Laura A. Barton Snow: Éntőlem lett e dolog

" Éntőlem lett e dolog." 

1Királyok 12,24 

      Életed csalódásai tulajdonképpen az én szeretetem jelei. Üzenetem van számodra ma, gyermekem: ezt akarom elmondani neked, azért, hogy bearanyozza a viharfelhőket, amelyek életed fölött tornyosulnak, és hogy tompává tegye a tüskéket, amelyeken járnod kell. 

       Üzenetem egyetlen rövid mondat csupán, de rejtsd el a szíved mélyére. Legyen nyugvópárnád, amelyre fáradt fejedet lehajtod. Az üzenet így szól: " Éntőlem lett e dolog." Nem gondoltál még arra, hogy mindaz, ami veled történik, engem is érint? Ami téged bánt, az az én szemem fényét bántja? (Zak.2,8) Mivel drága és értékes vagy szememben, rendkívüli módon ügyelek a neveltetésedre. Amikor  kísértések vesznek körül, ellenségek támadnak rád, tudd meg:" Éntőlem lett e dolog." Én a körülmények Istene vagyok. Nem véletlenül vagy azon a helyen, amelyen állsz, hanem azért, mert én választottam számodra azt a helyet. 

       Nem imádkoztál alázatért? Látod, éppen azért helyeztelek arra a helyre, mert ott megtanulhatod ezt a leckét. A téged körülvevő emberek és dolgok által az én akaratom munkálkodik. Pénzügyi gondjaid vannak? Nem tudod, hogyan jössz ki a fizetésedből? " Éntőlem lett e dolog." Én vagyok az, akié a menny és a föld. Mert azt akarom, hogy mindent tőlem kérj és teljesen tőlem függj. Gazdagságom határtalan (Fil.4,19) Tedd ígéreteimet próbára. nehogy bárki is azt mondhassa rólad, hogy ebben a dologban nem bízol Istenben. 

       A nyomorúság éjszakája vesz körül? " Éntőlem lett e dolog."  Én, Jézus, tudom mit jelent ez. Hisz én vagyok  a " fájdalmak férfia, betegségek ismerője" (Ézs.53,3) Elvettem mellőled minden emberi támaszt, hogy hozzám fordulj, és örök vigasztalást vehess tőlem (2Tesz2,16.17) Csalódtál barátaidban? Talán olyan valakiben, aki előtt megnyitottad a szívedet? " Éntőlem lett e dolog."  Én engedtem meg, hogy csalódjál, hogy megtanuld: Én, Jézus, vagyok a te legjobb barátod. Megtartalak téged, és harcolok érted küzdelmeidben. Azután vágyom, hogy meghitt barátod lehessek.

       Hazugságot mondott valaki rólad? Hadd tegye, te pedig jöjj annál közelebb hozzám, szárnyaim alá távol minden szócsatától. Ha igazságtalanság ért, én vagyok az, aki: " Felhozza a te igazságodat, mint a világosságot, és a te jogodat, mint a delet." (Zsolt 37.6)  

       Terveid halomra dőltek?  Levert és kiábrándult vagy? " Éntőlem lett e dolog."  Hiszen te készítetted a terveket, és azután kértél, hogy áldjam meg azokat. Pedig, én vagyok az, aki tervet készítek számodra.. " Erőd felett való dolog ez, nem végezheted azt egymagad." (2 Mózes 18,18)  Te csak szerszám vagy, s nem cselekvő. 

       Vágyva vágytál, hogy valami nagy dolgot cselekedj értem? És most betegágyon szenvedsz! " Éntőlem lett e dolog." Nem tudtam másként magamra irányítani figyelmedet, annyira el voltál foglalva nagy buzgóságodban. Néhány legmélyebb tanításomat akarom így közölni veled. Engem csak az szolgálhat, aki megtanult türelmesen várni. Leghathatósabb munkatársaim gyakran éppen azok, akik nem végeznek aktív szolgálatot, de megtanulták, hogyan éljenek az imádság fegyverével. 

       Hirtelen rád szakadt egy felelősségteljes, nehéz feladat?  Indulj csak bátrán, és számíts rám. Azért helyeztelek téged ebbe a felelősségteljes munkába, hogy megtapasztald: " Megáld téged az Úr, a te Istened mindenben, amit cselekszel." (5 Móz15,18)  

       Ma egy korsó szent olajat adok a kezedbe. Használd bátran és szabadon gyermekem, hogy életed ösvényén a hitnek, bizalomnak és vigasztalásnak ezzel az olajával megkenhess minden szót, amely sért, minden körülményt, amely próbára teszi türelmedet és gyöngeséged minden megnyilvánulását.  Gondolj arra,  mindaz, ami téged zavar és bánt, alkalom Isten számára, hogy segítségedre legyen. A tövisek oly mértékben tűnnek el, amilyen mértékben felismersz engem minden dologban. " Vegyétek szívetekre mindezeket az igéket, amelyekkel én bizonyságot teszek ellenetek e mai napon..." mert ez a ti életetek (5Móz 32,46-47)

Reményik Sándor: Margaréta

A bükki rét, - a margarétás rét.   

Én nem kérdeztem: szeret-nem-szeret 

A margarétától soha. 

Nem kellett más, 

Csak fehér virágszirom-mosolya. 

Mely úgy lengett az alvó rét felett, 

Mint egy sóhajtás, mint egy lehelet. 

Én nem kérdeztem: szeret, nem szeret 

A margarétától soha.   

Petőcz András: A tisztaság verse

Nem figyelni semmire, ami itt, körülöttünk, 

sehova nem nézni, semmiféle akarat, dühök, 

harcok nem érdekelnek, nem nézem, hova, 

mikor és mi, csak éppen hallgatok, így, kívül 

mindenen, talán ez lehet a cél, igen, csak ez.  

Nyár éppen, amikor mindezt a laptopba 

írom, egyedül vagyok, ahogy egyedül ő is, 

aki csak épp, miként én, teszi-veszi a dolgát, 

mindenki egyedül, az is, aki nem – laptopba 

magam-magam, erre vágyom, csakis-csakis.  

Tisztaság könyve, írta valamikor a szerző, aki 

olyannyira fontos lett mindannyiunknak, oly 

nagyon fontos, valami újat akart, ami nincs, 

soha nem is lesz, mégis, az akarása a miénk 

itt, ezen a tájon, ahol vagyunk, magányosan.  

Valami újat szerettem volna, nem ezt a jövőt, 

ami van, sok szabad lélegzetet, perspektívát, 

elmerülni valami európai álomban, tudom, 

megfogalmazhatatlan mindaz, amit egykor 

mi, mindannyian, immáron jó harminc éve.  

Nem született meg a tisztaság verse, de az idő, 

az elment, szinte észrevétlen, az idő, mondom, 

és nem változott semmi, ránk telepszik a volt, 

arcunkba vési a döntéseit, meg a bűneinket is, 

belevési a homlokunkba, okulásra annak, aki.

Sohonyai Attila: Elég nekem

Elmondja Kőszegi Ákos

*

Elég nekem az is,  

ha holnap vagy az enyém; 

elég nekem, ha holnap után el is mész.  

Nem kérek belőled se sokat, se eleget, 

mindössze annyit, ha itt vagy, 

valóban itt legyél; nekem. 

Elég belőled annyi, ha néha szólalsz.  

Elég az is, ha örökre szótlan maradsz.  

Elég, feltéve ha némaságod beszédesebb, 

mintha egész nap szavakkal vallasz.  

Nekem akkor elég vagy. 

Elég nekem hogyha csak félig szeretsz,  

s több mint elég, ha meghagyod nekem a másik felet. 

Elég ha néha vagy bátor értünk, 

elég, ha csak akkor, mikor a kudarcunkat féltjük.  

Elég, ha nem ég el rögtön minden bennünk, 

s ha egymáshoz érünk, elég, 

ha egymás szabadságát birtokba sose vesszük.  

…akkor örökké a tied  maradok,  

s te az enyém. 

De figyelmeztetlek:  

ha így akarsz szeretni,  

akkor nekem abból sose lesz elég. 

Cseh Katalin: Tényvers

 Huszonhárom év után

bejelentette hogy elmegy  

csak úgy egyszerűen  

mintha azt mondaná  

hogy kenyérért szalad  a sarki boltba…  

Vasárnap este volt  

ott álltam a szoba közepén  

gombóccal a torkomban  

régmúlt havazások  

csöndje sűrűsödött bennem…  

Sírhatnékom támadt de nem sírtam  

csak befele a láthatatlanba  

erősnek kell lennem gondoltam  

magamban és meg is próbáltam  

de az önsajnálat erősebb volt nálam  

hogy éppen mit érzek arcomra mázolta…  

Ő azonban szenvtelenül  

összepakolta a holmiját és indult  

elköszönt elment itt hagyott  

a nyirkosan pislákoló őszi estében…  

Az üresség űrtartalma végtelen  

szundikál benne a védtelen  

meztelenül pőrén kopáran  

az egyedülvalóságban    

Hosszan néztem utána  

a fiam után…  

aztán a nyitott ablakhoz léptem  

egyetlen csillag árválkodott az égen  

meg-megremegett csecsemőfehéren…

A nap gondolata

Megfigyelted már? Ahányszor rámutatsz bárkire a mutatóujjaddal, 

hárommal mutatsz magadra.   

***

Markó Béla: Leitmotiv

Halálom után sok-sok évvel 

hihetetlenül öreg leszel, szerelmem, 

akár egy téli kaptár, 

amelyben alszik már a méz, 

és alszik a gyilkos fullánk is, 

kívülről csak egy korhadt szerkezet, 

de bent a zümmögés, 

bent a virágok illata, 

a magasság és a messzeség, 

bőrödet fújja kint a szél, 

ráncosodsz, de csak mint almán a héj, 

mert legbelül a szürke tömkelegben 

virraszt, ki egykor teljesen te voltál, 

de most csak akkora, 

mint egy méhkirálynő, 

s a kaptárból ki már sohase röppen, 

ott táncol bent egy kicsi leányka, 

olyan kicsi, akár a kisujjam, 

ő parancsol minden pillanatban, 

de ha nyílik tavasszal a kaptár, 

akkor sem jön ki a verőfényre, 

ott énekel bent a sötétségben, 

ott énekel egyre távolabbról…

(1991)

Kosztolányi Dezső: Boldog szomorú dal

Elmondja Csuja Imre

*

Van már kenyerem, borom is van, 

Van gyermekem és feleségem. 

Szivem minek is szomorítsam? 

Van mindig elég eleségem. 

Van kertem, a kertre rogyó fák 

Suttogva hajolnak utamra, 

És benn a dió, mogyoró, mák

Terhétöl öregbül a kamra. 

Van egyszerü, jó takaróm is, 

Telefonom, úti böröndöm, 

Van jó-szívü jót-akaróm is 

S nem kell kegyekért könyörögnöm, 

Nem többet az egykori köd-kép, 

Részegje a ködnek, a könnynek, 

Ha néha magam köszönök még, 

Már sokszor előre köszönnek. 

Van villanyom, izzik a villany, 

Tárcám van igaz szinezüstből, 

Tollam, ceruzám vigan illan, 

Szájamban öreg pipa füstöl. 

Fürdő van, üdíteni testem, 

Langy téa, beteg idegemnek. 

Ha járok a bús Budapesten, 

Nem tudnak egész idegennek. 

Mit eldalolok, az a bánat 

Könnyekbe borít nem egy orcát, 

És énekes, ifju fiának 

Vall engem a vén Magyarország. 

De néha megállok az éjen, 

Gyötrödve, halálba hanyatlón, 

Úgy ásom a kincset a mélyen, 

A kincset, a régit, a padlón, 

Mint lázbeteg, aki feleszmél, 

Álmát hüvelyezve, zavartan, 

Kezem kotorászva keresgél, 

Hogy jaj! valaha mit akartam, 

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, 

A kincs, amiért porig égtem. 

Itthon vagyok itt e világban 

S már nem vagyok otthon az égben.

Cseh Katalin: Mi szerelmünk

Mert a mi szerelmünk  

űzött, hajszolt álom,  

fejünk fölött köröz,  

várja, hogy leszálljon.  

Mert a mi szerelmünk  

mintha nem is volna,  

csak az árnya lebben,  

s poros a porondja.    

Mert a mi szerelmünk  

esti mese, ábránd,  

ott felejtett csöndváz  

a magány tornácán…

Cseh Katalin: Elmélkedő

A tanár néni bejelentette,  

hogy ma van a Magyar Kultúra Napja, 

és ebből az alkalomból a Himnuszról  

fogunk beszélgetni. Megkérdezte, tudjuk-e, hogy  

ki a Himnusz szerzője. Rajtam kívül kevesen tudták  

a helyes választ. Volt, aki József Attilát említette,  

volt, aki Petőfit, mások Arany Jánost.  

Aztán a tanár néni felolvasta a költeményt,  

utána mi szakaszonként újraolvastuk, végül  

egy kórus előadásában is meghallgattuk.  

Sokáig azt hittem, hogy a Himnusz  

csak egy versszakból áll, mert mindig  

csak azt az egy szakaszt énekeljük  

a templomban vagy a különböző ünnepélyeken.  

A tanár néni elmagyarázta, hogy a Himnusz  

keretes szerkezetű, mert az elején és  

a végén is Istenhez fordul a költő.  

Azt is mondta, hogy aki megtanulja kívülről  

az egész verset, az kap majd egy szép kövér  

tízest a naplóba. Elhatároztam, hogy én  

megtanulom. Egy kicsit nehezen megy,  

de már tudom az első három szakaszt,  

ahol a költő felsorolja, hogy Isten  

mi mindennel ajándékozta meg a magyar népet.  

Azokat a versszakokat is meg fogom tanulni,  

amelyekben arról ír, hogy miért és mivel büntette meg.  

Jövő hétre kívülről fújom majd az egész költeményt.  

Nagymamám megdicsért, és azt mondta, hogy büszke rám.  

Ma volt a nagy nap, kiálltam az osztály elé, és belekezdtem  

a Himnuszba, ment is, mint a karikacsapás,  

de amikor odaértem, hogy „Hányszor zengett ajkain…”,  

hirtelen megakadtam, nem jutott eszembe egy sor sem.  

A tanár néni azt mondta, hogy nem baj,  

előfordul az ilyesmi, nincs itt a világ vége.  

Lógó orral mentem helyre.  

Behunytam a szemem, el is bóbiskoltam.  

Egy hatalmas arénában találtam magam,  

ahol a Himnuszt kezdtem mondani:  

az első szakaszt, a második szakaszt…  

a nézőtéren rengetegen voltak.  

Kölcsey Ferenc ott ült az első sorban,  

komolyan figyelt engem, kezeit tördelve szurkolt,  

hogy a „Hányszor zengett ajkain” után  

ne torpanjak meg… „Bújt az üldözött s felé”  

sorig jutottam… a továbbiakban mi történt,  

nem tudom, mert a csengő éles hangja  

megzavart, s én hirtelen felébredtem… 

  ‍

Cseh Katalin: Rongyászás

Kidobom a kukába a rongyokat, te visszaviszed a házba,  

még jók lesznek valamire, sohasem lehet tudni.  

A rongyok is te vagy, illetve hozzád tartoznak:  

a molyrágta kabátok, prémek, szőnyegek, pulóverek…  

A te világodat rombolom szét, szentségtörést követek el,  

ha egyet is kidobok, ha egyről is kijelentem, hogy fölösleges kacat.  

Azok a rongyok a fontossági sorrend elején állnak, mert neked  

kedvesek, csak én látom hasznavehetetlen limlomnak őket.  

Most megkövetlek, igazad volt, igazad van…  

Szélben szárnyalnak a rongyok, a te szeretett rongyaid,  

gyönyörködnek bennük a nyári angyalok,  

az égi szárítókötélen fehér álmok lengnek,  

föltekintek rájuk, záporoznak rám foszlott csillagok…

Rajnai Lencsés Zsolt: Tehozzád (8)

Százkezű fák ölelik a horizont szélén 

padok lengő szegélyét, 

merengő estékbe vesznek útjaink.   

Őrálló villanypóznák rajzanak mellettünk 

szerelmesen, s bokrokból fon 

koszorút bokánkra szelídségünk…   

Itt ülsz mellettem, bár virágok térdelnek 

közöttünk. Messziről háború szele zsong esténkbe 

félszeg-gyáván megbontva az idillt, de 

bizalmunk angyalként mosolyog ránk. 

Hullámzó lángokba kapaszkodunk, te meg én, 

lélek lángjaiba, – erősen… 

Szűzi tekinteted szívembe esik hangtalan, 

de örökre, és nem szabadul soha már 

pörös magányom kérleléseitől.   

Szétcsúszott ábrázatok kortalan ölelnek, 

és öregszel, de nem zavarnak ráncaid, 

mert belül vagy, ott vagy belül, és örökre 

az vagy akinek szeretlek, – mert nagyon szeretlek!   

Én szenvedélyes ember vagyok, 

és mindig fájni fog, hogy nem adhattam 

magam neked, és nem tudtalak boldoggá tenni 

úgy ahogy akartalak, és amihez igazán értek…   

És idővel halál felé ballagunk, a sírjaink hozzánk 

készülődnek, s a falak bennünk konokul 

magaslanak egymással szemben… 

De hallasz-é néha? Mert olykor átkiáltok!

Jánosházy György: Tavasz, ifjúság

Tegnap tavasz volt még, rügyek fakadtak, 

és az utcákat langyos szél söpörte, 

március új erőt adott a Napnak, 

és zuhogott a fény a szomju földre.  

Tegnap még reggel iskolába mentem, 

tankönyvvel teli táska nyomta hátam, 

vagy kamasz-vággyal az utcán csellengtem, 

egy kislányt lestem vén ház ablakában.  

Tegnap tavasz volt, ifjúság, öröm. 

Ma úgy tengődöm, mint sarkkörön

jégcsapok lógnak az égről s szivemben.  

A madarak se térnek vissza többé. 

Szétomlik minden nyúlós, ronda köddé, 

s elmerülök a dermedt téli csendben.

Káli István: Fényben

Egy idő óta minden reggel felébredek. 

Akkor csak úgy széthúzom a függönyöket,

Csak úgy kitárom az ablakot. Ennyi, nem több. 

Nem hunyorgok a hirtelen világosságra, 

És nem sokkol, hogy odakint tavasz van. 

Az sem baj, ha a szemközti almafán 

Egy magányos gerle tollászkodik, 

És az sem, ha az orgonabokrunkon 

Éppen most bomlik virággá egy rügy. 

Csak hadd áradjon az ibolyamezők illata, 

Engem nem bánt, hogy olyan egyformán lilák. 

És az aranyeső sárgájára sem vagyok irigy. 

Nem zavar, hogy minden vacak kis méh 

Talál már magának hasznos elfoglaltságot. 

S ha napsütés van, még a szellőt is elviselem. 

És nem törődöm azzal, hogy a tegnapi becsvágyam 

Mára öncélúvá lehet és felemészt. 

Mert már tudom, ha meghalok is, fény leszek: 

Olyan igazi, csodaszép fény a te szemedben.   

Káli István: Ötvennyolc

                    D-nek, A-nak, J-nek,           

                    a majdani bátorsága jegyében   

Nem kísért már se gyanú, se kétely. 

Mivé dermedt bennem dőreség s gondolat! 

Enged álmodozva ülni, és nem 

Zaklatja magát a múló idő miatt.   

Nem kínoz érdes, sorsgyilkos magány, 

Sem sötétség, sem az éjek püffedt csendje. 

Hitem a reményt fojtogatja, s nincs 

Már a szeretetnek bennem méltó rendje.   

Mi harc volt, elmúlt. 

A célt feléltem, Akár a világ önnön tartalékait. 

Törekvés nélkül fogy tovább időm – 

Nem is értem, hogy mit keresek én ma, itt…   

Úgy véltem, élni jó, mert emberi, 

S hogy testem önző lelkemnek lett lakása,   

Nem zavart, tréfával ütöttem el – 

Hisz Istennek vagyok csodás földi mása.   

A mindenséget, s benne a mindent 

Egynek láttam, ahogy Jézust áldva illik. 

Nem rángattam ajtót, sem fiókot, 

Előbb megfigyeltem, hogy mi merre nyílik.   

Becsültem elmét, okfejtést, érvet, 

Haladást, tréfákat és kauzalitást. 

Szerelmeim akként értékeltem, 

Tudnak-e nyújtani nekem valami mást.   

Ha becsmérelt, ki ellenem fordult, 

Megértőn fogadtam vak okszerűségét, 

S bár beleszédültem is a vak dühbe, 

Próbáltam kivárni a mondatok végét.   

Nem fedtem el az arcom, ha rájöttem, 

Hogy e szörnyűséget már valahol láttam. 

Hazudtam önzőn, olykor kegyesen, 

S vállaltam ilyenkor, ha csalóvá váltam.   

Ódzkodtam attól, mi tökéletes, 

Mert nem hihettem el a bűntelenséget, 

S tükörbe zártam szomorúságom, 

Mikor ráéreztem, bent bűnbánat éget.   

Láttam másokon, vagyok jó és rossz, 

S már dicsekvés volt az öntudatosságom, 

Pedig naponta vívtam magamért, 

Remélve, a halált így miszlikbe vágom.  

Az örömért gyöngyözve fizettem, 

Főhajtva fogadtam mások bölcsességét. 

Győzelmeimnél, ha bírta erőm, 

Többre tartottam a csendet és a békét.   

A tikkadásba fúló szónoknak 

Elnéztem minden blőd aranyigazságot,   

S szívembe zártam ellenemet is, 

Ha vaskos tréfáimhoz aranypofát vágott.   

Nem pereltem elrablott időmért, 

S ha szükségét láttam egy-egy vallomásnak, 

Gyengéimért busásan fizettem – 

Kiadtam titkaim hitetlen tamásnak.   

Vágyaimat bárhogy álcázhattam, 

Pellengér-kalodát állított asszonyom. 

Higgadt férfikor szólamán fújva 

Újra eljátszhattam kamaszos viszonyom.   

Éltem gödörben is, égő szemmel, 

A homálytól jól megrészegedtem. 

Kegy-létrán másztam ki, mégis durván 

Káromkodtam: erre teremtettél engem?!   

A fényre – csak ennyit tudtam akkor, 

Mert fényben akartam látni minden formát, 

Mint a gyermek, hisz még nem tudtam, hogy 

A sejtelmesség inkább erény, mint korlát.   

Lennék bár bajban, mégis háborgás 

Nélkül tűrném, mit a tükröm képembe vág, 

Ha nem gyötörné elmém a kétség: 

Tudja-e Istenünk, milyen ez a világ?   

A vér még lüktet bennem, s széthordja 

Testemben a tiszta ösztönt, élni tudást, 

S ebből serken, szeretetté lesz –

Mindig viselhető bíbor fenség-palást.   

Szolga én már soha nem lehetek. 

Kit magamba zártam, bármikor elmehet. 

Nincs más értékem, mit adhatok, csak 

A szabadságot – vállalt függőségemet.

2005 május 15-én, Pünkösd vasárnapján