Lone Munksgaard Nielsen: Nem vagyok magányos...

Nem vagyok magányos.

Tudok beszélni a madarakkal és a fákkal.

Miért jártok ti együtt?

Halld, amit mondok:

Nem vagyok magányos.

 / Dabi István ford./

Szabó Lőrinc: Párbeszéd

Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
s karommal égig emeled azt a kardot.

Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

Pilinszky János: Egy titok margójára

Takard le jól, mit elkövettél,

és élj utána szabadon, akár

egy sikeres merénylő. Tetted

kendő alatt, nélküled is megél,                         

majd túlnő rajtad, meghalad,

alig először, később azután

gyereksirásként, mint a végitélet,

mikor a bárány elkiáltja magát.

Klein Zoltán: Természetbarát

A természetbarát

Nem csak néz, - de lát is.

Meglátja a természetben

Az apró csodát is.

A szivárvány színeit

A harmatcseppeken,

Amint megcsillannak

A fenyőleveleken.

A pákosztos méhecskét

A virág kelyhében.

Egy apró gyík napozik

A sziklarepedésben,

A pókháló a bokron

Mily mesterien van szőve ...

És máris látja a facsemetét

Óriássá nőve.

A selymes ökörnyál

Utazik a szélben

És meg - megcsillan

Az őszi napsütésben.

Egy madár a fiát

Repülni tanítja.          

Tarka lepke a szárnyát,

Mint zászlót lobogtatja.

Meglát minden szépet

A katicabogártól

A legelésző őzig,

Virágos tavasztól

Lombhullató őszig.

Klein Zoltán: Emlékek a Bihari hegyekből

A Bihari hegyek szép mesevilága.

Most is csodálattal gondolok reája. 

Fenyői illatát most is szinte érzem... 

Nincsen ennél szebb hely a világon - nékem !

Hegyek - völgyek, virgonc kis patakok, 

Álmaimban mindég veletek maradok... 

Olyan zöld az erdő, bársonyos a moha, 

Nem tudom én azt felejteni - soha.

Szeretném még egyszer a Bihart meglátni... 

Hátizsákkal a hátamon, ősvényeit járni. 

Gyenge már a vállam, nem bírja a lábom. 

Nagyon súlyos lett már, az én Hátizsákom

Jó lenne, még egyszer - vígan - könnyen vinni... 

De - már nagyon nehéz - nyolcvan év van benne 

És még valamennyi ...

Nem mehetek én már többé oda - soha !

Fejemen fehérlik a Nagybihar hava....

Áprily Lajos: Tavaszodik

Sáncban a hóvíz 

könnyű hajót visz, 

füstöl a fényben a barna tető. 

Messze határba 

indul az árva, 

lenge madárka: billegető

Titkon a Bükkben 

moccan a rügyben 

- mint csibe héjban - kandin a lomb. 

s mintha a róna 

kedve dalolna 

úgy muzsikál, muzsikál a kolomp.

Indulok. Értem. 

Jól tudom: értem, 

értem üzen a zsenge határ: 

"Szíved a bomlott, 

ócska kolompot 

hozd ide, hozd ide már"!

Áprily Lajos: Veletek vándorolgatok

Tavaszy Sándornak

Mentek. Üzen az óriás,
az izmos hegyvidék.
Közöttem és közöttetek:
riasztó messziség.

S mégis, ha kék vasárnapot
derít az égburok,
hangos turista-csapatok
veletek indulok.

Suhogó lábamról a föld
megismer: Erre jársz?
Veletek kóborolgatok,
mint titkos útitárs.

Veletek vándorolgatok
kökörcsin-réteken.
Éneketekbe belezúg
szabadság-énekem.

Veletek esztenák körül
fenyőágyat vetek,
tüzet vigyázok s csillagot
veletek, veletek.

Pihenve is botot szorít
két nyugtalan kezem:
már menni, menni kellene
utakra éhezem.

Hajnali széllel riadó
erdei csapatok,
van-e még új cél, új tető?
én meg nem lankadok.

Titeket csorgó csillapít,
mindig szomjazom.
Csak inni, inni - nem tudom
lesz-e még tavaszom.

Maholnap zuzmarás az út,
virág sincs, vén vagyok.
S veletek, mindig veletek,
csak vándorolgatok.

Jellinek János: A hegyhez

Voltál : álmodott, titkos sejtelem, 

sóhaj - választalan kérdéseken.

Vagy most: éjjelbetörő napkelet, 

- elcsüggedt, remegő árnyak felett.

Leszel mi voltál: titkos sejtelem, 

- elúszó holdkép fekete vízen...

Eötvös Loránd: Mi szép e táj

Mi szép e táj e völgynek mély ölében!
Mi kék e tó! mi csillogó a hab!
Rajt' megtörik szivárványnak színében,
Az égből csillogón lenéző nap!

A tó fölött egy jégfödte hegy van
Sziklák födik hatalmas homlokát!
Lenéz... s a csendes tükörsima tóban
Megnézi arcán csillogó havát...

Más oldalról sziklafal keríti,
Mint kő medencét a szép tó vizét,
S egy vízesésnek egyhangú beszédi,
Kiséri madárkák énekét!

Oly szép e táj! azt hinném itt az ég van
Ha nem dobogna szívem a honért!
E táj imitt más nemzetnek honában
Föl nem cserélném hon egy kunyhóért!

Pesten Salzburgból. 1862. január 21.

Berda József: Vándorének

Nosza, lendítsd meg magad olyan
légy, mint a csikó s hajrá! fel,
fel a hegyekbe, mind magasabbra!
Csak addig élsz, míg bátorít barangoló
kedved, míg izmaid bírják az iramot egyre
felfelébb; megállás nélkül menni, menni,
csavarogni, hogy élj teli tűzzel, s lásd
a vidám világot: csak így menekülhetsz a halál elől!
Öregek, s ti fiatalok - halljátok; el ne
hagyjátok már magatokat; repüljetek,
repüljetek ki a szabadba, a szabadság ölébe
erre mindig lesz idő! Nincs máshol édesebb,
szerelmesebb pihenés! Otthon gyötrődni mindig,
szoba rabjának lenni? nincs, nincs ennél
nagyobb büntetés! Inkább nem élni többé, ha
netán megbénulna lábam s tespednem
kellene félhalottként! -
Óh, hegyek, völgyek és erdők végtelen
vonulata: a ti fiatal fiatok vagyok még,
ne hagyjatok megöregedni soha már!

Berda József: Vasárnapi öröm

Mint püspök, ha főpásztori díszbe
öltözik, úgy öltözködöm külön én
szemet-vidító turistaruhámba
a ti tiszteletetekre, hogy méltón ünnepeljelek
titeket, messziről tündöklő hegyek s ti
rejtett völgyek, kik az Isten ölében
ültök, mióta áll a világ.
Akár a rajongó gyermek, kinek könnyű
madárként repül a lelke, úgy
húzom magamra én is a rövid
nadrágot, viharkabátom s a szöges
bakancsot, olyan örömmel! Hadd
izmosítsa-villanyozza csupasz térdem
és sápadt arcom az acélkék levegő!
Mert így esik ez jól s mert való: külön
ruha illik a különb lélekhez, ki hozzád
hasonul s beszélni akar veled, mély titkú
rengeteg, - magas hegyek
és mély völgyek szelleme!
Ó fogadjátok hát gyermeki
megilletődésem szavát most, hogy
közétek készülök s feleljetek ünnepi
ruhámra, mely a lelket fejezi ki, véget
nem érő lombsuhogással, az erdők
vidám és szomorú színeivel, egyre áradó
illatáramotokkal, hogy áhítattal járhassak
bennetek, mikor megszáll a szépség bűvölete,
távol a romlott emberiségtől.

Berda József: Feketehegy

Felejthetetlen Feketehegyünk a Pilis

szívében-közepében, mikor mehetek

fel hozzád megint? Tündéri tájad,

lenyűgöző panorámád Esztergom s Szentlélek

felém a fölötte-körülötte káprázatos

hegygerincekkel a Ráró s a Vaskapu;

mily' álomtúli vidék ez,

végeláthatatlan erdőkoszorúval!

Barangolók szerencséje, egészség, ne hagyj el;

engedd, hogy végigcsavarogjam halálom előtt még

egyetlenegyszer e költőknek is nagyobb

szárnyakat teremtő hegyi mennyországot.

Káldi Géza: Téli erdőben

Kristály tiszta hóval 

Borított az erdő
Puha takaróval
Fedte a Teremtő.

Pihen alatta ott
Hangya, gyík és virág,
Kihaltnak látszik most
Az erdei világ.

A hóban feltűnik
Madarak lábnyoma,
A nagy vad rejtőzik
A sűrűben otthona.

A vadetetőknél
Észlelni csak mozgást,
Őz és szarvas remél
Egy kis erőpótlást.

Lassan vadász ballag,
Zúzmara a bajszán,
A puskája hallgat,
Úgy lóg le vállán.

Az út fehér csíkja
Távolba kígyózik,
Forrás, patak habja
Jégpáncélba bújik.

Vállat vállnak vetve
A fák sorban állnak,
Nyárra emlékezve
Kissé bizony fáznak

Csupasz karral nyúlnak
Ég felé az ágak,
Szép csendben alszanak
Meleg tavaszt várnak.

Igmándi Szűcs István: Növényvédő

Parányi lények titkait kutatva
keversz pusztító mérgeket
melytől beteg bogyókon
sunyó ártalom
kimúlni nyögve kénytelen.

Lépteid e hatni tudást
figyelve
verseled munkád diadalát,
a férgek nyúló tömegében
hirdeted győzőn a néma pusztulást.

Irtó vegyszerek bástyája mögött
asztalunk dúsan megterül,
s pirosló almák hamis
mosolyával
munkád végeztén álomba merülsz.

De az erdő árnyas zugaiban
halálos csend honol.
Egy sereg füttyös
madár fölött
suhogó szellő, gyászmisét dalol.

Káldi Géza: Hóvirág

Foltokban már olvad a hó a hegyen, 
Az avarból virág bújik szerényen.
Fehér harangját lehajtva földre néz.
Dárdás levele vigyázza testőrként.

Pici hagymából fejlődve díszeleg,
Takarítja maga elől a telet.
A hóvirág jelez: tavasz közelít,
Érkezése téli tájat megszépít.

Te kis virág milyen nagyon bátor vagy!
Jössz akkor is mikor kemény még a fagy!
Legyőzöd a rideg-hideg világot,
Megelőzöl minden büszke virágot.