Wisława Szymborska: A három legfurcsább szó

Ha mondom, Jövő,
első szótagja már Múlt.

Ha mondom, Csend,
megsemmisítem.

Ha mondom, Semmi,
valamit teremtek, aminek nem ad helyt semmi Nemlét.

Wisława Szymborska: Szerelem első látásra

Mindketten szilárdan hitték,
hogy hirtelen szenvedély fűzi össze őket.
Az ilyen bizonyosság gyönyörködtet,
de a bizonytalanság még szebb.

Mivel még sosem találkoztak eddig,
semmi sem lehetett közöttük,
De mi van, ha az utcákon, lépcsőházakban, folyosókon,
már sokszor elkerülték egymást?

Szeretném megkérdezni tőlük,
hát nem emlékeznek -
egy szemtől-szembe pillanatra
valami forgóajtóban?
vagy egy 'elnézést'-re a tömegben?
egy rövid 'téves'-re a telefonban?
- de tudom a választ.
Nem, nem emlékeznek.

Megigézve hallanák,
hogy már jó ideje
a véletlen játszik velük.

Még nincs készen arra,
hogy a végzetük legyen,
összehozta őket, és egyúttal
elzárta útjukat,
elfojtva kacajuk,
aztán tovaszökkent.

Pedig voltak jelek közben,
még ha nem is voltak elolvashatók.
Talán három éve
vagy csak múlt kedden
rebbent egy falevél
vállról vállra?
Valamit elejtettek, és valamit felvettek.

Ki tudja, talán a labda az,
mi a gyermekkor sűrűjébe veszett?

És voltak kilincsek és csengők,
melyeken egyik érintés
a másikat fedte el.
Bőröndök egymás mellett feladásra várva.
Egy éjjel talán ugyanaz az álom,
mi reggelre úgy elhomályosult.

Hisz minden kezdet
csak egy folytatás,
és az események könyve
középen mindig nyitva áll.

(Ford. ismeretlen)

Wisława Szymborska: Lót felesége

Mondják, visszanéztem kíváncsiságból.
De túl ezen, lehetett más okom is.
Megfordultam bánkódva az ezüst-tál miatt.
Elfelejtkeztem, amíg saruszíjam kötöztem.
Vagy, hogy ne nézzem tovább igaz nyaka-szirtjét
uramnak, Lótnak.
Hirtelen bizonyosságból: meghalhatnék akár,
akkor se állna meg ő.
Vagy az alázatosak engedetlensége volt az ok.
Az üldözőkre való fülelés.
Csönd érintett meg, reméltem, meggondolta magát az Úr.
Két leányunk már eltűnt a hegyhát mögött.
Megéreztem magamban az öregséget... A távolodást.
A futás hasztalanságát. Álmos voltam.
Megfordultam, eresztve földre a batyut.
Megfordultam félelmemben hogy hova lépek:
Ösvényemen megjelentek a kígyók,
pókok, güzüegerek, fiakeselyűk.
Már mindegy volt, jó avagy rossz jön - minden élő
ott mászott, ugrált sereges sietségben.
Megfordultam magányosságból.
Szégyenemben, hogy lopódzva menekülök.
A kiáltás vagy a visszanézés ingerétől.
Vagy azért, mert föltámadt a szél,
szétfújta hajamat, szoknyámat fölemelte.
Éreztem, figyelnek Szodoma falairól,
hogy hátamba röhögnek újra meg újra.
Haragomban fordultam vissza.
Hogy az ő iszonyú vesztük megvigasztaljon.
Megfordultam valamennyi fölsorolt okból.
Anélkül, hogy akartam volna, fordultam vissza.
A kő, amin álltam, csikorogva fordult meg alattam.
A szakadéli hirtelen elvágta az ösvényt.
Peremén hörcsög toporgott, ágaskodott két kis lábán.
És akkor mindketten visszanéztünk.
 Nem, nem, én tovább futottam,
és másztam és föl-fölrebbentem,
amíg a sötétség nem zuhant le az égből,
vele a tüzes kavicsok, halott madarak.
Lélegzethez nem jutván, többször is megfordultam.
Aki látott volna, gondolta volna: kerengek táncban.
Lehetséges, hogy szemem is nyitva volt.
Lehet, hogy a város felé borultam arcra.

(Nagy László fordítása)

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok

Áprily Lajos: Ha vén vagy már

 Ha vén vagy már s hazulról távozol,

csókkal búcsúzz s legyen szavad szelíd.

Lehet, hogy komor tájat érsz, ahol

nem lesz számodra visszatérni híd.

William Henry Davies: Nincs idő!

Az életnek mi haszna mondd,
Ha egyre hajszol, űz a gond.
Nem állhatsz meg a lombok árnyán
Tűnődni, mint tehén s a bárány.
S nem, nem tudod figyelni, ó jaj,
Hogy mókáz mókus a dióval!
Néznéd, amint a Nap zizegve
Csillagokat hint a vizekre.
Rád villan a szépség szeme,
Táncot lejt, várnod kellene.
Látod kigyúlni mosolyát,
S nem várhatsz, menned kell tovább.
Hogy élhetsz így, szegény bolond,
Hogy egyre hajszol, űz a gond?

Schvalm Rózsa: Személyed rejtély

Személyed rejtély Uram, mégis nyílt titok,
nyitott könyv, sorait hittel olvashatom.
Érkezésed, mint hajnalcsillag ragyog,
szent égi fény világít, végig utadon.

Ragyogó fény, amely személyedből árad,
sugárzik belőle, szeretet varázsa.
Isten léted csalhatatlan bizonysága,
mely felfoghatatlan, az ember számára

Csak aki szívével, a sorok közt olvas,
a lélek sugallatával, értheti azt,
hogy benned Isten jött el, földi valóban,
hogy tévelygő ember, térjen helyes útra.

Ezért szeretetből, keresztet vállaltad,
bűnökért ártatlan, életedet adtad.
Önként adtad, s visszavenni volt hatalmad,
megújult életed, a feltámadásban.

Az embernek öröklét reményét adtad,
ha életútját hittel, nyomodba járja.
Mennybe visszatértél, az Atya Jobbjára.
híveid onnan, királyként várnak vissza.

Rákos Sándor: Ismerősök

Hallomásból ismer mind, aki ismer.

Félreért, átsiklik a lényegen.

Csak az isten ismer személyesen.

Zelenka Brigitta: A Csendes-óceán partján

Valahol délen a nap sugara

millió gyöngyház csillámra hull,

a horizonton nyújtózó tinta-kékre

végtelen kék azúr borul,

rakoncátlan ezüstös csillagok

bolondos táncot járnak a tűzön,

táncparkettjük a fényesre csiszolt,

mély-türkiz, opál víztükör.

Csendes az óceán, de ha időnként

a parttal indul találkozóra

a felajzott hullámok kara,

szelíd öleléssel simul a homokra...

Elbűvöl a fenséges varázs,

a szédítő végtelen magány,

repes a szív, szárnyal a lélek,

tünemény ez, isteni talány.

És mégis, mégis egy örök gondolat

töretlen ver bennem tanyát: 

hívjon bár vonzó messzeség,

szédítsen igéző káprázat,

hű szív nem cserél hazát!

Fecske Csaba: Töredék

ezek az emlékek rólad és más
szerelmeimről mint húst a csontok
tartják össze életem a képmás
talán idealizált az arcod
mint pénz a vízben elmerült bennem
milyen volt elképzelem magamnak
ami nem volt most szépen pótolom
szerencsés véget ér a történet
ami félrecsúszott visszatolom
helyére teszem amit az élet
úgy elrontott bebútorozom
az évek levegőtlen szobáit

amit elveszített amit nem bírt
az ember arra oly igen vágyik
de nem történhet meg mégsem
ami egykor ki tudja miért elmaradt
lehet-e szebb ami megvolt valami ép
mint ez a torzó ez a vakítóan
fénylő töredék

A teremtés csodái - A tavasz ébredése

A tavasz ébredése

Füst Milán: Mózes számadása

Miután lejöttem a hegyről Uram…
Hol is Veled beszéltem a csendben, ki vagy a Jóság! –
Ők tobzódtak a völgyek alján. – El nem mondhatom, hogy ott mi volt.
Magának hamisságból épített fel várakat a nép,
De még az inge szövetét is csalafintaságból szövé.
Nem bíztam én ott semmiben se, – nem a gyermekben ki megfogant…
(De már ahogy megnéztek a nők is… ama kőtáblákat cipelő öreget,
Egy már haragra is erőtlen aggastyánt, aki akkortájt valék… –)
De minden egyéb is, mi ottan élt, rajzott, vagy sarjadott a tág mezőn,
A gyűlölettől volt annak förtelmes az ereje.
S egy új világ épűlt fel így világod ellen, amíg távol volt szemem
S megdönthetetlen állt előttem, mint az éj maga.
Meg kellett törnöm végül is, így volt megírva rólam, fáradt voltam én!
S a vállaimmal kellett vón kivetnem négy sarkából mind e nagy világot, úgy,
                     mint egykoron, –
S jajonganom megint akár a szél, vagy átüvöltenem az éjszakát…
S bizony már ehhez vén valék Uram. –
S így törtem hát el szegény kőtábláidat
S ígéretednek földjét is majd így nem láthatom.

Ágai Ágnes: Levél Y-nak

Szeretlek.

Csak így, ilyen köznapian

ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan

hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,

és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:

mi újság, hogy vagy és effélék.

Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,

mennyi közöny, rosszallás, idegenség,

gyanakvás, harag, meg nem értés,

mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz

kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.

Milyen kevesen figyelnek szavainkra,

ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,

egyetlen szerelmem? mikor mit ír elő konvenciónk,

miközben szavaink tartalma rég kihullott,

és ezt nem kéri tőlünk senki számon,

hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,

és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,

nem több közhely szavaink egyikénél,

ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.

De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,

őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,

és őrzi a testem kezed simítását,

őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa

a visszapergetett filmszalagon

az egyszerit, a megismételhetetlent,

az egymásra talált test ünnepét,

az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.

Szeretlek,

és folytathatnám: szeretlek, mint...

és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,

jól hangzó, kevéssé kopott,

de így mondom pőrén, dísztelen,

vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,

akár messze vagy

akár a szomszéd szobában,

akármi volt, van vagy lesz velünk,

igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:

Szeretlek!

Bella István: Dal

Egyszer majd elmegyek hozzád

megmelegítem az ágyad

mellemmel búvok melledhez

s nem jövök el soha többé

Czesław Miłosz: Olyan keveset…

Olyan keveset mondtam.
Rövidek a napok.
Rövidek a napok.
Rövidek az éjek.
Rövidek az évek.
Olyan keveset mondtam,
Nem jutott rá időm.
Szívem belefáradt
Az elragadtatásba,
A kétségbeesésbe,
A buzgóságba,
A reménykedésbe.
A leviathán szája
Rám csukódott.
Meztelenül hevertem
Lakatlan szigetek partjain.
A világ fehér cethala
Magával ragadott a mélybe.
S most nem tudom,
Mi volt itt igazi.

Kerényi Grácia fordítása