2026. szeptember 26., szombat

Jörg Zink: A teremtéstörténet visszája









Kezdetben teremtette Isten 
az eget és a földet.       

Sokmillió év múlva azonban 
az ember végre elég okos lett. 
Azt mondta: 
Ugyan, ki beszél még itt az Istenről? 
Én magam veszem kezembe a jövőmet!       

Megtette, 
és elkezdődött 
a Föld utolsó hét napja.       

Az első nap reggelén 
elhatározta az ember, 
hogy szabad lesz és jó, 
szép és boldog. 
Már nem Isten képmása, 
hanem ember       

És mert valamiben hinnie kellett, 
hitt 
a szabadságban és 
a szerencsében, 
a börzében és a haladásban, 
a tervszerűségben és saját biztonságában.       

Aztán 
– biztonsága érdekében – 
megtöltötte 
lába alatt a Földet 
rakétákkal és atombombákkal.  

A végső idők második napján 
elpusztultak 
a halak 
az ipari szennyvizektől, 
és a madarak 
a vegyipar mérgező porától, 
amit a hernyóknak szántak. 
A mezei nyulak is 
az utakon hagyott ólomfelhőkben, 
az ölebek 
a kolbász szép piros szinétől. 
A heringek 
a tenger szinén úszó olajtól 
és az óceánok mélyén lévő szemétrakásoktól, 
mert a szemét rádióaktív volt.       

A harmadik napon 
kiszáradtak a füvek a mezőkön, 
a lombok a fákon, 
a mohák a sziklákon 
és a virágok a kertekben. 
Mert az ember 
maga irányította az időjárást, 
és pontos tervek szerint osztotta el az esőket. 
Csupán egy kis hibát követett el az, 
aki kiszámította az eső elosztását. 
Amikor végre megtalálták a hibát, 
már a szép Rajna 
kiszáradt medrében feküdtek a hajók.       

A negyedik napon 
a négymilliárd emberből 
hárommilliárd elpusztult. 
Egyesek olyan betegségekben, 
amelyeket az ember maga tenyésztett ki. 
Mert nyitva felejtették a tartályokat, 
amelyek a következő háborúra 
készen állottak. 
És az orvosságok sem segítettek. 
Mert ezeket túl sokat használták már 
az arckrémekben és a disznóvészekben. 
Mások az éhségtől haltak meg, 
mert a gabonaraktárak kulcsait 
eldugták előlük. 
És káromolták az Istent, 
mert nem tette boldoggá őket. 
Persze, minderről Isten tehet!       

Az ötödik napon 
az utolsó emberek 
megnyomták a piros gombot, 
mert támadástól tartottak. 
Tűz borította el a Föld-golyót. 
Égtek a hegyek, 
elgőzölögtek a tengerek 
és a városok betoncsontvázai 
füstölögve, feketén meredtek az égre. 
És az égből látták az angyalok, 
hogyan válik a kék bolygó vörössé, 
majd piszkosbarnává, 
végül hamuszürkévé. 
És énekük 
elhallgatott tíz percre...       

A hatodik napon 
kialudt a fény. Por és hamu borította 
a Napot, a Holdat és a csillagokat. 
És az utolsó svábbogár, 
amely egy atombunkerben 
mindezt túlélte, 
elpusztult 
a kibírhatatlan melegtől.       

A hetedik napon 
nyugalom lett. 
Végre! 
A Föld puszta és üres volt, 
és kiégett réseiből és hasadékaiból 
sötétség áradt. 
És az ember lelke 
holt kisértetként kóborolt 
a Káosz felett.       

Mélyen lent 
a kárhozatban 
elmesélte az ember 
az izgalmas történetet: 
az emberről, 
aki saját kezébe vette a sorsát. – 
és a gúnykacaj felhatolt 
egészen az angyalok karáig.       

Hölgyeim és Uraim! 
Mindezt nem azért mondtam el, 
hogy az ember 
ne aknázza ki lehetőségeit. 
Csak azért, 
mert hinnünk kell abban, 
hogy ez a világ 
és vele együtt az emberiség 
sorsa és jövője 
egy Másvalaki kezében van! 

Szénási Sándor fordítása

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése