Szabó Lőrinc: Szélcsöndes ormok

 

Hunyt szemmel fekszem a napban. 

Hegyek, nyár, tavak, fellegek. 

Utazó lelkem mozdulatlan. 

Utazó lelkem ma pihen, 

ajándékot kapott, amely 

nem múlik benne sohasem. 

Óh, Dolomitok! ormok! lila fény! 

Pordoi! Latemár! Mennyi rettenetes 

szépség nyilt egyszerre körém! 

Milyen kincseket pazarolt 

rám váratlanul egy világ, 

amelyről sejtelmem se volt! 

S hogy megbékültem! Óriás 

éggé tágitott valami 

földöntúli csodálkozás: 

Úristen – – A szivem dobog, 

és szeretném megérteni 

a csodát, hogy boldog vagyok, 

boldog! az! – De nincs rá szavam. 

Emberek, én csak szidtam 

az életet: nem volt igazam. – – 

Hunyt szemmel nézek a napba, 

s új öröm némít, altat el: 

a szélcsöndes ormok nyugalma.