Seléndy Balázs: Aki nincs itt

Minden nap
gondolok rád, a részre
aki nincs itt, gondolok rád
amióta
elhagytál
nem akarva, de igent mondva
a végső, otthonról jött,
hívszóra.

Gondolok rád és amikor elindulok
te jössz velem,
akárhová megyek
te jössz velem
a résszel együtt, aki itt van,

mert mi hárman
egy vagyunk,

és talán az a világ,
amit mi fogunk teremteni
nem lesz az a szomorú-szegény világ,
amit te hagytál el, talán ez
szeretet világ lesz,
olyan amilyen volt

mielőtt minden szétesett,
mielőtt le kellett hajtani fejünket
mert hirtelen rádöbbentünk arra,
hogy testünk
meztelen.

Cseri Kálmán: Hol vagy?

Alapige:1Móz 3,8-13

"Amikor meghallották az Úristen hangját, amint hűvös alkonyatkor a kertben járt, elrejtőzött az ember és a felesége az Úristen elől a kert fái között. De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el. Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy mezítelen vagy? Talán arról a fáról ettél, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem. Akkor az Úristen ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, azért ettem."


*

Igehirdetés

Ezen a héten minden este egy-egy kérdést hallunk majd, amit Isten intéz hozzánk. Ez talán meglepő, mert azt természetesebbnek szoktuk találni, hogy mi intézünk kérdéseket Istenhez. Néha gőgös elbizakodottsággal még kérdőre is vonjuk Őt egy s másért, amit cselekedett. Megkérdezzük tőle: miért tesz valamit. Miért engedi meg, hogy megtörténjenek dolgok? Meddig tart még az, amit nem szeretünk? Miért van szenvedés ezen a világon? Miért kell nekünk többet szenvednünk, mint azoknak, akik nem ilyen derék emberek, mint mi? Sorjáznak a kérdéseink. Most azonban Isten kérdez, és majd látni fogjuk, hogy az életünk függ attól, hogy meghalljuk-e az Ő kérdéseit, és mit válaszolunk azokra.

A történelem során az első kérdés, amit Isten az embernek feltett, az, amit most olvastunk: Hol vagy? Hadd kérdezze ezt ma este egészen személyesen mindnyájunktól. Hol vagy? Milyen állapotban vagy? A szó mindenféle értelmében, testileg, lelkileg. Hol vagy a hitedet vagy a kételyeidet tekintve? Hol vagy erkölcsileg? Hol vagy emberileg? Fontos kérdés ez.

Egyszer itt a templom előtt egy külföldi rendszámú autó állt meg, és térképpel a kezében valaki azt kérdezte tőlem, hogyan lehet eljutni a balatoni útra. Kezdtem keresni a térképen, hol vagyunk mi, hogy megmutassam, innen hogy lehet eljutni, de a szavamba vágott, és azt mondta: az őt nem érdekli, hol vagyunk, a balatoni utat mutassam meg. Jó, megmutattam. Aztán elbizonytalanodott és azt kérdezte: és innen hogy jut el oda. Mégis csak meg kellett nézni, hol vagyunk. Mert ahhoz, hogy helyes irányt tartsunk, vagy helyes irányba térjen az életünk, ahhoz mindenekelőtt azt kell látnunk, most hol vagyunk.

Ezért kérdez Isten ezeken az estéken most minket. Isten kérdésének mindig kettős jelentősége van. A kérdéseivel egyrészt eszmélteti, figyelmezteti az embert mindig valami rendellenességre, másrészt pedig keresi, hívja. Mint amikor este összeszedjük a gyerekeket a kertből, mert nem akarnak bejönni, s kiabáljuk: hol vagy? Ez nemcsak azt jelenti, hogy földrajzilag azonosítsuk a helyet, ahol most tartózkodsz, hanem ez azt is jelenti, hogy gyere be! Találkozni akarok veled. Hívlak. Be lehet jönni. Vissza lehet jönni. Isten kérdései mögött is ott van mindig ez az érthetetlen örök szeretete. Visszajöhetsz, várlak, gyere!

Éppen tegnap került a kezembe egy német lelkésznek a beszámolója, aki egész életében az Oroszországban levő német gyülekezetekben szolgált. Sokszor nagy szétszórtságban voltak ezek a gyülekezetek. A karácsony előtti napon, december 24-én, egy haldoklóhoz hívták. Lóháton közlekedett. Elindult arra a távoli tanyára, amit mondtak. Meg is érkezett, de egy kicsit messzebb volt az a tanya, mint ahogy gondolta. Leírja részletesen, milyen csodálatosan megáldotta Isten azt a beszélgetést, és egy idős, beteg férfi, aki néhány nap múlva meghalt, hogyan adta át a szívét az Úr Jézusnak.

Az idő azonban eltelt, és amikor visszafelé indult, már alkonyodott. Mindenesetre nekiindult és szaporázta a lónak a lépéseit az úton. De rövid idő múlva olyan rettenetes sötétség - ahogy a gyerekeink ma mondanák: töksötét - lett, hogy semmit nem lehetett látni. Se csillag, se holdvilág, semmi. Egy idő után rossz érzése támadt: vajon az úton megy-e ez a ló, nem rossz irányba mennek? Otthon este istentisztelet lesz. Neki haza kell érnie. Azt írja, rettenetes érzés volt az, hogy nem tudtam, hol vagyok, és nem tudtam, merre kell mennem, hogy a célomat elérjem. Csak egyetlen irány jó, de melyik az a sok közül, és honnan tudhatom meg? Volt nála egy doboz gyufa, elővette és meggyújtott egy szálat, hogy lássa, vajon az úton van-e. Nem azon volt. Kicsit elment jobba, kicsit balra, ott sem volt út. Ott állt a sztyeppe közepén teljes sötétben.

Imádkozott, és imádsága közben megszólaltak távolban a harangok. Az otthoni gyülekezet templomának harangjai, ahova őt istentiszteletre várták. Leírja: a lova is felkapta a fejét, hegyezte a fülét, elindultak a hang irányába, és kicsit késve, de megérkeztek. Hazaérkeztek.

Ezeken az estéken még szól a harang, és Isten kérdéseiben ott van a hívása is. Jó lenne, ha így hallgatnánk ezeket a kérdéseket, és így mozdulna az életünk.

Rátérve igénkre, miért kérdezte Isten az első embertől: Hol vagy? Miért kellett eszméltetnie Ádámot? Azért, mert hozzá méltatlan helyen és kétségbeejtő állapotban volt. Reszketett egy bokor alatt. Márpedig őt Isten nem bogárnak és nem kisvadnak teremtette, ami meghúzhatja magát a bokorban, hanem embernek. Hogy került oda, és mitől fél?

Őt arra teremtette Isten, hogy az Istennel való közösségben érezze jól magát. Ebben a közösségben mindene megvolt, amire szüksége volt. Békessége volt, biztonságban érezhette magát, bőségben élt, és mindez együtt a szó mindenféle értelmében boldoggá tehette. Csupa b-betűvel kezdődő főnév: békesség, bőség, biztonság, boldogság, és mindez azért volt, mert bízott Istenben.

Isten azt mondta, hogy ez a gazdag teremtettség a tied. Azt csinálsz vele, amit akarsz, és a kert minden fájáról annyit egyél, amennyit akarsz. Egy fáról ne egyél: a jó és a gonosz tudásának a fájáról, mert ezzel Isten magának tartotta fenn az erkölcsi értékítéletet. Vagyis azt, hogy mi jó és mi rossz, ezt mindig Isten mondja majd meg Ádámnak. Ő pedig bízzék annyira a Teremtőjében, hogy elhiszi neki, hogy az a jó és az a rossz, amire Ő azt mondja.

Itt kezdte ki a kísértő az embert, és rávette, hogy vonja meg a bizalmát Istentől. Azt hazudta neki, hogy ha mégis eszik arról a fáról, nemhogy nem hal meg, hanem olyan lesz, mint Isten, és ő fogja eldönteni, mi a jó és mi a rossz. Az ember hallgatott a kísértőre, ezzel elveszítette az Istennel való közösséget, és ezzel elveszítette a békességét, biztonságát, boldogságát is.

Azonnal megjelentek az életében olyan szörnyű tapasztalatok, amik addig teljesen ismeretlenek voltak. Fél. Addig nem félt senkitől és semmitől. Miért félt volna? Félni kezd. Menekül. Isten elől menekül, akivel addig a legszorosabb közösségben volt és teljes bizalomban élt. Bújik egy bokor alá, mint egy kis állat, és ott remeg. Megjelenik a fájdalom, amit addig szintén nem ismertek. Megjelenik az, hogy a munka, ami addig csupa öröm volt, most gyötrelmessé vált. Feltűntek a gyomok és a kártevők, az élősködők.

Egymásra hárítják a felelősséget a feleségével. Addig soha nem veszekedtek. Bevonul az első ember életébe a halál a maga egész sleppjével: megjelenik a sírás, a jajgatás, a magány, a háborúk és azok nyomában az éhínség, a szükség, a nélkülözés. Erre nem gondolt, hogy ezzel jár az, ha becsapja maga mögött az Isten országának a kapuját. Ha azt mondja: majd én egyedül, az Isten se szóljon bele! Majd én leszek a magam istene, majd én döntöm el: mi jó, mi rossz.

Először csak kételkedett Isten igazmondásában, aztán elhitte az ördög hazugságát, és ez lett belőle. Ezt az állapotot nevezi a Biblia bűnnek. Az Istentől való elszakítottság állapotát, az Isten- nélküliséget, amelyben megpróbál ugyan az ember istenkedni, de egyre kétségbeejtőbb helyzetbe sodorja magát, és egyre tehetetlenebbül szenved ezektől az idegen erőktől. Mert addig csak Istentől függött, egyébként teljesen szabad volt, még arra is, hogy otthagyja Istent. Most pedig egy sor sötét erőtől vált függővé, és ebben a rabságban kénytelen élni, és így élünk mi a mai napig is. Ha valaki kérdésekkel ostromolja Istent, hogy miért születnek fogyatékos gyerekek, miért van háború, és miért nem tudjuk megszüntetni az éhínséget, miért nem küszöböljük ki a betegséget, mikor annyira okosak lettünk már - akkor minderre ez a válasz: ezért.

Mert az Isten országán belül mindez nem volt, ott voltak a b-betűsök, meg sok minden jó és szép. De mi jöttünk el onnan. Itt kívül pedig ez uralkodik, mi meg nem tudunk uralkodni rajta. Ebben a rabságban, és ennek sokféle szomorú következményében szenvedünk. Ezért kérdezi Isten Ádámot és a mindenkori Ádámokat: Hol vagy?

És jön a következő kérdés is: Ettél arról a fáról, amitől tiltottalak? Téged már mindennel meg lehet etetni? Téged be lehet etetni, amivel akarnak? Elég az, hogy a multik ügyesen reklámozzák, és elég az, hogy a tv-ben minden este úgy tálalják? Megveszed a mérget is és megeszed? Nem is tudod, hogy méreg? A csomagolás így megtéveszt? Hol vagy, ember? Hova kerültél? Hova süllyedtél?

Isten eszméltetni, figyelmeztetni akarja az embert, és ma este minket is.

Hadd folytassam ezt olyan személyes hangon, amilyen személyesen Isten végig kérdezett engem, miközben készültem. Ez tehát a kérdése: Hol vagy? Hol járkálnak most is a gondolataid, miközben fél füllel hallgatod az igehirdetést? Hol szoktál kóborolni az Interneten? Miket nézel ott meg? Miket szeretnél még megnézni, ha nem szégyellnéd, vagy ha mindig csak egyedül lennél?

Hol vagytok mint házaspár? Elindultatok szerelemmel, egymást segítve, a szerényebb anyagiakkal is megelégedve, most több van, mint az induláskor volt, s talán a párodnak a jelenléte is idegesít már. Hogy jutottatok ide? Mi lehet ennek az oka? - Hol vagy vasárnaponként? Pizsamában egész nap? Vagy még keményebben dolgozol, mint máskor, mert akkor aztán magadnak csinálod? És az Isten parancsa? Az Isten ajándékai, amiket kínálna az Ő igéjében, az imádság csendjében, a hívők közösségében? Nem kell? Vagy meg is szoktad már, hogy anélkül is megvagyunk valahogy? Valahogy megvagyunk, de kérdés: élet-e? - Hol vagy? A szeretőd ágyában, míg a párod kínlódik a gyerekekkel meg a problémákkal? Szorongatod azt, aki majd valaki másnak a hitvese lesz később? Hol vagy? Vagy nem csinálsz semmi ilyet, csak titokban irigyled azokat, akik "bátrak" erre és meg is teszik?

Hol vagy Ádám? Mit keresel ott a bokorban? Jó neked ott? Jó dolog félni? Jó dolog, hogy annyi mindent takargatni kell? Titkolni, magyarázni, elhallgatni? Közben ismered a belső magányt, néha már saját magadat is megveted. Hol vagy? Bebetonoztad magadat a kételyeidbe és büszke vagy rájuk, csak éppen nem visznek sehova. Vagy megmerevedtél egy sértettségben, és abból nem lehet kimozdítani? Vagy ott pöffeszkedsz a magad önelégültségében, kritizálva mindenkit? Vagy éppen a magad kétségbeesésében? Vagy valami langyos vallásosságban pancsikálsz, és ítélkezel mindenki felett, az egész hitetlen világ felett, csak éppen Jézushoz nem vezetsz senkit, mert nem is tudod, hol van Jézus, mert nem vele élsz, hanem csak hallottál róla.

"Amikor meghallotta az ember az Úristen hangját, elrejtőzött a kert fái között és ezt mondta: Hallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el."

Ez a világ tele van ilyen rejtőzködő, menekülő emberekkel. Menekülünk a szerepeinkbe, az álarcaink mögé. Menekülünk a lázas tevékenységbe, vagy menekülnek sokan egy betegségbe. Menekülünk a munkába és a szórakozásba, a hallgatásba és a fecsegésbe, a látszatok és a hazugságok mögé. A gondoknak, a kételyeknek a sötét bokraiba. Sokszor már önmagunk elől is menekülünk, a saját lelkiismeretünk elől, vagy a számon kérő, vádoló tekintetek elől. Vagy az elől, hogy végre szembenéznénk a valósággal és meg mernénk azt fogalmazni magunknak. Menekülünk a felelősség elől. Isten kérdez, és nem tudunk felelni, mint itt Ádám.

Tudjátok-e, ha Isten világos kérdésére Ádám egyszavas világos választ mond, segíteni lehetett volna a bajon? Mi volt Isten kérdése? Ettél arról a fáról, amelyről tiltottalak? Mit kellett volna mondani? Ettem. Ennyit. Nem büszkén, hanem szégyenkezve. Szégyellem, hogy ettem, és tudom, hogy ezzel ellened lázadtam fel. Van-e valami megoldás, Uram?

Nem ez hangzott el. Mesélnek, magyaráznak jobbra-balra. Egymásra hárítják a felelősséget. Ádám még Istent is hibáztatja. Éva a kígyót okolja. Összehordanak hetet-havat. Kígyót-békát dobálnak egymásra, csak a bűnvallás világos szava nem jön ki a szájukon. Pedig abból a csapdából, amibe belegyalogoltak, az Isten-nélküliségnek, az ellene való fellázadásnak, és ennek a reménytelen, kétségbeejtő helyzetnek a csapájából ezen az egy módon lehetett volna kijönni: a becsületes, konkrét bűnvallás útján. Ezen az úton hozott ki Isten mindannyiunkat, akiket már kegyelmesen kiszabadított a bűnből, a nélküle való életből. Amikor Ő megkérdezte: ettél-e? És erre azt válaszolja az ember: ettem, ittam, csaltam, hazudtam, házasságot törtem. Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!

Nem felesleges ám, amikor Isten azt kérdezi Ádámtól, és azt kérdezi most tőlünk: Hol vagy? Ott van emögött az Ő keresése. Mint ahogy kereste a tékozló fiút is. De az ő száján kijött ez az életet mentő vallomás. Nemcsak azt ismerte fel a disznói között, hogy ha ott marad, elpusztul, nemcsak elhatározta, hogy haza kellene menni, hanem haza is ment. S mi volt az első mondata? "Apám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. Semmi jót nem érdemlek tőled, de ha lehet, mégis szeretnék újra itthon maradni, mint béresed." És erre mi volt az atyai válasz? A fiam vagy, maradj itthon.

Így lehet hazatalálni. Amikor az ember elmegy a hang irányába. Elindul és kimondja azt, amit abban a helyzetben, amibe sodorta magát, egyedül helyes kimondani: vétkeztem. Isten azonban a kérdésével hívogat minket. Előhívogat abból az állapotból, amibe nélküle kerültünk. Azt mondja: gyere ki! Haza lehet jönni a titkos éjszakai tévézésedből, amikor olyanokat nézel, amiket nem szeretnél, ha a gyerekeid látnának, de félálomban is gyötröd magad, azután másnap rossz lesz a munka miatta. Gyere ki a sóvár tekintetekből, amivel a más vagy az azonos neműeket nézed titokban, vagy már nyíltan is. A zavaros pénzügyeidből, az állandó kisebbrendűségi komplexusodból, a nagy hallgatásodból. Gyere ki a büszke "jóságodból", és vedd komolyan, amit a múltkor mondott valaki egy másiknak: ne légy már olyan megátalkodottan jó! Gyere ki a zugivásból, úgyis tudják. Azt is tudják, hol az üveg, mikor cseréled ki, meg látszik már az arcodon, a szemedben. Gyere ki a bűnből, az Isten nélküli állapotból. Akkor is, ha nem tudnál felsorolni és az ellenséged se tudna rád sütni valami szörnyű vétket. Akkor is a bűnben vagy, mert az Isten országán kívül születtünk mindnyájan. A kaput becsaptuk magunk mögött, és tetszik, nem tetszik, itt jövünk a világra. Innen lehet hazatérni.

Miért? Mert valaki kinyitotta a kaput. Van egy szép karácsonyi énekünk, abban ujjong az énekszerző: nekünk mennyország kapuját ismét kinyitottad. Az a Jézus Krisztus, akiben ez a megbántott, megsértett Isten utánunk jött nagy szeretettel, egyoldalúan biztosít minket az Ő szeretetéről. Szeretetével hívogat vissza, és azt akarja, hogy újra szabadok legyünk. Mert itt nem vagyunk azok. Lépten-nyomon beleütközünk a megkötözöttségeinkbe, és azoknak a következményeibe. Ő nekünk szabadságot kínál. Jézusban a távoli Isten egészen közel jött. Jézus Krisztus utat taposott a mennyország kapujáig. Kinyitotta a kaput, és azért jött utánunk, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Ez a "megtartsa" szó a Biblia eredeti görög szövegében ezt is jelenti: megszabadítani, üdvözíteni. Ezért jött az Emberfia, hogy ne maradjunk itt a kapun kívül, ne pusztuljunk el. De ki kell mondanunk: ettem.

Nem olyan régen találkoztam egy ismerősömmel, aki értékes ember volt, de elzüllött. Kicsit félve kérdeztem meg tőle: hogy vagy? Ragyogott az arca, még sose láttam olyannak. Azt mondta: hazataláltam. Mit értesz ezen? Elmondta, hogy elkerült egy gyülekezetbe, ott megismerte Jézus Krisztust. Bizonyos lett arról, hogy Jézus kereszthaláláért Isten neki minden bűnét tökéletesen megbocsátotta. Megszabadult a szenvedélyétől, rendbe jöttek emberi kapcsolatai. Lelkendezve mondta: a hívőkben sok testvért találtam. Isten pedig, aki elől tudod, hogyan bújtam mindig, az én szerető mennyei Atyám lett. És ugye tudod - vizsgáztatott ott az utcán -, hogy van az 1Jn 1,7? Mondom: tudom, mert engem is azzal szabadított meg Isten. Az úgy szól: "Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan Ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az Ő Fiának vére megtisztít miket minden bűntől."

Kis szünet után elmondott még egy történetet. Azt mondta: az történt most velem lelkileg, ami az apámmal annak idején, amikor hazajött a fogságból. Sokszor elbeszélte azt a történetet. Amikor 1948 végén az édesapja hazajött többéves nehéz hadifogság után, mindent levetett magáról. Alaposan megfürdött és felvette az otthoni tiszta ruháját. Amit levetett magáról, azon mód kivitte a szemétbe. Még talán tetű is volt benne. Azt mondja: ezt történt velem lelkileg. Levetkőztem az Úr Jézus előtt, nevén neveztem mindent, és Ő megtisztított engem az Ő vérével.

Azóta is bennem muzsikál az első szó, amit mondott: hazataláltam. Isten minket még hívogat, még tart az Ő türelme. Egyedül Ő tudja, meg mi - vagy talán már mi sem pontosan -, hol vagyunk, milyen állapotban, milyen bokorban rejtőzünk, milyen félelmek gyötörnek. De akárhol vagyunk, onnan hív magához. Ott lesz belőlünk újra igazán ember: a vele való szoros közösségben. Nemcsak boldog ember, hanem mások számára is áldott ember. Ha valahova menekülni kezdünk, akkor a Szentírás azt javasolja nekünk: Isten elől Istenhez meneküljünk. Őelőle - Őhozzá! Aki ezt kipróbálja akár már ma este, az boldogan fogja énekelni egész életével is:

Jézus, menedékem, hű oltalmam nékem te vagy egyedül!
Lelkem a viharból, bűnből, minden bajból Hozzád menekül.
Légy velem, ó mindenem! Nálad nélkül nem is élek,
Te vagy örök élet!

Forrás: Pasaréti Református Gyülekezet Prédikációk

Lator László: Áhitat

Hűs víz csobog. A templom
ragyog a ritka ködben.
Felleg jön messziről.
Felegyenesednek a füvek.
Felleg jön, fehér, mint a gyolcs,
angyalok suhannak.

Ez az áhítat ideje,
névtelen alázat.

Harmat hull,
énekelnek a hegyek és a fák,
galamb száll, lélek madara.

Ez az áhítat ideje,
ez a titkos fény ideje.

Szemünk virág, szeretetünk
világít, mint a csillag.

Sebestény-Jáger Orsolya: Egyszerű Karácsonyi Ének

 Az ajtó előtt állva közénk ereszkedett
a fények függönyén a csöndes szó: lehet.

A fa alatt megálltunk, vállunk összeért.
Mennyből jött az angyal, s mi tudtuk, hogy miért.

Majd bontogattuk együtt papírból a csodát,
az emlék metszőn tiszta, akár a jégvirág.

*

Felnőtté lettem. Az ajtó túlsó felén
most három kicsi arcon ragyog föl a fény,

s mindenem adnám, hogy érthessék a csodát:
Születésednek evangéliumát.

Sebestény-Jáger Orsolya: Édenkert

Még látod valahol magadban a kertet,
a föléd hajoló lombok suhanását.
Asszonyi szemekhez közel hajolva,
még keresed arcukban arcod hű képmását.

Még őrzöd titkait a csöndnek, a szélnek.
S ha nem zakatolnak benned a vágyak,
a kertet bölcsőnek érezed szívedben,
 véget nem érő roppant ringatásnak.

Tudom a percet - a legszentebb órát,
amikor vágysz már az éhező világra,
hogy rajtad keresztül égjenek a fények,
s vigasztalódjék sokak árvasága.

A világ magányát magadhoz öleled,
hogy átadd nékik a reád bízott kincset:
a kincset, amely az életüket menti -
pedig csak egy jászol. Pedig csak egy Kisded.

H. Hadabás Ildikó: Nagyapám az Úrral pörölt

Nagyapám az Úrral pörölt,
egész éjjel vádolt a szája,
s a kórházi ágy gödörében
angyaltalan lett éjszakája.

Nagyapám az Úrral pörölt,
miért, hogy őt csak így szerette?
minden javába latrok ültek,
– életnyi munka! – és engedte!

Nagyapám az Úrral pörölt:
miért Uram, miért? – suttogta szája,
s a hófúvásos éjszakában
halállá fagyott lázadása.

Lisztóczky László: Végül

Végül minden sallang lefoszlik rólad,
és minden álarc a porba hull,
és minden hazugság lelepleződik,
indulataid elcsitulnak,
vágyaid eltompulnak,
hírnév, dicsőség nem érdekel,
elfogy, eltűnik, elmúlik
minden, ami lényegtelen,
minden, ami fölösleges,
múltadból csupán néhány pillanat
nem veszíti el érvényét,
amikor önzetlen, tiszta,
érdek és feltétel nélküli szeretettel,
hálát, viszonzást nem várva
valami jót cselekedtél,
s amikor kinyílt fölötted a menny,
és kibékülsz már mindenekkel,
képzeletben sírva megöleled
összes barátod és ellenséged,
kontraktust kötsz a szent közönnyel,
és többé nem vársz az élettől semmit,
csak a Semmit.

Advent

Sebestény-Jáger Orsolya: A tiszta lap ígérete

...szinte már el is feledtük,
hogy tobzódott köröttünk a nyár:
körkörös zsongás ölelte a fákat.
Már csak ódon falakra írjuk vágyaink
megtépett gyolcsát. Tintánk kiszáradt.

Faág karjaink évgyűrűs vonalát
simítsd hát magadhoz szél kezeddel,
hogy földhöz tapadt, kósza álmaink
ködéből végül kilépjen az ember,

s a bánat a szívben bezárja öklét,
hadd moccanjon a csöndes öröklét,
és fölénk borul a decemberi Ég,
s Te adod: a tiszta lap ígéretét.

Lator László: Fa a sziklafalon

Vajon a lét hány millió magot
tékozolt el, míg megfoganhatott
a függőleges szikla-szahara
kőszörnyei közt ez a satnya fa?
Micsoda szeszély börtönözte be
mostoha sorsa kényszereibe,
parancsaival és cseleivel
hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel
a csökönyös, fortélyos akarat
a puhacsontú vékony sudarat?
Fekete kérgén a mindennapi
küzdelem csontig ható nyomai:
nagy hegek, tarjagos daganatok,
megcsökött, kificamodott tagok,
de a rémület görcs-bogaival
felesel a szökőkút-ívü gally,
szövevényes hasadékokon át
csavarodnak, furakodnak tovább
drótkeménnyé vadult gyökerei,
mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki
a nedvet, a sovány sókat a kő
elmeszesült hajszál-csöveiből,
s rostjaiban hangtalan ekrazit
halmozódik, szétvetni rügyeit,
és ága-lombja a forrástalan
ragyogás habzó áramaiban
fürdik, a vad, sistergő sugarak
a pórusain átáramlanak:
nyomorékul is tudja még a lét
tagolatlan tűz-homály örömét,
a kőmarkú pokol s a könnyü űr
közt remegő vezetékül feszül,
melyben pillanatonként összecsap
az üdvözült gyönyör s az iszonyat,
s magával folyvást vitatkozva, a
kettőt egyszerre kell mondania.
Micsoda jel a bibliai szikla
vörhenyes sivatagába hasítva,
zsugori biztatásul belevetve
az özönvíz utáni döbbenetbe!
Kiált minden gyötrött gyökere-ága,
mondhatatlan szépsége-árvasága!

Seléndy Balázs: Jeruzsálem

A kezdetben,
amikor nem volt sok
említésre méltó dolog

ember teremtette Istent
és az ő képére
teremtette Őt.

Isten, aki ott volt
miközben ez
megesett

csodálkozott, hogy
mindazzal amit Ő a világban szétszórt
hogyan lehetett az, hogy ember

elképzelni csak ilyen kicsit
tudott?

Lisztóczky László: Ha majd reszkető szívvel…

Ha majd reszkető szívvel
megállok az Úr színe előtt,
fölidézem legszebb és legfájóbb emlékeimet:
öt gyermekem születését és halálát,
Lilla lányomnak mind a hét esztendejét,
fuldokló köhögéseit,
naponta visszatérő lázait,
ártatlan birkózását a halállal,
kétségbeesett szeretetvágyát,
folytonos vigaszkeresését,
fokozott érzékenységét mindarra,
ami szép és emberi,
éterien tiszta és nemes gesztusát,
hogy egyik sorstársának,
akit az édesanyja látogatóba hozott hozzánk,
a legkedvesebb játékát adta ajándékba,
azt, hogy rövidre szabott élete
fölragyogtatta az emberlét
minden szépségét és tragikumát,
engem pedig elhalmozott az apaság
összes örömével és bánatával;
a Feleségem gondoskodó,
örömtudó szeretetét,
ahogy csöndesen és szelíden,
szinte észrevétlenül
szerves része lett életemnek,
elválaszthatatlanul eggyé vált velem,
megtestesítette a fele-ség szó
leghívebb, legtisztább értelmét,
szenvedélyes, önfeláldozó emberségét,
szenvedélyes, önfeláldozó anyaságát,
mellyel örökös, néma gyászát
szeretetre váltotta mások gyermekei iránt,
közel öt évig tartó küzdelmét a rákkal,
miközben egyetlen zokszót sem ejtett,
soha el nem fogyó,
odaátról most is felém sugárzó,
biztató, erőt adó mosolyát,
hogy mellette és vele lehettem mindvégig,
a Kékgolyó utcai kórház kétágyas kórtermében is,
utolsó mondatát,
melyet az agytumor okozta
kómás állapotában fogalmazott meg,
amikor váratlanul felnyitotta fél szemét,
melyben az értelem fénye csillogott,
s én ágyához siettem, becézni kezdtem,
elmondtam, hogy otthon jártam,
a könyvek és a bútorok is
róla beszélnek, visszavárják,
megosztottam vele egyik örömömet,
s megkérdeztem: „Ugye, örülsz Te is?”,
láttam, moccan a szája, válaszolni akar,
fölé hajoltam, és a fülembe súgta:
„Úgy, ahogy te!”
Ezzel a mondattal búcsúzott el tőlem,
két hét múlva, nagypéntek napján
jött el érte Illés szekere.

Mindezt Isten trónja elé teszem,
és azt mondom:
„Köszönöm, Uram, amit adtál,
s nem kérem számon a nincs-et,
köszönöm a puszta létezés csodáit,
köszönöm az oltó-kést, a szenvedést,
mely jóságra, helytállásra intett,
hogy megőrizzem méltóságomat
mindig, minden körülményben.
Ez egyetlen kincsem. Tőled kaptam,
és szomorú, árva, vigasztalan
életemmel együtt most visszaadom.
Könyörülj rajtam, Uram, könyörülj!
Szeretteimnek adj örök üdvösséget,
nekem pedig a bűnbocsánat kegyelmét!”

H. Hadabás Ildikó: Horizontok

 Fénycsík metszette ketté a világot,

a fent az fent volt, s a lent idelent.

Kettő között csöpp ének ült az ágon.

Idő-exponálta lét – szívemen.

Lator László: Társtalanul és konokul

Ki folyton érzi börtönét,
egyre tisztább és szabadabb.
Szakadozik a nyár ruhája,
egyszerűbb minden mozdulat.

Fejed fölé az éjszaka
áttetsző félgömböt borít.
Faggathatod a rendelés
egykedvű csillagképeit.

A szüntelen sötét zene
veszti a hiú díszeket.
Ily meztelen, ily keserű
csak az elvesztett sors lehet.

S csak a gyengébb érezheti
ily véglegesnek igazát.
Társtalanul és konokul
keresd hát fordított hazád.

Jókai Anna: A lovas imája

 Nappalra fekete lovat adj
  hogy kitessék a fehér fényben
           És fehér legyen a ló
           ha ránk szakad a fekete éjjel

ha a gyeplőt elejteném
  a fekete akkor is haladjon
          Ha álmodozva elkószálnék
          a fehér az úton marasszon

  versenylovak kíméljenek
  cirkuszi ló sem kell
           megedződött hátaslovunk
           elbír a tereppel

  a fekete a sorompót tiszteli
  de a fehér átröpül rajta
           félni csak az félhet
           aki a lovakat hajtja

  váltott lovak: de egy nyereg
  huszonnégy óránk gyorsan lepereg
           Csak a ló pihen az ember soha
           felette csattog Isten ostora