Kukázók voltak? Nem tudom.
Csavargók? Aludtak egy padon.
A nő ült. Lecsuklott feje.
Ölében a férfi feje.
Kezük egymásba kulcsolódva,
a homályból ki-megragyogva.
Előttük nejlonszatyor, üveg.
Most egyikük sem húzta meg.
A nő haja fiúsra vágva.
Egy tincs ráhullott homlokára.
Homloka is világított.
Benne kimondhatatlan titok.
A férfi nyögött, a nő felserkent
félig, keze fogta az embert.
– Nem bánt a kutya? – eszmélt felém,
s hebegve nyugtattam meg én.
S kutyául éreztem magam.
Elsomfordáltam óvatosan,
intettem még: ne féljenek,
s félelem fogta el szívemet –
mit akarok én? mit nyavalygok?
Kóddal nyitottam ki az ajtót,
hisz rendes ember kódra jár.
Nem először láttam ezt már,
kukázókat a padokon,
de ennyire tán még rokon
sosem voltam egyikkel se.
Mit adsz még, magyarok Istene?
Magyarok voltak, földönfutók.
Uram, a dolgaid Te tudod,
de nem kéne egy kis számadás,
egy kis földi föltámadás?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése