Sohonyai Attila: Vigyázz rám

Elmondja Kőszegi Ákos

*

Vigyázz rám, mert nélküled sántítok, 

és a napokat ellepi a köd. 

Egyszer így hagytál, s térd lett lábnyomom, 

fetrengtem az utcán, mint a közöny. 

Vigyázz rám, mert ha nem vagy, nem látok, 

és minden irtó messzire kerül tőlem, 

éhen s szomjan, kopogó ajakkal tétovázom, 

pont, ahogyan voltam előtted. 

Vigyázz rám, hisz nélküled süket vagyok, 

és engem megőrjít e kiabáló csend, 

és hiába üvöltök, zajongok, 

hangod nélkül a semmi elnyel. 

…nagyon féltelek, 

s tudom, mennyire aggódsz értem. 

Ezért van minden zsebemen erősebb varrás, 

hogy ha magammal viszlek bárhova, 

ne gondold, hogy nem tudsz vigyázni rám.

Somlyó Zoltán: A pillanat

Menj, siess! A pillanat:  

illó olaj, elszalad 

s kialszik a tűz!   

Józan észre mit se adj!  

Csak előre, csak szaladj,  

hogyha dolgod űz!   

Évezredek tűnnek el,  

de holtodig énekel  

némely pillanat…   

Reád ontja illatát,  

bölcsőd is, meg paripád,  

ringat s elragad.   

Van hazúg és van igaz: 

jól vigyázz, hogy melyik az,  

amely a tiéd!   

S ha fölkapta lelkedet,  

hagyd, hogy szálljon el veled.  

Szállni, ó, be szép!…   

Hegyre viszen?… Mélybe ránt?…  

Csak előre, sose bánd, 

ha a vágyad űz!   

Menj, siess! A pillanat 

illó olaj – elszalad 

s kialszik a tűz… 

Kaffka Margit: Csend

Én nem tudok 

A csendről, melybe száz forró titok 

Hol nászát üli száz rejtett ígéret. 

A csendről, melyre mennydörgés felel, 

Idegzett húr most, ó most pattan el, 

Vagy fölzengi a nagy harmóniát, 

Az életet, az üdvöt, a halált, 

Mindegy! Valami jönni, jönni fog! 

– – Ily csendről nem tudok. 

De ismerem 

Hol bús töprengés ág-boga terem, 

A csonka mult idétlen hordozóját, 

Sok, sok magános, lomha alkonyórát, 

Melyből a szótalan, közömbös árnyak 

Vád nélkül, halkan a szívemre szállnak, 

S a szívnek várni, – várni nincs joga, – 

Úgy jő a holnap, ahogy jött a ma, 

Míg percre perc születni kénytelen, 

– – – E csöndet ismerem. 

1905

Trausch Liza: Szól az Úr

" Mert így szólott hozzám az Úr: rajtam lévén erős keze, hogy tanítson engem, hogy e népnek útján ne járjak." 

Ézsaiás 8,11  

     Az Ige szerint beszél az Isten, méghozzá személyesen hozzám. Nem olyan hang, amit ne lehetne meghallani. Isten beszél a vetésen, az aratáson, mindenen keresztül, amiben csak élünk. Isten nem ember, nincs szája, sem keze. Mégis beszél, és a " rajtam lévén erős keze" az ő cselekvését jelenti. Nagyon sokszor rajtunk van a keze, csak nem tudjuk, hogy mi van velünk, és miért történnek bizonyos dolgok. Ez a kéz erős a megmentésre, a szabadításra. Azt akarja, hogy végre meglásd ezt az erős kezet. " Hogy tanítson engem." Mire akar tanítani? "Hogy e népnek útján ne járjak." Advent annyit jelent, hogy Jézus váratlanul szembejön velem "a népek útján". Jézus megszületett erre a világra! Megszaggatta az eget, lejött erre a földre, csak azért, hogy találkozhasson az emberrel. Azon az úton járt, amelyen mi járunk - csak szemben velünk. Mindent másképp csinált. A népek útján járt, és mégsem azon. A széles út az, amin az emberek az anyagiakat keresik. Ha azt mondjuk valakinek, hogy miért hoztad el ezt a valamit a munkahelyedről, megrántja a vállát, és azt mondja, hogy a többi is ezt csinálja. Ez már a népek útja! A mértéktelen evés, ivás, élvezetek a népek útja. Ennek vége nem a boldogság, hanem a veszedelem. Igénk így folytatja: "A Seregek Urát, őt szenteljétek meg, őt féljétek, és őt rettegjétek. ő néktek szent hely lészen, de megütközés köve és botránkozás sziklája." Jézus vagy szent hely lesz számodra, menekülés helye, ahová mindig mehetsz, ahol békesség, szeretet, nyugalom vár, ha azonban számodra " a keresztről szóló beszéd bolondság", akkor neked megütközés köve lesz.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Márai Sándor: Önmagamról

Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.

Szabolcsi Erzsébet: Mit is adhatnék?

Nem verset adok, csak szavakat, 

nem komoly mondandót, 

csak néhány pihe-puha lágy szót, 

kedvest és bársonyost, 

mely csapongó lepke szárnyán feléd repül. 

Nem dalt hoztam, csak hangokat, 

nem zengő melódiát, 

csak néhány eldúdolt foszlányt sodor feléd 

a hulló leveleket gördítő szél. 

Nem szerelmet adok, csak lángokat, 

vágyakat és álmokat melyek simogató szavaimmal, 

lelket érintő eldúdolt dallamaimmal 

feléd szállnak, 

rádtalálnak, 

s óvó tenyeredbe bújnak. 

Adnék verset, ha kérnél. 

Adnék zenét, ha hallgatnád. 

Adnék szerelmet, ha szeretnél.

Zágorec-Csuka Judit: Télutó

Valami mégis kimaradt ebből a télből,

pedig kellett volna még valami biztató, mint kenyérnek a só, földnek az eső, nárciszoknak a napfény. Valami mégis kimaradt ebből a télből, telefonhívásaidból, egy feléd nyúló férfikézből, gyermekded mosolyodból, önfeledt pillantásaidból. Valami mégis kimaradt hosszú utadból, a házfalakról leomló vakolatból, félelmeidből, zakatoló szívedből, mindenből, ami szárnyakat adhatott volna, de hideg és fénytelen télutó volt, fehér hóesés fekete szívedben.

Nemes Nagy Ágnes: Őszi hajnal

Valami messze fény dereng fel,
igen, az ajtón. Már fehér.
Valami fütty. Vonat? Hajókürt?
Recseg a padló. Társzekér.

Nedves kézzel benyúl a Hajnal
és megsimít most. Árvaság.
– A régi őszök íze hol van?
A dús gyümölcs, a sárga fák?

Az át nem élt, vagy félig élt ősz,
az eljövő, vagy rég halott,
mondd merre van? – Kértem a Hajnalt.
Ő állt. Fehér volt. Hallgatott.

Bella István: Nem verset

Mióta megtudtam, azóta 

úgy fénylenek a levelek, 

mióta megtudtam, adósa 

vagyok mindenkinek.  

Neked is fű és neked is levél. 

És neked is, gyatra gyom. 

Megitattál, megetettél, 

s levél sár, árny-alom.  

Neked is föld. És neked is színek. 

Részeim voltatok, 

mégis, egyszerre veszitek 

vissza, ami vagyok.  

Törlesztgethetném máshogy is, 

vénperc percentesen. 

De félek, egyenkint elfogy és 

semmim sem leszen.  

Ezért nem verset írok itt, 

de adóslevelet 

romló testemről, amit 

nekem hitelezett  

egy árnyék, kiről csak azt tudom, 

hogy fény, fű és levél, 

s kinek meghalni tartozom 

már az életemért.

Johannes R. Becher: Az eljövendő

Anélkül nem jöhet, hogy ellenem 

ne forduljon keményen, mert a múlt 

bennem szorult sokféle limlomát 

meg kell hogy semmisítse érkezése. 

Aztán továbbhalad. Majd hátranézve 

igazságos lesz később; addig is 

nem kell türelmesnek maradnia! 

Szeretnék képességet arra, hogy 

messzebb futhassak nézni megszabott 

határaimnál: És szemben magammal 

erőm legyen ítélni, hogyha így 

rendeltetik, s hogy az ítéletet 

magam hajthassam végre magamon. 

Elöl várom, ha majd megérkezik, 

s kezet nyújtván köszöntöm: “Jó dolog, 

hogy eljöttél.” Aztán együtt megyünk 

néhány lépést. “No, most eredj tovább 

a magad útján!”...Én meg messzire 

látom magam lépkedni; s tiszta fényben 

- emelkedésében követve őt - 

pillantok vissza rám az ő szemével.     

Csorba Győző fordítása

Babits Mihály

" Mindenik embernek a lelkében dal van, 

és a saját lelkét hallja minden dalban. 

És akinek szép a lelkében az ének, 

az hallja a mások énekét is szépnek."

Füle Lajos: Szeretnék énekelni néked

Szeretnék énekelni Néked, 

Uram, nyisd meg ajkamat, 

hogy szent legyen mindig az ének, 

amely szívemből felfakad.  

Hadd zengjem, el, hogy százszor áldott 

keresztednél ki megpihen, 

hadd zengjem el, hogy megtalált ott 

s békére lelt az én szívem.  

Szeretném énekelni másnak 

hogy Néked énekelni jó, 

hogy életünk bús lázadás csak, 

míg el nem ér az égi Szó.  

Azt zengeni, a Szót a Szódat, 

mely életet adott nekem! 

Szeretnék énekelni Rólad 

halálig engedelmesen.  

Szeretnék énekelni Néked 

folyton, ameddig itt leszek, 

szeretnék hangot adni, szépet, 

mikor lelkemhez ér Kezed.

Reményik Sándor: Hála

              

      Dr. Nyírő Gyulának  

Szívfájdító tavasz. 

És olyan jó. 

És olyan jó. 

És mégis olyan jó. 

Most alkonyul. 

A fák 

Fínom kis seprő-ágaikkal 

Csodás színekbe mártva állanak 

Nagy-mozdulatlanul. 

Rügy ring az ágon, 

Ütemre ring, 

Hintáz az ág vele, 

Mint duzzadt, hálatelt kis szív, olyan. 

Ha pattan 

Ez az egyetlen kicsi rügy az ágon: 

Talán elárad az egész világon. 

Az alkonyatnak 

Felváltva dalolnak  

A rádió 

S az erdőben egy feketerigó, 

S nem vesznek össze, 

Összezsonganak. 

Tavasz, szívfájdító. 

És olyan jó, 

És olyan jó, 

És mégis olyan jó. 

Mert látó lettem újra. 

Mert halló lettem újra. 

Mert, bár halottaimat hantolom: 

Húsvét felé megyek. 

Húsvét felé megyek. 

Mint zengő szél az ágon a rügyet: 

A hála emeli, 

Felemeli duzzadó szívemet. 

Ha pattan 

Ez az egyetlen kicsi rügy az ágon: 

Talán elárad az egész világon.

Túrmezei Erzsébet: Hála

Uram, a szívem háladalba fog: 

Megköszönök Neked minden napot, 

Melyen szereteted érezhetem, 

Minden parányi fényt az életen, 

Minden vigaszt sivatag-út alatt, 

Minden mosolygó, meleg sugarat.  

Vihart ígérők bár a holnapok, 

Te vagy, aki a szívem biztatod! 

Ha ma egy porszem terhet hordozok, 

Talán Te holnap le is oldozod! 

Hogy adjak hálát, hogy te szüntelen, 

Amerre járok, ott vagy énvelem?  

Minden kicsiny madárka énekét, 

Minden bajt, mely Hozzád visz közelebb, 

Minden nyugalmas percemet, 

Tovasuhanó minden felleget, 

Cseppecske boldogságot, örömöt 

Ujjongó háladalban köszönök!  

Minden egyes meleg tekintetet, 

Minden egyes virághintő kezet, 

Minden testvérszívet, felém verőt, 

Közösen hívő, hordozó erőt: 

Mindezt az üdvöt itt és odafönn 

Köszönöm! Mindörökké köszönöm!

Gyurkovics Tibor: Örökké

Örökké van a táj, a fák, az almakertek, 

a fák végén a lomb vagy a diólevél, 

miket úgy hajt a szél, mint halakat a gyermek, 

ahogy ujjaival a víz széléhez ér.  

Lenn ember ballag át, az aszfalt néma útja 

kígyózik bőrösen és lendül és ragyog, 

a lebegő ködök a levegőbe fúrva 

egyhelyben fekszenek, mint fáradt angyalok.  

A levegő örök, a tűz, a fény, a mérleg, 

a billenő hegyen a tér sziklája áll, 

mint mértani idom, amelybe zárva él egy 

madár és énekel tízezer éve már.  

Őrizz meg engem is, míg szelek hasogatják 

a szívemet, szegezz a fák közé oda, 

ahol ragyog a gally, mint rettentő igazság 

s aranyként tündököl a tárgyak homloka.