Pilinszky János: Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban, 

Plakátmagányban ázó éjjelek. 

Égve hagytad a folyosón a villanyt. 

Ma ontják véremet.

Takács Zsuzsa: Vált, új arcokat akar látni

Milyen hamar vége lett! Az előbb még
csokrokat kaptam és forró csókokat -

most vége. Kinyitom az ablakot, ki-
hajolok az utcára. Búcsúhangokat hal-

lok, dudálást, hangos beszédet, a szét-
oszló csoportosulás zajait, mint egy

karnevál végén. Sötét van, az ég komoran
változik, vált, új arcokat akar látni,

unja a régit. Nincs bennem harag; bele-
egyezem. Zúgás közeleg, fölerősödik, csi-

tul, távozik. Mint akit kimentettek egy
folyóból és partra fektettek: új vagyok.

Takács Zsuzsa: Az utolsó gyümölcs

Emlékszel a Sashegyi úton az őszibarackfára?
Engem nem zavart sétánk monotóniája. Egy

izgalmas nő - kérdezted - , hogyan nem unja?
júliusban mindig lehullt egy-egy barack.

A kerítés lécein kiszedtem. Csorgott kezünkön
végig a ragacs. Szomjaztuk mégis elveszetten.

Az utolsó gyümölcs volt a legédesebb. Búcsúnk
már készülődött. Augusztus már vége felé járt.

Méregpohárként ittam ki az érett kelyhet.
Most újra régi kertünk közelébe jártam.

A kerítés alját bedeszkázták. A fa alatt
agyaggolyóvá válva hevert néhány barack.

Dsida Jenő: Amundsen kortársa

Felesége kéri 

- Beteg vagy, fiam, 

ne menj ma hivatalba! - 

Két fia kéri: 

- Láza van, apám, 

ne menjen hivatalba! - 

Dermedt madarak riadoznak: 

- Nagyon hideg van, 

ne menj ma hivatalba - 

Zuzmarás fák közt 

bömböl a szél: 

- Maradj az ágyban! 

Ne menj a hivatalba!  

Ő pedig feleli nékik: 

- Nem lehet, fiaim, 

be kell fejeznem a zárszámadást.  

És fölkel az ágyból, 

Míg dideregve mosdik, 

régi latin szók jutnak eszébe: 

Officium, officii = munka, tisztség, hivatal. 

Debitum, debiti = adósság, kötelesség. 

És titkolja, hogy reszket 

és búcsút vesz és elindul a húszfokos hidegben.  

Nem lelkesedik, nem rajong, 

Nem hajtja feszülő féktelenség, 

nem fűti forró fanatizmus. 

Hírnév, dicsőség, győzelem hármas-igéjét 

nem lengeti rőt lobogón. 

Egyszerű józan és kérlelhetetlen, 

mint a kenyér, 

mint a zárszámadás, 

mint a kötelesség.  

Nézz utána, barátom, 

amint köhögve lép ki az északisarki hidegbe: 

Kishivatalnok. 

Kissé hajlott és deresedő. 

Ötvenéves. 

Amundsen kortársa. 

Hős. 

Az én apám s a te apád, barátom.

Csoóri Sándor: Galilei fejszéje

Sodródom megint, csúnya és fáradt vagyok.
Egy elhagyott asszony káromkodik, ha meglát.
Egy asszony. Egy anya, akit az óceánok
se tudnának már meggyógyítani soha.
Hiába üzenem neki, hogy szerettem valamikor,
de a pókok azóta behálózták a
mindenséget. Hegytől hegyig, Földbe
tört villámoktól föl a Holdig.
Szegény Galilei is fönnakadt már
hasonló szövevényen. „Döntsd el, hogy
ki vagy” – vágták szemébe szigorú papok.
De már késő volt minden válasz.
A dühös lángész magasba dobott egy fejszét,
s a fejsze ott kering azóta is a Nap körül.

Csoóri Sándor: Harangok zúgnak bennem

csonka szonett  

Kinek vagy kiknek bocsáthatnék én meg?
És ki az, aki megbocsáthatna nekem?
Harangok zúgnak bennem össze-vissza
s robog felém az ősz ördögszekereken.
Üssetek meg, hogy magamhoz térhessek!
Öntsetek le, hogy látni kezdjek újra!
Félig vagyok már úgyis csak a földön,
űrbe lebeg kabátom egyik ujja.
Nem voltam pap s nem lettem próféta sem,
csak egy ember, aki még beszélni tudott
a kövekkel és a tűzvészekkel is,
amikor már a szónak sem volt szíve
és a levegő is bűnnel volt tele
s a kényes Hold a föld alá futott.

Csoóri Sándor: Bűnbánó vers

A barátaimnak írom
Már csak magamra figyelek,
mint akit lesnek valahonnan:
padlásablakból, fák mögül,
vagy követnek egy alagútban.
Járkálok tavaszok s telek közt
s köztetek is, ha cipőm orrán
megáll kicsit a Hold pihenni,
vagy hogyha somvirágot szór rám
valamelyik ismerős szél. De
veletek is úgy vagyok csak,
mint akit egy koccanó kés
váratlanul is riadóztat.
Egy kés, egy csonka szó, egy trágár
óraütés jóslatos hangja –
Miféle bűnbe keveredtem,
hogy elveszett szívem hatalma
magam fölött s fölöttetek?
Szelídebb voltam tán, mint Isten
s ostobább, mint a tagadói?
A tüzes nyelvet csak mímeltem?
s a tetoválók hosszú tűit
is csak néztem: hogy táncolnak
mellkasokon és koponyákon
s csúfítanak el mellbimbókat?
Világokat láttam meghalni
elárvult szekerek és tankok
mellől, ülve egy lusta hanton.
De, úgy tetszik, mindez kevés volt!
Kevés a bűn s a bűntelenség.
Ezért kell most füstölgő lécek
között aludnom, fuldokolva,
háttal Istennek, Napnak, égnek.
Hétfő van, kedd van, józan szerda?
Hernyók ünnepe vagy a lassan
fölfelé szálló csontoké
a féregtelenített tavaszban?

Richard Hendrick: Lezárás

Igen, itt van a félelem.
Igen, itt az elszigetelődés.
Igen, itt a pánikszerű felvásárlás.
Igen, itt van a betegség.
Igen, itt van még a halál is.

De,
Azt mondják, annyi zajos év után Vuhanban
Újra lehet hallani a madarak énekét.
Azt mondják, alig pár hét nyugalom után
Az eget már nem borítja sűrű füst,
Hanem kék lett, meg szürke, meg tiszta.
Azt mondják, Assisi utcáin
Az emberek egymásnak énekelnek,
Áténekelnek az üres terek fölött,
A nyitva tartott ablakból,
Hogy akik egyedül vannak,
Azok is halljanak családi hangokat maguk körül.

Azt mondják, hogy Írország nyugati részén egy szálloda
Ingyen ételeket és házhozszállítást nyújt az otthonukhoz kötötteknek.
Ma egy fiatal nő, akit ismerek,
kis szórólapokon saját telefonszámát osztogatta
az egész szomszédságban,
Hogy az öregeknek legyen valakijük, akit felhívhatnak.

Ma a templomok, a zsinagógák és a mecsetek
arra készülnek, hogy üdvözöljék
és befogadják a hajléktalanokat, a betegeket, a megfáradtakat.
Az emberek az egész világon lelassítanak és elgondolkodnak,
Az emberek az egész világon új szemmel néznek a szomszédjukra,
Az emberek az egész világon egy új valóságra ébrednek,
Arra, hogy igazából milyen nagyok is vagyunk,
Arra, hogy mi is fontos igazán.
Szeretetre.

Úgyhogy imádkozunk, és emlékezünk arra, hogy
Igen, itt a félelem.
De nem kell itt legyen a gyűlölet.
Igen, itt az elszigetelődés.
De nem kell itt legyen a magány.
Igen, itt van a pánikszerű bevásárlás.
De nem kell itt legyen a szűkmarkúság.
Igen, itt van a betegség.
De nem kell itt legyen a lélek betegsége.
Igen, itt van még a halál is.
De mindig itt lehet az újjászülető szeretet.
Ébredj rá, hogy mit választasz, hogyan élj most.
Ma vegyél nagy lélegzetet.
Hallgasd csak: a félelmed dübörgése mögött
Újra énekelnek a madarak,
Az ég kitisztul,
És jön a tavasz.
És bennünket mindig körülölel a Szeretet.
Nyisd ki lelked ablakait,
S noha nincs módodban megérteni valakit az üres téren át,
Énekelj.

Solymosi Judit fordítása

Forrás: katolikus.ma

Európa 2020

Európa éjszaka az űrből

Dal - Európa 2020

Rónay György: Ajánlás

                        Nellinek 

Most,
halálom napjaiban
mégegyszer összegyüjtöm,
amit a földön kaptam,
barátságot, szerelmet,
hűséget, örömet,
szeretetet, ragaszkodást,
szépséget, tisztaságot,
jóságot, önfeláldozást –

és egy utolsó lendülettel
fölmutatom az égnek – –

Egyetlen vagyonom –

Fogadjátok szívesen, Mennylakók.

Reményik Sándor: Az én szobám

Nem volt ilyen szobám soha:
Alacsony kis padlásszoba,
De szeme égigérő hegyre néz
S a hegy viszont az ő szemébe.
Benne nehány bútordarab,
Oly durván összerótt, -
De visszadobnék minden földi jót,
Ha ezért kínálnák cserébe.

Ez az én remeteszobácskám.
Körül a falon fenyő, páfrány,
És vadvirág az asztalon.
Szeretteim a nagyvilágban,
Látjátok: én most itt lakom.

Az ablakokon zöld zsalu van:
Nehéz, zöld pilla a szemen,
De a szempillát nem csukom be
Virrasszon örök-éberen.

Nappal lássam, hogy fut a felhő,
Éjjel halljam, mit nyög az erdő,
S mint zúgnak körül a vizek, -

Amen. Nincs tovább. Itt hiszek.

Hidas Antal: Emberek…

Ha a párhuzamosok  az
       előre –
vagy hátra – végtelenben
       okvetlenül érintkeznek,
akkor mért, hogy a végtelentől
       épp olyan végtelen jelenben
a védtelen emberek
       egymásra találni
képtelenek?

Antal Attila: Ima méltóságért

Tarlott fák bokrok ágain 

fakó Hold fénye ring 

elsápadnom ne hagyj Uram 

ha telem rám fuvint 

szívem ha szunnyadó üszök 

számból ha kór lehel 

nyugalmad járjon át a kínt 

méltón viseljem el 

s időm hurka ha rám szorul 

ne sírjon ki ölel: 

tudja hogy aki távozik 

szabad volt s úgy megy el!

Takács Zsuzsa: Döntés

 Ez hát az óra, amikor kilépsz
a „rejtett összefüggések rendszere" mögül,
ami - mint kiderül egy közönséges, széthúzott,

vörös színházi függöny. Nem álmomban látlak?
Valóban megjelentél? Csak ki kellett, ugye,
várnom az időt? Fejedet félrehajtod,

ettől hozzád hajlok én is, arcunk szinte
összeér. Úgy jössz, mintha engesztelni
akarnál, amiért annyira szerettelek.

Megszületett a döntés - mondod.
De hogy ez mit jelent, és annyira, miért
fehéredtél el, azt elhallgatod előlem.

Fecske Csaba: Hely

az eget habos felhőivel 

mintha álmából keltve 

festette volna valaki 

szép és bizonytalan 

még nem lelte meg valódi színét 

határát a hajnali pára hálóingében 

pihen a szemérmes vidék 

az ismerős otthonos táj 

ahol mintha téged szólítana néven 

minden ösvény poros gyalogút 

a szélben doromboló görbe hátú domb