Petőcz András: A brüsszeli nő

                                     (Rimbaud-emlékezet)

Látod, elutazott a brüsszeli nő, mi meg itt
maradtunk magunknak, mondod, valami
autóban ülsz, valami autópálya parkolójában,
nem tudom, hol vagy, és nem tudod, hol vagyok,
hallom a többi autó zúgását, ahogy beszélünk,
te pedig hallod a szoba csendjét, ahol éppen
meghúzom magam, látod, semmiféle vigaszt
nem nyújtott nekünk, hiába is reméltük, hogy
megvigasztal minket, mondod, éppen egy újabb
kamion süvít el melletted, legalább is azt hiszem
abból a dübörgésből, amit hallok, merre vagy?,
kérdezed, nem mintha valóban érdekelne, hogy
merre is vagyok, többezer kilométerre tőled,
mondhatnám, de hallgatok,
                                            miért is gondoltuk,
hogy vigaszt nyújt nekünk, ha egyébként is
ilyen messze vagy?, szólalok meg végül, nem
bírom a csendet, lehetne ez az egész valóban
egy bizonyos párbeszéd, de még párbeszédre
sem vagyunk alkalmasak, inkább csak játék
mindez, majdhogynem a képzeletünk játéka,
valaki úton van, valaki pedig egy ismeretlen
szállodai szobában néz maga elé, az is lehet,
hogy nincs is telefon, sőt, talán még távoli
autózaj sincsen, csak az utazás van, de még
az sem úgy, ahogy azt elképzelnénk, valaki
álmodik valamit, kitalál egy utazást, papírhajót
hajtogat, és kicsinke tócsára ereszti, szomorúan.

Szabolcsi Erzsébet: Téli haikuk

Tél illata jött:

magányos vándor lépdel

síró fák között.

Csipkerózsika

alszik, zúzmarafátyol

vigyázza álmát.

Aludj csak, érted

nem szól már sárgarigó.

Tél hava ringat.

Didergő lélek

szárnyalása csendbe hull,

némul az ének.

Deres rét fölött

hófelhők lebegnek. Éj.

A hold is reszket.

Téli hajnalon

ködlepelben vonulnak

előttem a fák.

Szomorúfűzfa

zúzmaracsipkében vár

tél-szeretőre.

Tó fölé hajló

szomorúfűzág, nézd, mily

szép fehér ruhád!

Szuroksűrű csönd....

Tél - zizeg a hó. Fázol?

Betakar az éj...

Parancs János: Alapelemek

              „Minden kicsi, változó, esendõ.”
                 Marcus Aurelius

Nincs hová eljutni.
Nincs mit elérni.
Illetve mindezt,
a változó világ sokféleségét:
álmait, útjait és céljait
önmagadban hordozod.
Csak rajtad áll,
hogy mihez kezdesz
ezzel a tudással.

Őrizd a lángot és
másnak ne árts!
Ma, amikor a többség
már ön- és közveszélyes,
a jövő számára
az utóbbi intés
a fontosabb.

Hisz egyéni sorsunk
kimért és korlátozott.
Ahogy a bölcs császár
elmélkedései során
oly gyakran rögzítette:
ahová egy Szókratész,
ahová az ősök, a méltók,
s ahová a méltatlanok:
„Odajutunk mi is...”

Kassák Lajos: Hogyan kapaszkodjam meg?

Legalább egy szentjánosbogár lámpása kéne, hogy rátaláljak az útra,
mely hozzád vezet. A mély és vak éjszakában bolyongok emlékezet óta.
Hol ennek az űrnek a partja, hogy megkapaszkodhatnék. Álmaim tüzei is
kihunytak, üresek szőlőskertem venyigéi. De mindezek felett
te hiányzol ebben a semmiben, ami mellemet szorítja és ellopja
kiáltásom. Minden eltévedtek félelme az enyém.
Mi lesz velem, ha nem szólítasz, ha nem nyújtod felém a kezed.
Vagy talán te sem vagy sehol, és soha nem is voltál.
Kényszerűségből találtalak ki, hogy ne egyedül egyem kenyerem,
ne szégyelljem magányosságomat a tükör előtt.
De hiszen se kenyerem, se tükröm nincsen, s amíg te nem vagy itt,
nem is lehet semmim.

Babits Mihály: Az érzéketlen szolgáló

Hányszor kinálsz még végig ízeiddel,
izgatva halkuló vágyaimat?
Óh ha már hoztad, oly hamar ne vidd el,
mi még nyelvemnek édességet ad!

Elhajlik az ág ha fölnyulok érte,
elgurul a dió ha leütöm.
A gyümölcs mely szép, mint a lányok térde,
letottyan és eltöpped a füvön.

Sárga levél hull mellé, karikázva.
Szomorun nézem, s mintha valami
eltörött volna, szeretném vigyázva
fölvenni és visszaragasztani.

De jön a szél, s elsöpri ami elhullt,
mint érzéketlen szolgálóleány.
Ki hozza vissza nyaram? S ha ez elmult
hány marad? Tíz? vagy egy? Vagy egyse tán?

Jaj, hogy suhannak! Egyre-egyre gyorsabb,
mint őszi napok, év az év nyakán!
Kurta a ma, de még kurtább a holnap,
és még kurtább lesz a holnapután.

Fésűs Éva: Tavaszi imádság

Ha sírdogálnak halkan a csatornák
és elcsöppen a télnek jégcsap-orra,
ha zöld ruhácskát adsz a sok bokorra,
taníts meg, édes Istenem, szeretni!

Ne azt, ki mindig mosollyal melenget,
hanem a rossz-szavút, azt simogassam,
azt, aki bánt, vagy aki nevet rajtam,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

Ha felpattannak mind a fagybilincsek,
gyümölcsöt sejt az ágak reszketése,
ne járjak zsibbadt, téli szívvel én se,
taníts meg, édes Istenem, szeretni!

Hogy amit adtam, vissza ne kívánjam,
mert értük vagyok én, s ők vannak értem,
hogy szívünk kötelékeit megértsem,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

De ne csak itt, a szépség záporában,
és ne csak azt, kire kegyelmed árad,
hanem az elbúvókat és csúnyákat
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

A szép szavak szájamból mind kihullnak,
csak azt tudom: lelkem kívánja fényed,
Ki egyformán szeretsz galambot, férget,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

És adj világosságot is, hogy lássam,
ha tüskéik fonákján fájdalom van;
s hogy ítéletem durván ki ne mondjam,
taníts meg, édes Istenem, szeretni.

Mily együgyű dal! Cérnahangú ének!
De lásd, így bontogattam szét a vágyam,
mint a göröngy, lelkét egy hóvirágban:
taníts meg, édes Istenem, szeretni!

Sárossy István: Emmauszi úton

Jó volt sietve együtt menetelni
göröngyök közt az emmauszi úton,
nyitott szívvel és nyitott tenyérrel,
nehogy áldásod a földre hulljon,
apró pórusokban tűnjön el a lényeg,
mintha fáklyás árnyak mégse szeretnének,
megmutatni mindent,
csupán azt a morzsát,
az apró kenyérkét,
az asztalra hintett
vágyat és ereklyét,
ahogy feltekintett
csillagszín szemekkel,
borzongott a harmat, hogy megjuhászodjon,
hit-husángok álltak egyre izmosabban,
csak egy lágy fuvallat intése suhant el
fölöttünk a csöndben, és alattunk halkan
megmozdult a föld az emmauszi úton.

Petőcz András: A bolond nő

Azt mondod nekem, hogy a bolond nő a másik
lakásban, hogy kiabál, kiabál, kiabál egyre,
hogy félsz, hogy egyszer rád nyitja majd a gázcsapot,
felrobbantja a melletted levő lakást, és robbansz
vele együtt, hogy nem bírod már az üvöltözését,
és valamit kellene csinálni végre, mondod, és
még azt is hozzáteszed, hogy nem érted, de
minden olyan értelmetlen és furcsa körülöttünk,
hogy nincs egy világos szó, cél, bármi, amiért
tenni érdemes, hogy úgy érzed, egyszer majd
valóban szétesik minden, és a bolond nő ennek
a szétesésnek, ennek a lepusztulásnak egyértelmű
bizonyítéka, olyan valaki, akinek a jelenléte káros,
meg veszélyes is,
                            igazad van, mondom, én is láttam
a bolond nőt a múltkor, hátizsák volt rajta, a kezében
két nagy füles szatyor, tele mindenfélével, nagyon
nehézkesen vitte azt, amit vitt, ki tudja, hova és mit,
miért és kinek, az utcán láttam a bolond nőt, kilépett
éppen a társasház ajtaján, ott, ahol te is élsz, de így,
cipekedve nem tűnt olyan elviselhetetlennek, inkább
szerencsétlennek tűnt, olyannak, aki cipeli magával
az egész életét, nem tudni, minek, és miben reménykedik,
valami remény kell, hogy legyen, valami akarat, ahhoz,
hogy tovább tudjuk csinálni a dolgokat, hogy ne essünk
darabjainkra, valami kell, hogy ne bolonduljunk meg
mi is, és ne ordítozzunk saját magunkkal, egyedül,
valami lepukkant, ócska lakás, szomorú falai között.

Rácz Sándor: A kert

Nem kezdek új Mesébe
Ha újra üres lesz a kert
Hervadó szeretetvirágaink közt
Köhögni hallom a novembert

Telet varázsol az idő
Szerelemkertünket beborítja a jég
Hideg csókok, hideg szavak, hideg álmok
Szemeimben megfagy a kék

Petőcz András: Az öregember a lépcsőházban

Az öregember a lépcsőházban, mondod, minden
nap elmondja, hogy neki már nincsen sok hátra,
mondod, meséled, és, hogy ezzel nem tudsz mit
kezdeni, nem tudsz neki mit mondani vigasztalásul,
és, hogy szomorú vagy, ha látod az öregembert,
meg kissé zavarban is vagy, mondod, mert mit lehet
mindazzal kezdeni, hogy azt mondja, neki vége,
az orvos is megmondta, mondja neked, mondod,
az orvos is közölte vele, hogy nincsen sok hátra,
és, hogy megpróbált mindent, meséled, mert neked
is elmesélte az öregember, és nem tudja, mondja
az öregember, mondod, hogy mi értelme is volt,
annak a hosszú időnek, ami adatott neki, megélni
háborút, forradalmat, mindent,
                                                 nem tudom, mondom
minderre, valahogy el kell menni, mondom neked
a régi banalitást, és az apámra gondolok, aki vékony,
szikár ember volt, örökké erős, örökké mozgékony,
aztán egy fél évig feküdt bénultan az ágyon, utána
ment el, beszélni nem tudott, csak nézett a nagy barna
szemeivel, néha tágra nyitotta a szemeit, így fejezte ki,
ha csodálkozott valamin, így beszélgettünk, nem kellett
volna így látnom az apám, mondom neked, nem jó,
hogy láttam őt megöregedni, hogy ez róla az utolsó
emlék, mesélem, aztán csak azt mondom, öleld meg
azt az öregembert, ott, a lépcsőházban, öleld magadhoz
szorosan, és kívánj jó utat neki, mert én nem öleltem
meg az apám, és nem mondtam azt, Isten veled.

Anja Golob: A Szerelem és a macska

A macska, az ablakpárkányon kuporogva, persze látta a gyilkost.
Elgondolkodva követte sietős lépteit az utcán, végül
elvesztette szem elől a park forgatagában, ahová elrejtőzni igyekezett.
Így tehát elmondhatta volna Novak úrnak, ki ölte meg
a szomszéd házban a Szerelmet, ámbár ez mégiscsak túl egyszerű lett volna.
Kényelmesen felállt, alaposat nyújtózkodott, megnyaldosta imbolygó pofiját, és
lágyan, mint a pihe lehuppant a tágas nappali parkettájára
gyerekrajztömbből kicsúszott, használt papírdarabot
keresve. Mikor talált egyet, az asztal alá folyt
kávéfoltba mártotta karmát, és azt írta: Tudom, ki volt.
A másik oldalon olvashatóan aláírta: A macska.
Novak úr megtalálta a cetlit, amikor a buja szobanövényt locsolta a kandalló fölött.
Elolvasta és komolyan elgondolkodott. Aztán megkereste a macskát, ölbe
vette, és halkan mondta: Öregem, ne okoskodj.
A szerelem nem játék.
A macska értette a célzást. Ment és lepisilte a cetlit, a kávézacc
újra pacává lett. Most már senki sem tudja meg – gondolta sötéten,
hangtalanul surrant a csigalépcsőn a dohos pincébe. És mind a nyelvtan, a helyesírás,
a hosszú tanulmányok, öt évet adtam az életemből ezért! De minden hiába, minden hiába –
a szerelem dolgaiban… nincs miről beszélni!
Szüksége volt néhány évre, míg elfelejtette, hogy tud írni, és megtanult ostobán bámulni
maga elé az ablakon át. A szomszéd házba új lakók költöztek, akiknek
mindegy volt a szerelem, a macskák és a helyesírás.
Hiszen a macska érti, hogyan megy a világ, ezért hallgat és bámul az ablakon keresztül;
csak olykor-olykor, az éjszaka közepén, amikor nem tud aludni, felsunnyog a padlásra
a pókhálók közé, Konsalikot és orvosregényeket olvas a régi, elfeledett, lomtalanításra
szánt dobozok között. Itt újra rátalál, igaz csak pillanatokra,
a szomszéd házban meggyilkolt Szerelemre, aki fogait csikorgatja, és őrültnek tetteti
magát.

Kávét hoz, betakarja lyukas pokróccal, és puhán az ölébe fekszik.
Így a macskának megvan, amit akar, a Szerelemnek pedig ott a macska-jajj.
A világ meg megy tovább, mintha ők nem is lennének.

Fordította: Bakonyi Gergely

Takács Zsuzsa: A lepke

Mintha a világból futnék ki, olyan volt.
Nyilván a körforgalomban tévedtem el,
próbáltam nyugtatni magamat. Sötétedett,
az autópályán rajtam kívül senki nem járt.
A negyvenhetedik kilométerkőnél egy
lejáratnak kellett volna lennie, de nem volt,
a GPS sem tudott az útról. Rossz érzésem
támadt, a hely, ahol száguldok a kamionnal,
nincs és nem vagyok én sem… A vesztedbe
rohansz, ezzel ijesztgetett anyám, mikor
gyerekkoromban a rozoga biciklin a lejtőn
száguldoztam. …A vesztembe rohanok mondtam
magamban. Valóban, nem láttam táblát,
vagy ha volt is, le volt még takarva.
Kellemetlen, csúszós dara esett… Ha nem érek
időben haza, a feleségem megszül, s én nem
leszek vele most sem… Viharos szél támadt,
erősen fogtam a kormányt. Eszembe jutott
az előző havi fekete fuvar, fogalmam sincs,
mit szállítottam, fegyvert, gondolom, de nem
kívántam tudni a részleteket. Átadtam
a rakományt és fizettek rendesen,
ezzel vége – és többé nem teszem...
Eszembe jutottak még a varangyos békák,
hogy egy nyáron mennyit agyonütöttem,
volt egy véres kövem, azzal. Később keservesen
bántam, bár a békákon ez nem sokat segített.
Isten bocsánatáért könyörögtem, de nem tudom,
megbocsátott-e… A legközelebbi településig
elmegyek, majd ott kérdezősködöm,
döntöttem végül. A szél csillapodott kicsit,
csakhogy az út nem akart véget érni. Hirtelen
fény övezte árnyékot láttam, mintha szárnyai
lettek volna. Félrehúzódtam és kiszálltam,
ám a fura jelenség eltűnt. Alig néhány kilométert
mehettem, amikor feltűnt újra, és szárnyaival
megállj!-t parancsolt. Megrémültem és leszálltam,
de ahogy a kamion elé léptem, szinte elnevettem
magamat ostobaságom miatt. A fényt eltakarva
éjjeli lepke vergődött a reflektor rácsa alatt.
Kiszabadítottam, és útjára bocsátottam.
Csak akkor pillantottam meg a kerekektől
négy-öt méternyire nyíló szakadékot.

Bódás János

" Ne néz vissza, honnan az Úr kivon,

mert meggyökerezel a félúton!"

Csoóri Sándor: Tűz

Kis dombon áll az Anna-templom,
karcsú, magas a tornya.
Ablakából messzire látni,
egész a zöld Bakonyra.

Egy régi nyáron tűzőr voltam
s fentről lestem a tájra:
nem robban-e ki valahol
mezőtűz lázadása.

Láttam én mindent, csak tüzet nem…
Hanem egy napon mégis
azt hittem, kigyúl a világ
s elégek benne én is.

A templomtövi kertes házban
álmos fák hűse alól
előlépett egy fiatal nő,
nyújtózva, álmatagon.

S megállt az édes ég alatt,
szembe velem s a nappal;
ledobta kék fürdőzőjét
egyetlen mozdulattal,

s minthogyha testi szerelem
aléltatná el éppen:
napozni kezdett meztelen
a fények édenében.

Lehúnyott szemmel napozott
s megadó mellét, combját
égből suhanó nap-tüzek
gyönyörrel körülfolyták.

Kigyúlt az asszony; nagy haja
hulló, fekete láng volt,
csókos nyakán a szerelem
fehér lángokkal lángolt.

Égett az asszony… távcsövem
bűvös körében égett,
egy karnyujtásnyi messziről
éreztem, holttá éget.

Mit bántam volna én, világ,
bágyadt rét, búzatábla,
ha akkor szédültök bele
örvényes, gonosz lángba.

Kamasz szememmel én csak őt,
az égő asszonyt láttam,
s szívem, mint tűzjelző harang,
örjöngött egymagában.

Rácz Sándor: Ne szólj majd!

Ne szólj majd
Ha el akarsz hagyni
Ne szólj
Csak menj el
És hallgasd
Az eső hogy kopog

Ne szólj majd!
Ha menni akarsz
Hát menj el
Köszönnöd sem kell
Csak hallgasd
Az eső hogy kopog

De kérlek
Reggel menj el
És előtte éjjel
Egy utolsó táncra
Még kérj fel
És én tudni fogom
Hogy holnaptól nem leszel

Áttáncoljuk az éjszakát
Dúdolj majd
Dúdold el
Még egyszer
Azt a kedves dalt

És én megígérem neked
Hogy nem kérdezek semmit
Nem kérdezem meg
Hogy miért hagysz itt
Miért hagysz itt
Egyedül az esőben?

Ne szólj majd
Csak menj el
És hallgasd
Az eső hogy kopog