Mint víz színén a fölcsapó halak,
verdesve szállnának a hold alatt,
de ejti őket már a pillanat
s a megbontott víz dühvel összecsap –
s a légen csöppnyi karcolás marad:
így villannak föl olykor a szavak,
csak röptük látod s már lehullanak.
Nyomukban zúgva fodroz a harag,
majd elsimul. És állasz egymagad –
s a mi titok volt, az titok marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése