Juhász Gyula: Fohászkodás

Annák, szerelmek, elbocsátom őket, 

Mint őszi lomb a szálló levelet.  

Szőkén keringve hulljanak az őskert  

Örök rögére, holt álmok felett.     

Ragyogjanak, míg tudnak, a tünő fény  

Hunyó világán, vágyam lángja az,  

Múlt ifjuságom gazdag temetőjén,  

Míg jő a tél, mely dúdol és havaz.     

Én addig állok álmom omladékán,  

Magányom dombján, s nézem hallgatag,  

Hogy a napóra árnya mint halad.     

Forgó szerencsék és forgó planéták  

Táncolnak ott fenn, és elmúlnak itt lenn,  

De élsz és vársz örök szerelmem, Isten!

Kányádi Sándor: Szeretnélek...

Szeretnélek a tenyerembe venni,
a naphoz egy kicsit közelebb vinni,
hogy melegedj, amikor nagy hidegek vannak,
s hogy enyhüljön éle ősszel a hóharmatnak.   

Garabonciásod szeretnék lenni;
szárazság idején hosszúszárú esőt
vinnék langyos záport, gabonanövelőt,
fölfognám viharod bő köpenyegemmel.   

Mindened én szeretnék lenni,
s lennék is, ha volna reá mód:
mérnököd, orvosod, tanítód,
mindenkid, aki csak javadat akarja.   

De nézd, annyi minden vállamra nehezül,
segíts meg Szülőföld, nem bírom egyedül. 

Pecznyik Pál: Krisztus levele vagyunk!

Reumások,
szívbetegek,
csetlő-botló
erőtlenek,

Nagyothallók,
rövidlátók,
már-már a sír
szélén járók!

Megfakult
élet-levelek,
út végéhez
ért öregek.

Sok évtized
súlya rajtunk,
terhe alatt
meg-meghajlunk.

Rég elsuhant
ifjúságunk.
Csend, békesség
a mi vágyunk.

Körülöttünk
zsong az élet,
mintha sosem
érne véget.

Sokszor árva
magányunkban
térdre hullva
imáinkban

Téged keres
Jézus, szavunk;
véreddel írt
levél vagyunk.

Az életünk
lett leveled:
Rajta a Te
drága neved!

Túrmezei Erzsébet: Találkoztál velük?

Kiégett szívvel és unottan,
reményvesztetten, kifosztottan,
mintha nem várna rájuk holnap,
kisemmizetten vándorolnak…
fölöttük szürke, fénytelen egek…
Fiatalon is milyen öregek!

S lángoló szívvel, égő hittel,
mint aki semmit nem veszít el
kincseiből, ha évek telnek,
boldog holnapról énekelnek…
át próbákon és szenvedéseken,
át meredek, rögös ösvényeken,
mégis, mint akiket győzelmes szárnyak
hordoznak, mint akiket hazavárnak…
hiszen előremutat minden óra
Krisztusukkal a szent találkozóra…
Mégis – hiszen szívükben ifjúság van! –
Helytállva igaz hűséggel a mában,
erőfogytán is lankadatlan
szeretetben és szolgálatban…
ajkukon el nem némuló dalok…
Öregen is milyen fiatalok!

Csoóri Sándor: Derengésben

Hajnal van, arcodra ébredek megint.

                Egy hegy árnyéka sétál át kéken rajta.                

Azt akarom: maradjon minden így,

derengésben, ahogy az ég akarja.

Csoóri Sándor: Mindenem, amim volt

Mindenem, amim volt, másoknak adtam oda:
időmet, türelmemet s darazsaim felhőtlen
délutánját. A lecsupaszított,
téli erdőt, amely messziről óriás
sünnek látszott. S a pénzt, a pénzt,
a szánalmas pénzt is, mint aki
Szent László kezével aranyat osztogat.

Nevettek is rajtam sokan, akár egy
hibbant szerzetesen. Nevettek, de azért
jöttek utánam nagy csapatban. Jöttek
reggel és este; jöttek megfeketedve
a félredobált vasúti talpfák közül,
a városi neonlepkék színes csődületéből,
jöttek a sütkérező könyvek időtlen idejéből,
nyakukban megalvadt sál vagy fakó kendő.

Nem a megváltójuk: a jó bolondjuk voltam.
Egy szépreményű, független lator, aki
irtózik szesztől, vértől, dajkáló nikotintól,
de egyszer még kitüntetett helye lehet
a Golgotán, és el lehet majd nevezni
róla egy ólat, egy zsákutcát, egy kihaló
mosolyfajtát az ezredvégen, ha lesz még
valaki, aki effélékre is gondol.

Csupa barbár remény és csodaváró óra
ketyeg mögöttem, mint fának rohant
autó sértetlenül maradt órája. De hol
keressek most magam helyett egy jól látható
istent, egy kinevethető ősbolondot,
aki tékozolva osztaná szét megint a hangját, a kezét,
a képzeletét, a benne heverő, nagy hegyeket
és néha még örülni is tudna, hogy kifosztott
novemberi arca a kifosztott, novemberi éghez hasonlít?

Csoóri Sándor: Semmi se jó

csonka szonett 

Semmi se jó: az alvás se, a fény se.
A boroktól is csak a megrozsdásodott
nádas zúg felém, vagy az a vércse-
banda, amely útonállóként folyton ott

ólálkodott szűk udvarunk fölött.
A múlt se jó, s az emlékek se jók már.
Lassú hintókon hozza Isten a ködöt,
hogy énekeljek én is a ködben.

De hogy kinek, azt ő se mondja meg.
Nőket sorol, öröklét-ízű nőket,
akik ágyamba visszatérhetnének,

kezükben egy-egy árvízi csokorral.
De aztán legyint: hagyjam őket is.
Az elmúlással ők is rosszban vannak.

Lukátsi Vilma: Ha szembe jön

Ádvent idején szembe jön velünk
földi vándornak öltözötten
ünnep-várásunk országútján,
lélek-terhelő nagy ködökben…

Gyertya kell! – Égő, tiszta lángú,
szív-didergető éjszakába,
hogy meg ne csalja virrasztásunk
neon-reklámok tarkasága.

Gyertya kell! – Égő, szelíd lángú,
és kéz, amely magasra tartja,
és… egy másik aki segítsen,
ha annak elfárad a karja!

Gyertya kell! – Sok kis égő gyertya,
És lángokat hordozó kezek,
hogy amikor szembe jön velünk,
el ne kerüljük Őt, emberek! 

Csoóri Sándor: Látok kék lámpát lengeni

     Nem erdők hűvösében: 
     férfikarok homályában 
     rejtőzik Magda. 
     Fülében virág-függő 
     s derekán arany kígyó 
     nyújtózkodik a Holdra.
Első szerelmem, hold-leány,
te más egekre szálló,
kigyulladt tenyerembe
mernél-e még zuhanni?
Tíz ujjam emlékezik,
tíz körmöm fölhasad,
hogy, szenvedvén, láthassam
elfordult arcodat… 

     Vasárnap van: hallod-e, 
     búgnak templomi orgonák? 
     zsoltárt énekelsz hozzám, 
     zsoltárt éneklek hozzád. 
     Nincs pap, nincs Isten, mi vagyunk 
     fehér oszlopok árnyán 
     jelenvalók és hitvallók 
     szerelem áldozásán.
Vasárnap van: tudod-e?
nagy eső zuhog: látod-e?
Villám sétál az utcán.
Ha rád néz, meg is halhatsz.
Bújj ide ballonom alá,
bújj ide örömöm alá,
soha meg nem halhatsz.
Nem csókollak meg: úgy szeretlek,
még magamtól is megőrizlek… 

     Tíz ujjam emlékezik. 
     Ruhám is emlékezik 
     butácska örömömre. 
     Nem volt füledben függő, 
     derekadon se kígyó 
     s nem tudtam, hogy a tested 
     hajolna szerelemre.
Orgonazúgást hallottam,
liliom hegedű-szavát –
Hallok most tompa dobszót,
bűnért jajgató zongorát;
s látok kék lámpát lengeni,
sötét szobába hívót,
hogy megfojtsam derekadon
a hideg, arany kígyót.

Csoóri Sándor: Szeptemberi gyónás

 Sarkunkban újra szeptember hava, 

csuhé-szatyrodból a nyár, mint a legutolsó darázs, 

kirepül.   

A meggyfa már vörös levelet ejt, ne nézz oda! 

Én se nézem narancsos meztelenséged, noha nézném- 

sötéthúsú szilvát harapok inkább ketté.   

A szemed is szilva, az öled is szilva, ízed is az! 

Gyékényen árulnálak, ha nem volnék irigy.   

Dehát irigy vagyok és verseket írok vezeklésül, 

birsalma-sárga szavakat ontva, erdő-fényt, erdő- 

tüzet, 

hogy tükrödben fésülködő őszi madár is lássa magát.

Káli László: Tudod, Kedves

 Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép, 

hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét 

telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain, 

utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain. 

Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe 

öltözik az ég, s a Napot magába ölelve, 

mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér. 

Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér 

csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére. 

Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet, 

hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan 

éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan. 

Füle Lajos: Ne hidd!

– Lajos fiamnak –  

Te már talán idegen bolygón
pihenheted ki évi negyven
munkaheted, elsőosztályú
rakétán szállva, csillagok közt,
álmaiddal azonosulva.
De azt ne hidd, hogy ott leled meg
a boldogság kulcsát, ne gondold,
hogy technika, sebesség-mámor,
űrrandevú, utópiáknak
hétköznapi valóraválta
betöltheti a lelkedet, mely
az űrben is oly nyugtalan lesz,
mint itt, a tér szűkebb honában.

Mindaddig, míg fénnyel, Igével
eléri a MEGVÁLTÓ ISTEN
s fészket találsz szívén örökre. 

Füle Lajos: Fiatal és vén napraforgók

Hetykén a Napba néznek,
fiatalok,
duzzad bennük az élet;
visszaragyog ifjúságuk az égre,
fénylő sárga a kékre.

Állnak, alig emelve csak fejüket
barnán, magokkal telve
az öregek,
adósai a Napnak,
s fő-hajtva – úgy maradnak.

Füle Lajos: Mikor már semmi sem marad...

Mikor már semmi sem marad
az ifjúkori lendületből,
érett kori fogadkozásból:
marad pár jó szó, jó imádság
azokért, akik nem szeretnek,
azokért, akik nem kívánják,
de akikért egy életen át
őrt kellett volna állni, hordván
terheiket (könnyebb lett volna
úgy s akkor a magunk keresztje),
szóval pár jó szó, jó imádság
értelmet adhat életünknek
mikor már semmi sem marad
s amikor mégis gazdagabbak
leszünk, mint bármikor korábban,
mert fontos lesz az üdvösségünk,
a magunké, s a másoké is.

Kántor Péter: Apámhoz

Apámhoz 

A Hohe Salvéra csak egyszemélyes, kopott,
öreg ülőszékes lift vezet.
Ég és föld között a kopár csúcs felé,
mintha a semmibe, feléd megyek.

A Mittelstationnál még jól láttalak,
aztán a szomszédos, szeles tetőn
annyifele mutattak a nyilak,
eltűntél a szemem elől.

Gyors vagyok, de nem elég gyors, mire
leértem, útban voltál felfelé,
nézted a sziklacsipkés hegyeket,
indultam fel, te le, te fel, le én.

Süt a nap, vágytalanul, süketen
ülsz a magasban - ha kiáltanék,
nem hallanád, semmit se hallanál,
csak Bach d-moll zongoraversenyét.

Süt a nap, útban vagyok felfelé,
nézem a sziklacsipkés hegyeket,
minden csak emlék, legyen bárkié,
porzó hó, döngetni való terepek.