Sebestény-Jáger Orsolya: Téli fohász

Te tisztogasd szívemet 

szavakkal, égből kapott emberekkel, 

Uram, amíg lehet.  

Te add, hogy e szív tudjon sírni is, 

s ha az idő kútjába néz, 

a víz a mélyben ne legyen hamis.  

Engedd Uram, hogy mind egyszerűbb legyek, 

mint nyári réteken 

a felhőkkel játszó kisgyerek.  

Engedd Uram, hogy Téged lássalak, 

oszlasd semmivé, 

mi sár volt, iszap, vagy salak.  

S ha szállást adhattam Neked, 

én a méltatlan, kopott jászol, 

minden egyes pillanat, ha elfeledtelek, 

bennem s belőlem hiányzol.  

Te tisztogasd szívemet 

szavakkal, égből kapott emberekkel, 

Uram, amíg lehet. Amíg lehet.

Gál Sándor: A kérdés

már befelé élek 

befelé 

egyre közelebb önmagamhoz 

ahol már 

jól érzékelhető 

az űri messzeség 

izzó kettős íve 

s a megérkezés 

vélhető nyugalma 

az igen és a nem 

tudható kristály-igazsága 

ami belőle látható 

és ami láthatatlan 

mozdulatlanságból 

a kihajló mozdulat 

az érintés titka és csodája 

sorsok örvénylése 

eggyé tömörül a befelé-lét 

a mélység sötétedő csendje 

önmagát gyarapítva szétterül 

s benne az örök kérdező 

ki vagy te 

válaszolj 

az elmúlásig 

mi a szándékod velem  

 

Fellinger Károly: Mini-Duna

Sötét este van. 

Kishúgommal és anyával 

kimegyünk apu után 

a közeli Kis-Dunához, ahol 

barátjával halászik.  

Tonhalkonzervet viszünk nekik, 

mert éhesek, 

hisz sose fognak a botjukon 

kívül semmit.  

Kishúgom modern ovis, 

csak Mini-Dunának 

hívja a Kis-Dunát.  

Anya hirtelen megáll. 

Hugicám, Anna 

érdeklődve kérdi, 

most miért álltunk meg?  

Anya azt válaszolja, 

ki kell cserélni 

a zseblámpa elemét, 

mert nem világít.  

Kishúgom erre megdöbbenve 

mondja anyának, 

észre se vettem 

ebben a nagy sötétben.   

Kassák Lajos: A költő magával felesel

Balgák megkísértése 

Egy szeretetreméltó kortársammal találkoztam ma. 

Költő. Valahonnan az északi hegyvidékről származott 

s most kigombolt kabáttal és boldogan sétál az 

őszben. Mit neki a köd, az erjedő falevelek és a szél, 

mely a folyó felől suhan a körutakra? Költő, gondolom 

s majdnem szánom őt magamban. Sajnálom kicsit, mint a 

rokonaimat, akik hozzám hasonlítanak.  

Még itt jár előttem, még hallom a léptei kopogását 

s talán a következő pillanatban kibontja szárnyait 

s felszáll a magasba. Hogyan múlnak majd napjai 

a kék levegőégben? Ki veti meg ágyát? Ki aprít zsemlyét a kávéjába?  

A költők mind szegény emberek s kicsit bogarasak is. 

Szeretik a magányt, de ha senki nem látja őket, a halakkal 

és madarakkal társalognak. Szegénykék. Követem őket, ha 

olykor szerencsém van hozzájuk. Tudom, ez a mániám a fegyver 

mellyel megölöm magamat s csak követem őket és átveszem 

súlyos keresztjüket.

Jan Twardowski: Köszönet

Köszönöm Neked hogy nem fehér minden vagy fekete  

hogy a tehenek tarkák  

és a maszlagos fű sápadtsárga  

hogy alul olajbogyózöldek az ebihalak  

a harkályok meg sokszínűek piros pöttyel a farkuk fölött  

a pisztrángok kékesszürkék  

barnásviola a nadragulya  

az arany pedig mindenszínnel egyezik és árnyékot nem fogad be  

az arcok szeplősek  

s a csőrök nemcsak hosszúak vagy rövidek  

hiszen a piróké vastag a bankáé meg görbe  

köszönöm azt  

hogy a múlandóság betölti feladatát  

meg azok is akik hibákat védve szeretnek  

mi akarunk csupán mindig vagy ilyenek vagy olyanok lenni  

s a végén mégis csak pepitává sikeredünk

Sajgó Szabolcs fordítása

Jan Twardowski: Ő

Megállt  

árnyék az ablakom alatt  

vándorfelhő fölöttem  

teszem mintha nem lennék  

feledem  

kopog  

megint nem nyitok  

gondolom: késő van sötét  

- Ki az? - kérdem végül    

- A szerelmes Istened  

viszonzatlan szerelmével

Sajgó Szabolcs fordítása

Örkény István: Leltár

dombos táj (zivatar után) 

3 gomolyfelhő 

1 halastó 

1 gátőrház 

1 férfi (az ablakon kihajolva) 

1 kiáltás 

1 jegenyesor 

1 sáros út 

kerékpárnyom (a sárban) 

1 női kerékpár 

1 kiáltás (az előbbinél hangosabb) 

1 pár szandál 

1 szoknya (a szélben lobogva, 

a csomagtartót csapkodva) 

1 milflőrmintás blúz 

1 darab amalgámtömés (fogban) 

1 asszony (fiatal) 

1 kiáltás (még hangosabb) 

új kerékpárnyomok 

1 becsukódó ablak 

csönd.  

Dévényi Erika: Aggódó szív

        (Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül 

        című könyvét felhasználva)  

Az aggodalom olyan, mint a hintaszék 

Csak indulsz, de az út végére sosem érsz 

S míg a hintaszékben legalább tiéd a nyugalom 

Addig békéd elvész, szorítja az aggodalom  

Hiába félted a gyermeked, hogy rossz útra lép 

Nem aggodalmad óvja az útkereszteződést 

Remegő kézzel engeded el az útrakelőt 

Pedig nem a félelmed mi megvédi őt  

Aggódva nézed a viharfelhőket 

Pedig az nem védi meg óvó tetődet 

Hiába kerülöd így az ördög tüzét 

Az aggodalom nem olt, csak belűről tép  

Az aggodalom szilánkjai összerakódnak 

A ma terhével egységet alkotnak 

S kész lesz egy olyan hatalmas teher 

Amelyet szíved már nem bírhat el  

Nem tudod mit hoz a jövő, mi az, mit kapsz 

Hisz emberi léted erre nem adhat választ 

S ha aggódsz, mert azt féled, rossz lesz élted 

Csak azért lehet, mert kevés a hited  

Legyen előtted Péter példája 

Az aggodalom őt is megtalálta 

Amint a vízen hitét kezdte feledni 

Tanító példaként elkezdett süllyedni  

Isten igéje válaszol neked 

Megnyugtat téged, ha hűen figyeled 

Azt mondja ne aggódj a holnapért 

A holnap majd aggódik magáért  

Az égi madarak sem vetnek, aratnak 

Mégis az Úr kegyelmében laknak 

A mezei liliomok sem varrnak ruhákat 

Az Úr akaratából mégis pompáznak  

Ne akarj már akkor átkelni a hídon 

Amikor még nem is tudsz a folyóról 

S ha már látod a folyót, akkor se félj 

Isten szárnyakat adna, ha leesnél  

Hited legyen ernyő, de ne te döntsd el 

Hogy esőtől vagy naptól védjen 

Isten teremtette az esőt és a napot 

Áldásként adja neked mit alkotott  

Életünk minden holnapja előbb Istennel találkozik 

Tudd, hogy az Úr szeret téged, ne aggódjon a szív 

Hidd, hogy az utadat mindig a béke vigyázza 

Melyen a pásztor elöl megy, s a bárányok utána  

Molnár G. Krisztina: Ha jössz

Ha jössz, lábujjhegyen jöjj, kövess, 

csak csendesen, csak csendesen. 

Rezzenetlen lombok, törzsek közt 

üzen a szél, oly szelíd, mint egy 

puhán merengő, lírai költemény. 

Lelkemben apró borzongások, 

pillangók halvány rebbenése, 

fűszálakhoz simuló mosoly. 

Őrzöm neked az erdő halk 

szusszanását, az avar puhaságát, 

a fény derengésének titkát. 

Elsimulnak a köznapi gondok, 

arcot ölt a zengő Harmónia. 

Csend simul a csendhez – oda.  

Csorba Piroska: Nézd, Uram

Nézd, Uram, elmúlt tavaszom, 

lobogó fáim zöldje őszre váltott, 

gyümölcseim oly súlyosak, lehúznak, 

s a virágok illata csak emlék. 

Álmaimat felissza a hajnal, 

s nem adja vissza se nappal, se éj. 

A mozdulatom egyre lágyabb, 

s nem én: a tárgyak fognak lassan engem. 

Távolig nem ér el tekintetem, 

mi közel van, már azt se látom, 

testem is teher nekem, Uram, 

tán el se bírom Golgotámig. 

Gyomjaim halódnak sárgán, 

hullámaim tóvá simulnak, 

csönd hallgat bennem engem. 

Közel a tél, a hó alatt 

kopár fájdalmak kemény bokra. 

Fehér a feketét magába oldja, 

bennem nem lesz magamból semmi többé – 

Jöhetsz, Uram, foglald el helyed.  

Zelk Zoltán: Téli fák

Nem fáztok, ti téli fák, 

mikor meztelen az ág? 

Eldobtátok a nyári zöld 

s az őszi aranyruhát.  

Ejnye, ejnye téli fák, 

ez aztán a furcsaság: 

hideg télben levetkőztök, 

nyáron viseltek ruhát!      

Tamás Tímea: Félelem

tudod
rég nem félek sötéttől hidegtől magánytól
hazug szavaktól elmaradt csóktól virágtól
és attól sem amitől úgy félnek az emberek
hogy elhagy a kedves jaj ma már nem szeret
hogy mi lesz ha a jövő nem újat s csodát hoz
mi lesz ha állítnak majd falhoz avagy fához
attól félek – egyszerre veszted el arcomat
Ő – lehull a sarokba mint ócska kacat
s mikor hazamegyek esténként nézhetem
hogy a rozsda csendesen befutja a szemem

Gyurkovics Tibor: Táv

Mily balga vagyok édes Istenem

röpülésem de szárnyam sincs nekem

csak végtelen és egyszerű szívem

mily béna vagyok édes Istenem!

Eljutok-e egyszer a végtelen

esőáztatta fényösvényeken

szárnytalanul és röpüléstelen

puszta szívemmel hozzád Istenem?

Gárdonyi Géza: Köd és fény

Ablakomon ma nincsen jégvirág. 

Ahogy kinézek, szürke a világ: 

köd lomhál a földön. 

A szobám ma börtön. 

Mi van a ködben? És mi van a ködön túl? 

Elpusztulhat tőlem az egész világ; 

ha a nap az égről, mint az alma lehúll, 

és leomlik véle a csillagmiriád, 

én nem fogom tudni, én semmit se látok, 

csak az álló ködöt, meg a kertpalánkot. 

Ablakom alatt a kiskert sárgul elém. 

A nagy mindenségből csak ennyi az enyém: 

kóró, letörött ág, elhervadt levélke, 

száz kis halott virág szomorú emléke. 

De nincs örökös köd szép Magyarországban, 

s főképp nincs Egerben és itt is a Sáncban: 

átnyilalja a nap, elszáll mint a fátyol. 

Feltárul a közel, feltárul a távol. 

Vidám pikulaszó s bőgőmoraj hallszik: 

a Sánc egy utcáján most kezdik a lakzit. 

Kirajzik egy házból a Sánc tarka népe; 

piros szoknyás lányok ringatósan lépve;

legények legelől a táncot bokázva, 

hátul meg a vének csendes ballagdálva. 

Nyoszoló-lányok közt egy koszorús leány. 

Orcája halavány s mégis boldog vidám. 

Vissza-visszapillant az édesanyjára. 

S akkor könny lopódzik szeme csillagára.  

Sebestény-Jáger Orsolya: Imádság

Az út amin járok, égig ér, 

bár sár veszi körül, hófehér. 

Lábaim alatt, ha moccan a fű 

ámulva lélegzem – oly gyönyörű. 

Minden nap megvívom e titokzatos harcot: 

a legszebb gyöngyöt hoznám, kalligrafált, karcot, 

hogy kincsemként adjam – s mind Eléd tegyem. 

Másnak semmiség – nekem a mindenem. 

Az út amin járok, égig ér, 

bár sár veszi körül, hófehér. 

Lábaim alatt, ha moccan a fű, 

ámulva lélegzem – oly gyönyörű.