azután nem bírja tovább 
a tulajdon gondolatát: 
kis szíve boldog bódulatát, 
s azt, hogy oly gyönyörű a világ:   

Lecsöppen a csepp örömében, 
s most ott ül a fenyőfa hegyén fenn, 
mindig, mindig a legtetejében: 
csepp öröm a világ tengerében,   

amitől az egész Föld fényes, 
amitől a világ színe szép lesz, 
s az áttetsző alkonyi oldott 
kékben a világ szíve boldog.  

És habkönnyű lesz, aki hallja. 
Visszhangzanak a szívek a dalra. 
Hallod-e: tíz, húsz, száz, millió, millió! 
             Taníts meg örülni, feketerigó!

L. Gál Mária: Micsoda ajándék!

Szeretetbe burkoltan 
békére vágytam... 

enni adtam az éhezőnek, 
megbocsátottam ellenségemnek, 
vigaszt nyújtottam a szenvedőnek, 
kezem adtam a bajba jutottnak, 
szívem tártam a gyászolónak, 
összekulcsolt kézzel imádkoztam... 

Szeretetbe burkoltan 
békére találtam. 

2023. augusztus 12., szombat

A nap gondolata




A legszegényebb ember az, akiért senki nem imádkozik.

Puszta Sándor: Parabola

Dobd a bokrokra száradó rongyaidat ég 
Csipkés felhőkből még eső potyog 
Egy cincér kinéz, a levélfedezék 
Védi, hős szarva napba szúr, ragyog 

Beleragyogok én is a napba! 
Nagy esők után, száradó szagú kék 
Ég önti el szívem s messzi kiáltom 
Így is lehet élni, nemcsak nyomorék

Módján, ki olcsó kegyet koldul, 
Nézd, a dió feszesen ül az ág tenyerén 
Érj vele együtt bölcsen s hidd el, az Isten 
Nem kísért senkit sem túl erején!

Fekete Ágnes: Pásztor vagy tolvaj?



„ Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, az megtartatik, bejár és kijár, és legelőre talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” 
(Jn 10:9-10)     

     Egy szűrőt kellene a fülünkre tenni, hogy csak az jusson el a fejünkbe, ami nem rombol. Szükségünk van arra a bölcsességre, amely nem hisz minden szónak.  

     A Kis herceg tanácsa erre az, hogy a szívünkkel lássuk. Az ember képes arra, hogy lelkének valami mélyebb rétegét mozgósítsa. De mi van akkor, amikor a szívünk becsap minket? Megszánunk valakit, és kiderül, hogy csak ki akar használni?  

     Van egy nagyon találó magyar kifejezés: "kiteszi a lelkét". Akkor használjuk ezt, amikor valakit nagyon szeretünk, mindent megadunk neki, – így mondjuk – még a lelkünket is kitesszük érte. Nem tudom, honnan ered ez a kifejezés, de nagyon találó. Hiszen csak akkor adhatunk valamit, ha a lelkünket, pszichénket kitesszük előbb. Az ember sokszor esik abba a hibába, hogy saját lelke sebein keresztül, torz tükörben látja a másikat. Ha a lelkünk szűrőjén engedjük csak át a körülöttünk levő dolgokat, érzéseket, gyakran hibázunk. Mélyebbre kell ásni. Valami belső, szívünk legmélyén levő hangot kellene meghallani.  

     Talán segít, ha két szót megkülönböztetünk: más a kívánság és más a vágy. Az, aki kíván, inkább sürget valamit, birtokolni akar olyasmit, amivel most nem rendelkezik. Míg a vágy nem feltétlen ilyen sürgető érzés. Talán úgy lehetne megkülönböztetni, hogy aki vágyik, az jelen van ott, ahol van. Mert egy folyamatos maratoni versenyt futunk önmagunkkal. Kívánságok fűtenek, és mindig elképzelünk egy másik helyzetet, egy másik időt és teret, ahol jobb lenne, mint ahol most vagyunk. Vagy elképzelünk egy másik időt vagy egy másik testet magunknak. A legnehezebb igazán jelen lenni ott, ahol vagyunk.  

     Nemrég kirándultunk, és amikor a hegytetőn lihegve leültünk, csak ültünk és ültünk, és úgy öt perc múlva azt mondtam: most megérkezett a csönd. A csönddel nem lehet futóversenyt rendezni, az szép lassan érkezik el. Mert az igazi csöndben benne van az elfogadás. Hogy itt, ahol most vagyok, ebben a testben, ezek között a körülmények között vagyok, és ez rendben van így. A szívem mélyén erre a jelenlétre vágyom. A bennünk levő kívánság viszont viszket. Mozgásba hoz, állandóan idegesít, az ember mindig menne. Olyan a kívánság, mint egy csípés, ami éget. Azt érezzük, hogy ha most nem iszom vagy nem eszem valamit, akkor végem van. Az ember képes teljesen beleélni magát egy valószerűtlen jövőbe: milyen jó is lesz, majd ott állok egy város közepén, és azt csinálok, amit akarok. Ilyenkor fájó megérkezni a valóságba. Az ember a kívánság tüzében képes arra, hogy teljesen elveszítse a megkülönböztetés képességét. A kívánság, mint valami ködfelhő néha betakarja egész valónkat. Ilyenkor nem tudunk mást tenni, minthogy mégis jelen vagyunk. Lelkünk legeslegmélyebb vágyát mozgósítjuk. Megtaláljuk a valóságban azt, aki ezt a világot fenntartja, aki nekem is életet adott.  

     Ha engedjük felhergelni kívánságunkat, akkor nem tudjuk megkülönböztetni a pásztort a tolvajtól. Jézus valóságában feloldódhat az a viszkető égés, amit bennünk e föld sokszor szélsőséges kívánságai okoznak. Adja Isten, hogy megtaláljuk igaz, Istentől kapott vágyainkat, azt a mély emberséget, amely pontosan kiszűri azt, ami az övé, és meg tudja különböztetni attól, ami idegen!

Forrás:  Napi Ige és gondolat 

2023. augusztus 11., péntek

2023. augusztus 9., szerda

Fésüs Éva: Ragozás a világ legnehezebb nyelvén










te szeretsz engem – én is szeretlek
te nem szeretsz – én akkor is szeretlek
te megütöttél – én megsimogattalak
te elárulsz – én soha ki nem adlak
te gyűlölködsz – én nem gyűlöllek téged
te ártottál nekem – én imádkozom érted.

Bódás János: Csak a hit

Van-e Isten? Nem bizonyítom,
Ha a világot felborítom
visszájára, hogy belenézz,
csak titok marad az egész.

Se agy, se műszer nem segít.
Járd be az űr térségeit,
boncolj sejtet, vagy bonts atomot,
az Isten titkát meg nem oldod.

Szűrd a fényt, vizsgáld az eget,
asztallal idézz szellemet,
Istent le nem tagadhatod,
de be sem bizonyíthatod.

Nem tárgy, nem eszme: Élet Ő!
Ésszel meg nem ismerhető,
Az agy csak kapkod, sejt, gyanít...
Egy műszer fogja fel: a Hit!

Őbenne csak hinni lehet,
S ha hiszed, máris ismered,
S aki ismeri, látja is,
És boldog szívvel áldja is.

Fabiny Tamás: Pertu

"Tessék mondani, tegezhetlek?",
kérdezte tőlem egy csöpp kisfiú.
Megelőlegezte magának a bizalmat.
Válaszomat meg sem várva,
megtalálta a megfelelő formát.

Láttam,
biztonságban érzi magát mellettem.
Korábbi félelmét már elfelejtette.
Belekapaszkodott a nadrágszáramba,
tréfából belebújt a papucsomba.

Ilyenek vagyunk mindannyian.
Ott sertepertélünk az Isten közelében,
előbb úgy teszünk,
mintha véletlenül vetődtünk volna oda,
majd egyre természetesebben forgolódunk körülötte,
ám sokáig még nem merjük megszólítani.
De a világért sem tévesztenénk szem elől.

Aztán két marokra fogjuk bátorságunk,
odasomfordálunk hozzá, felnézünk rá,
alig tudjuk leplezni, hogy szívünk kalapál,
nagy levegőt veszünk,
és megszólítjuk.
Büszkék vagyunk arra, hogy tegezhetjük.

Ő pedig talán megértően mosolyog sutaságainkon.

Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka




Késő volt, mentem haza, lelkem 
az elmult nappal küszködött, 
mentem, mogorván, kimerülve, 
a kertek és villák között, 
nem is én mentem, csak a lábam 
vitt a fekete fák alatt, két lábam, 
két hű állatom, mely 
magától tudja az utat.   

S egyszerre a májusi éjben 
valami hullám megcsapott: 
illatok szálltak láthatatlan, 
sűrű és nehéz illatok, 
a lélegző, édes sötétben 
szinte párolgott a világ 
és tengerként áradt felém 
az orgona, jázmin és akác.   

Láthatatlan kertek mélyéből 
tengerként áradtak felém, 
nagy, puha szárnyuk alig lebbent 
és letelepedtek körém, 
a meglepetés örömével 
lengették tele utamat 
s minden gondot kifújt fejemből 
ez a szép, könnyű pillanat.   

S mintha élt volna, minden illat 
külön megszólalt és mesélt, 
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt; 
a rácson kísértetfehéren 
áthajolt hozzám egy bokor 
s úgy töltött csordultig a lelke, 
mint szomjú palackot a bor.   

És részegen és imbolyogva 
indultam nagylassan tovább, 
s új tenger dőlt a szomszéd kertből, 
új bokor az új rácson át, 
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam, 
egész testem elnehezült 
s azt érezte, hogy szárnya van.   

Hogy értem haza, nem tudom már. 
– A gondom ma se kevesebb. 
De azóta egy kicsit újra 
megszerettem az életet, 
s munka és baj közt mindig várom, 
hogy jön, hogy majd csak újra jön 
valami fáradt pillanatból 
valami váratlan öröm.  

2023. augusztus 6., vasárnap

Puszta Sándor: Augustinusi kör - Elmélkedések Istenről



Az Isten óriási kör 
Óriási érem 

Mindenhol csak közepe van 
szélét el nem érem 

S ha széléről indulok el 
Oly végtelen a sor 
Hogy se vége se eleje 
s Közepe sincs sehol 

Tudom nem állsz Te sok zagyva 
sorból 
Nincsen síkod és nincsen mértanod 
Nem vagy kevés és sem a sok 
a sokból 
Örök Arány és nincsen Alakod 

Lehetnél Te minden, ha akarnál, 
Azt is tudom, minden egyszerre 
vagy, 
Nem külön s nem egybe, szétzilálva, 
Egyszerre kicsi s egyszerre nagy 

Lehetnél kő fény vitorlavászon 
S szél lehetnél kék vitorlavásznon 
S magad hajó és szállnál fönt s alant 

Könyörület szétdúlt vak világon 
Hetedik petty csöpp katicaszárnyon 
S ki Ítéletet hoz s visz a Galamb… 

Olyan vagy mint… 
Milyen? 
Se olyan 
Se ilyen 

Olyan vagy mint… 
Semilyen se vagy
 Mondhatatlan kit 
Sért a hasonlat… 

Orkán zúg arcod körül 
Védőpajzs nem lárva 
Villámod lesújtna akárha 
Csak parányit lebbentenéd 
Rádismerek 
Te kinek Nevét 
S lényed leglényét 
Elrejti minden ami van 
Pedig jelen vagy mindenütt 
Láthatatlan 
Mint fában a mag mint fa a magban 
Érezlek tudlak száz alakban 
A szavak égő csipkebokraiban 
Kimondhatatlan! 

Te vagy a Kegy 
az Egy 
a képnélküli Kép 
bármennyit használjunk 
Elhasználhatatlan 
s körötted 
ezer korlát 
a zűrzavarba lép 
s bár határtalan 
nősz nősz csak egyre 
úgy közeledsz 
hogy a végső toronyból 
egyre följebb szorulunk 
a legvégső felé 
honnan a túl 
már lényeddel rokon 
s átvetjük magunk 
a korlátokon…