József Attila: (Drága barátaim...)

Drága barátaim, kik gondoltok még a bolonddal, 

nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől, 

ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok. 

Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével 

bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság. 

Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva 

rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor. 

1937. nov.

Rakovszky Zsuzsa: Dal az időről

Fésű földben, karóra víz alatt, 

madártetem a hóban… 

Száz év előtti karácsonyi lap 

a bombatalálat érte fiókban. 

Fényképcsomag: aki már nincs sehol, 

vízparton áll, gyerek fölé hajol, 

sötét haja lobog a nyári szélben. 

Szilánkok egy ház romjai alól, 

amely leégett az idő tüzében. 

Fakó zseblámpafény erőlködik, 

hogy kimentsen az éjből valamit. 

Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs. 

A múlt kihamvadt évtizedeit 

villantaná törött tükördarab. 

Ahogy a kő fölött beforr a hab, 

ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen – 

a végén ránctalan nemlét marad, 

mintha sosem lett volna semmi sem. 

Sohonyai Attila: Megadás

Elmondja Gáti Oszkár

*

Szúrós tekintettel nézem arcod, 

a kés éles, de életlen ehhez a pillanathoz. 

Tudod én már vallottam, hogy a magány a legnemesebb kincs, 

s megdicsőülés, s hogy elvész, ki hisz, 

s hogy az embernek a legjobb így, 

mert mit kaphat maga mellé, ennél jobb nincs: 

miért vagy itt? 

Én vakon bíztam régen a sorsot és fürödtem a csókot, 

téptem a rózsát, s megrajzoltam mindnek az alkonyt. 

Most az üres kert egyhangúsága mi gyógyít, 

s e szöges makacsság, mi mint a balzsam, beborít: 

miért vagy itt? 

A vas évek téglái felépítettek bennem minden falat, 

és sötét árnyéka e kővárnak elfed minden napsugarat. 

Mióta beléptél, jellemed mind e tömörből olvadást szít, 

s az évek hordta csakazértis, mint a vad szél ahogyan 

a száraz homokvárnak ér, súlytalanul porlik: 

miért vagy itt? 

Hogy szerettem-e? Igen. 

Hogy hazudtak-e? Igen. 

Hogy sok volt-e? Igen. 

Hogy megaláztak-e? Igen. 

Hogy nem érdekelt? Igen. 

Hogy mindent odaadtam-e? Igen! 

Mindig! Mindig! Mindig! 

Miért vagy itt??? 

…a vihar bennem elernyedten apad, 

elmémben a csökönyös had fegyvert ejt, s térdet hajt . 

Számban lassan nyíló, meleg tenyérré idomulnak a szavak, 

füleim mosolyban zokogó ódát hallanak: 

a megadás bennem attól, hogy itt vagy.

Fenyő László: Vigasztaló

- Siessetek 

zúgók, fenyvesek, vadvizek, 

szeressetek, 

kőről-kőre ugrasd patak 

ha gúnnyal is, a nevemet. 

Holnap megyek, 

visszajövök-é, nem tudom, 

ne szégyelld és sohse tagadd meg 

erdei út, a lábnyomom. 

Ki jön velem? 

Úgy akarok elmenni, megrakódva, 

tőletek-kincsesen.  

Ez legyen búcsu-indulóm, 

hangos zene, 

hogy a csalódás hangjait 

túlharsogjam vele.  

Mért hogy az ember visszatér? 

Boldog tavalya visszavonja, 

de hova hullt emléke-hamva, 

mi szél törölte le, mi szél? 

Lelkem, ezt úgy hívják: csalódás, 

léted tápláló-eleme, 

mi volna, ha te nem csalódnál? 

járj-kelj, csalódj, hiszen tudod már: 

aki csalódik, nyer vele - 

majd eljő rád is egyszer a 

sohsemcsalódás hidege.  

Köszönd meg, ami van s ha fáj is 

hogy mindennek más arca lett, 

nyitott szemmel fogadd az újat 

és a régit remegje húnyt szemed, 

míg majd a kettő keveredve, váltva, 

kibékít, mert az újban is felötlött 

a réginek egy-egy rokon vonása -  

ládd, az avar is évről-évre újul, 

friss sárgulással újul, színesebb lesz, 

emlékedbe új emlék belejátszik: 

az új, a régi, az egyik, a másik, 

keverve több és egyre kedvesebb lesz. 

Lázár Péterné: Az élet értéke

„ Tanítványaihoz pedig így szólt: Ezért mondom nektek, ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, se testetekért, hogy mibe öltözködjetek, mert több az élet a tápláléknál és a test a ruházatnál.”

(Lukács ev. 12,22-23)              

       Egy társaságban szó került egy közös ismerősről, aki hosszú, súlyos betegség után nem régen halt meg. Valaki így szólt az elhunyt utolsó éveinek szenvedéseiről: „nem volt már az élet”. Elgondolkodtam, hogy ilyen súlyos kijelentések milyen könnyen kicsúsznak a szánkon. Mintha tudnánk, hogy mi az élet. Azonosítjuk az életet az evés-ivással, földi boldogsággal, egészséggel. Jézus Krisztus éppen ezzel a felfogással száll szembe, amikor azt mondja, hogy az élet több ezeknél.           

      De mi ez a több? – Akkor látunk meg ebből a többől valamit, amikor valamiért maga az élet kerül veszélybe. Akik a halál torkából szabadultak meg, csodálatos változást tapasztaltak: olyan dolgokat vettek észre, amikre korábban oda se figyeltek; olyasminek örültek, amit régebben magától értetődőnek tartottak. Egy mély veremből napok múltán kiszabadult ember mondta el, hogy határtalan boldogsággal töltötte el a napsütés. Egy öngyilkosságot megkísérlő ember, akit sikerült megmenteni, kimondhatatlan hálát érzett azért, hogy nem halt meg. Olvastam egy betegről, aki eutanáziára kért és kapott engedélyt (egy olyan országban, ahol erre törvényadta lehetőség van), mert úgy érezte, nem fogja bírni, ami rá vár. De, amikor közeledett a halálos injekció beadásának ideje, váratlanul fellángolt benne az élni akarás vágya, s elutasította magától a kegyes halált.           

      Tovább beszélgetve meghalt ismerősünkről, kiderült, hogy betegségének ideje alatt sokkal közelebb került az őt odaadóan ápoló feleségéhez, mint házasságuknak előző évtizedeiben bármikor. Ebben az állapotában értette meg, hogy milyen sokat jelent neki élete párja. Az ő szeretete tartotta életben olyan hosszú ideig még súlyos betegen is. Ez alatt az idő alatt sokkal jobban összekovácsolódtak, mint jó napjaikban.           

      Az ember élete azért drága és értékes, mert Isten semmi mással nem pótolható, felfoghatatlanul csodálatos ajándéka. Igazi értékét legjobban az mutatja, hogy Jézus Krisztus érdemesnek tartotta arra, hogy isteni élete odaáldozásával megváltsa a haláltól.    

Forrás: Napi Ige és gondolat

Sohonyai Attila: Napról napra

Elmondja Kőszegi Ákos

*

…nem tudom milyen örökké szeretni. 

Milyen, ha lehozzák a csillagokat. 

Miként lehet valakivel megöregedni, 

s szép szavakban esküdni, a valójában 

bebizonyíthatatlant… 

De azt tudom, milyen, utánad inni az üvegből, 

milyen előbb takarni be téged, mint magam, 

hogy reggel neked kedvedért kávét főzök, 

s ha elönt a félelem, első, hogy téged felhívjalak. 

Hogy mosolygok, ha sokáig készülsz, 

és egyre jobban tetszik, mikor kócos vagy, 

amikor a hibáinkat megnevetjük, 

…amikor a biztonságot úgy hívod: „ két karodban”. 

…nem tudom milyen örökké szeretni. 

Milyen, ha lehozzák a csillagokat. 

Én azt tudom, hogy te vagy az a valami, 

ami miatt akarom, hogy a mát kövesse, 

mindig egy holnap.

Jánosházy György: Jó volna most

Jó volna most a kezem összetenni, 

elmondani egy gyermeki imát, 

mesemondó fa tövén megpihenni, 

és szűrt fényt szívni üde lombon át.   

Jó volna most lehunyni két szemem, 

lelkemmel pisla csillagokba nézni, 

emlékekben kutatni csöndesen, 

szétfoszlott, régi álmokat idézni.   

Jó volna ernyedt elmémből kizárni 

a világot, és mélyében halott 

cafrang helyett Isten nyomát találni.   

Jó volna már nem hallani a talmi 

szófecsérlést, csak tiszta dallamot, 

és égi muzsikába belehalni.

Cseh Katalin: Nővérek

Testvérek vagytok, anyám az idősebb,  

te a fiatalabb… ültök egymás mellett  

a konyhában és társalogtok, nosztalgiáztok,  

vagy éppen arra emlékeztek, amikor a részeg  

orosz katona magából kivetkőzve, harsány káromkodások  

közepette barisnyákat keresett, és ti az ágy alatt  

a rémülettől elcsigázva reszkettetek,  

falhoz lapulva vészeltétek át a borzalmakat,  

csodával határos módon nem esett bántódásotok.  

Anyám a szókimondó, a közlékeny,  

te a visszahúzódó, a zárkózott…  két különböző világ, 

két másképpen  

formált lélek… anyám beszél, te inkább  

hallgatsz, de minden szavát elraktározod  

valahová mélyre…  

Anyám gyönyörűen varr, neked is felújítja

a ruhatárad: csipkegallért illeszt a blúzok nyakára,  

a megunt hosszú ujjú ruhákból rövid ujjúakat varázsol…  

jár a varrógép pedálja, te közben főzöl és azon töprengsz,  

hogy zserbót vagy almáspitét süssél hétvégére.  

Nincs mindig egyetértés köztetek, de soha nem hangoskodtok,  

nem engeditek, hogy elfajuljanak a nézeteltérések, tapintatosan  

kezelitek egymás személyiségét, illegális érzelem-határátlépést  

nem követtek el…  

Nővérek vagytok, együtt mentek vásárolni vagy a templomba,  

hasonló kosztümben, hasonló kalap a fejeteken,  

hasonló testtartással és hasonló apró lépésekkel…  

Anyám szeméből a szomorúság a tiedbe költözött,  

s most ott pulzál a hűvös csillagok között…     

Ültök a mennyei lugasban, örök nyárban,  

tükröződik képmásotok hullámzó elmúlásban…      

Kassák Lajos: Mozdulatlanul az időben

Szép szerelmesem, őrizlek magamban holtomig

akár egy csillag ragyogtál előttem az űrben

s most itt állok kifosztottan, felettem az éggel

mely vakon didereg és hullatja rám terheit.

Csillag voltál bizony, mezítelenül fürödtem

hajnali fényeidben s telhetetlen csodáltam              

nagy fekete szemeid és a mozdulatokat

melyek önfeledten mutatták fehér vállaid.

Messze vagy már s utánad cseng fájdalmam éneke

nem panaszlón, inkább fennen hivalkodva véled

aki a jó és rossz fölé emelted életem

s aki figyelted vergődő szívemet a csöndben.

Cseh Katalin: Elmélkedő

Dolgozatokat javítok    

természetes fényben, kora délután,  

a háttérben Chopin: Cisz-moll keringő.  

Elmosolyodom, amikor az alábbi  

gyöngyszemekre bukkanok:  

„ A balladákban az ismétlések szerepe az,  

hogy felizgassák az olvasót.”  

„Toldi csak egy dolgot szeretett: az anyját.”  

„A költő ül a versben és oda várja  

a kedvesét is.”  

Egyszer csak szemembe ötlenek  

a gyenge tanulók stigmáját láthatatlanul is  

magán viselő ötödikes lányka  

vézna betűkkel rótt sorai:  

„Tanár néni, fárasztó lehet magának  

az én fogalmazásomat olvasni,  

de én csak ennyit tudok és így, bocsánat…”  

A dolgozat utolsó mondatai,  

nem tartoznak a tárgyhoz,  

őszinte lélek-villanások.  

Ez a kislány ezekkel a sorokkal  

írói magasságokba emelkedett.  

Elérzékenyülök.  

Lassan besötétedik,  

lámpafénynél folytatom a javítást,  

a háttérben Schumann: Álmodozás.  

Az utolsó dolgozat után  

próbálok megpihenni,  

de sokminden kavarog a fejemben.  

Magam előtt látom az összes  

dolgozatíró gyereket:  

áramlanak a gondolatok,  

vagy éppen áram(lás)szünet van, 

a tolluk végét rágják, izzad a tenyerük,  

összemaszatolják az előttük  

közönyösen várakozó papírlapot…  

Aztán egy hatalmas osztályterem  

bukkan elő  

megszámlálhatatlanul sok iskolapaddal:  

mindenikben egy tanuló ül és ír,  

alkot a megtorpant időben, 

nyugodtan, ráérősen, stresszmentesen,  

teljes harmóniában önmagával.  

Eggyé válnak azzal, amit írnak,  

majd szép lassan eltünedeznek  

a padokból, az osztályteremből,  

az emlékezet(em)ből.  

A dolgozatjavító tanárnál  

van magányosabb?  

Talán a dolgozatíró gyerek.

Makay Ida: Akár a föld, a fű

Része vagy már a napjaimnak, 

az örökforgó évszakoknak. 

Hajnallal kelsz, alkonnyal nyugszol. 

Része vagy már a létezésnek. 

Akár a föld, fű, csillag, ének. 

Lüktetsz a mindenség erében.                 

Állandó vagy, ha észrevétlen. 

És leszel majd halálom része. 

Szótalan a törvény beszéde. 

Sötét, kialvó égitestek 

utolsó fénye, lobbanása. 

Mulandóságom örökléte.

Áprily Lajos: Miatyánk

Imádkozom, halkan, szomorúan. 

A szó megtorpan, mire odaér: 

A mi mindennapi… Rég nincs, Uram, 

az asztalunkon egy falat kenyér.

Obediah Michael Smith: Hangszer

Ha most 

Megjelenik 

És becsönget hozzám 

Meg nem 

Lepődöm - 

Isten mindig felel 

Az imára.   

Dabi István fordítása   

Vékony Andor: Őszi vers

Hulló falevél 

Az ősz a lelkedig ér 

Szavakba öntöd

Mubera Mujagic: Egy nő

Egy szép, fiatal nő 

minden nap 

egymaga 

hangosan, szépen, szenvedélyesen 

énekel az utcán. 

- A bolond - mondja mindenki. 

Tegnap óta 

ugyanilyen hangosan énekel 

egy férfi karján 

és már 

senki sem mondja - A bolond! - 

már ezt gondolják: 

- Milyen boldog az az ember!    

Dabi István fordítása