Csoóri Sándor: Történelmi pillanat

Napokon át csak a megkésett győztesek 

siránkozását hallgattam tüzelő borok mellett. 

Kint szakadt a hó, az órák bent kíméletlenül vertek 

s nagymessziről elszuvasodott akadémiák 

recsegtek-ropogtak az alkonyatban. 

Minden kéz, amely fölajánlotta a jövőt nekem, 

üres volt, mint a kifosztott lelkiismeret. 

Én csak álltam a vörösre izzított kályhának háttal, 

néztem a szakadó havat s reménykedni kezdtem a hóban.

Rakovszky Zsuzsa: Egy más világban

Tudom, minden mulandó, de azért ezt az egyet 

mégse hittem volna: azt, hogy egy másik 

világban vénülök meg, mint ahol megszülettem.   

Gyerekkoromban még ott voltak mindenütt: 

a tűzhely lángjában, a fákban, a csillagokban, 

s a vizekben, igen, kiváltképp a vizekben, 

és az örömben és a haragban is, a lényünk 

gyökeréig leható rémületben, 

olyankor ők léptek be a lelkünkbe, sisakban, 

villámmal a kezükben, kagylóhéj csónakon, 

e magasabb erők. Szúette szobruk ott állt 

minden kertben és utcasarkon, 

ha jártunkban-keltünkben kedvünk támadt 

áldozatot bemutatni nekik.   

Azt épp nem mondhatnám, hogy túl sokat 

gondoltunk volna rájuk, de azért 

ők voltak a világ rejtett alapzata, 

és minden más az ő 

létükből következett: hogy mikor kell 

elvetni a magot, lerakni 

a ház alapkövét, eltemetni a holtakat, 

először lenyírni az újszülött 

haját és körmét – ezer évig így volt, 

azt hittük, így lesz újabb ezer évig. 

Vagyis hogy nem hittünk semmit: biztosra vettük. 

Eleinte alig is vettük észre 

a változást: végtére is kinek kell 

tíz Szerapisz-szobor, négy Afrodité-szentély? 

Maradt így is elég. Az emberek a lerombolt 

templomok kövét hazahordták, 

hogy megtoldják a házat egy szobával. 

A szobrokat otthon, a kertben

 állították fel, vagy pedig 

fölhasogatták őket tűzifának. 

Voltak persze holmi rendeletek, 

de azokat nem tartotta be senki, 

és nem is ellenőrizték a betartásukat, 

legfeljebb hébe-hóba, hogyha egy hivatalnok 

bal lábbal kelt, vagy ártani akart 

valakinek puszta személyes okból, 

vagy ha éppen nagyon törte magát 

az előléptetésért. Melyik volt az a pont, 

hogy álltak épp a csillagok fölöttünk, 

melyik reggel riadtunk arra, hogy 

mostantól egy másik világban élünk. 

Hogy míg mi aludtunk, az églakók 

démonná változtak, az áldozatból 

babona lett, hogy mindaz, amit eddig

tiszteltünk, amiről azt hittük, így helyes, 

mostantól visszatetsző és megvetésre méltó?   

Nem volt ilyen reggel, nem volt ilyen pont.  

 A múlt még megmarad, 

mint hófoltok tavasszal 

néhány árnyékos helyen, bokrok alján, 

pár napnál nem tovább. Az életünk 

véget ért, mielőtt véget ért volna. 

Azt mindig is tudtuk, hogy vége lesz, 

de azt hittük, majd az utódok 

s az ő utódaik viszik tovább  

nevünket és szokásainkat.  Azt az egyet

nem is álmodtuk, hogy egy másik világban

halunk majd meg, mint ahol megszülettünk.  

Siklósi János: Várakozás

A szavak miket egy másik életben tőled örököltem lassan elszáradnak 

lassan elporladnak már emlékezetemben 

Mi éltet mégis hogy néha kézzelfogható 

jeleket adsz magadról 

s jössz egyszerűen jössz olyan távoli olyan megmérhetetlen 

messzi messzi időkből 

hogy újra elfog a kételkedés 

lehetséges-e valakit ilyen messziről ilyen kitartón szeretni 

Mégis így van jól 

mert ha te nem élnél azt hinném már hogy magam se vagyok 

felbecsülhetetlen kincs nekem a távolléted 

kitölti üres napjaimat az hogy gondolhatok rád 

Nincs más foglalkozásom csak az hogy mindig várlak

Rab Zsuzsa: Linquenda...

                      Linquenda tellus et domus et placens uxor… 

                                                                       Horatius  

Csak az a langyos ősz ne jusson már eszedbe! 

A gomba, cserfa illatú, 

a szarvashangon bődülő Bakony! 

Nézd a szomszéd ház málló tűzfalát 

a kórházablakon. 

Hidd el: már csupa november jön eztán, 

szél és eső csapkodja a világot. 

Minden halálos szürkeségbe vész. 

Ahogyan most te látod. 

A víztükör se jusson már eszedbe! 

(Négy napja szomjazol.) 

A tó tegnap kiszáradt. 

Partján üres a ház. 

Bezörgettem. Senki se válaszol. 

Nem esik többé kék reggeli hó, 

szétszakadozott gyöngysora 

a zománc nyakú vadkacsáknak. 

Elmennek ők is egyesével, 

a régi társak. 

Latin poéták, görög istenek – 

ők is elúsztak cifra gályán. 

Törött karjukkal, csonkán intenek. 

Mosolyuk csorba márvány. 

Hallod, már világűri szél fütyül 

papírcafattá málló tetteinken. 

Ablak, tűzfal és mennyezet. 

Milyen jó lesz elmenni innen.  

A karcsú feleség megőszült tegnap óta. 

Holnap kivágják azt a kertet.  

Így könyörögtem apámhoz magamban 

haláloságya mellett.  

1967  

Sebestény-Jáger Orsolya: A harmadik nap

Átadtuk Őt a Templom főterén.
Némán állt ott, fejét szótlan lehajtva,
és penésszé porladt fölöttünk a fény,
talán mert Ő is így akarta.

S láttuk a Golgotán a döbbent bitófákat,
− megannyi temetetlen, vérbe fagyott óra −
Szemünk ezután csak árnyékokat láthat,
a csillagporos ígéret nem válhat valóra.

Majd szótlan lapultunk az árkádos szobában,
mint ki már mindenről számot adott,
míg megállt közöttük e múlhatatlan percben
− Ki harmadnapon feltámadott.

Váci Mihály: Ősz

A fecske az égbe nyilalt,  

mégis a szívbe hasít.  

Az égen a kékszinű dal  

könnyű búra tanít.     

Zizzen. Valami közeleg,  

s valami távolodik.  

Szíved a hűs delejek  

közt remeg, ingadozik.     

Állsz suhogó szárnyak alatt,  

szíved a tenyereden.  

Sóhajtsz. - Hova állj, ha maradsz?  

s ha mégy, milyen fény fele menj?

Bella István: Márta

Mióta eszemet tudom, 

mióta a földre kicsuktak, 

beszélő szívemben te beszélsz, 

megálló szívemben te hallgatsz. 

Ott állsz kinyitott szememen, 

lélegzetem mezőin sétálsz, 

vérem vermében vetkezel, 

– napos ág, sárga széltől mézgás. 

Jóra eszmélő énekem 

megébredsz bennem, s én mosolygok. 

Sírásoddal bevérezel. 

Fájsz, mint az anyamell-meleg dombok. 

Már én más nép nyelvén beszélek. 

De úgy törsz fel ösztöneimből 

ahogy szitok, káromló lélek 

csak magyarul sír az idegenből. 

Anyanyelvem vagy, mi odaköt 

a porszemhez is eszméletével. 

Ének a semmiből, fekete rög. 

Elemésztő lélegzetvétel. 

Bertók László: Ahogy a verset mondanád

A pillanat mi összeránt 

mintha nem is volna idő 

csak fényesség meg levegő 

meg szélbe-szakadt pántlikák 

s ahogy jön szembe a világ 

és minden lábon nyúlcipő 

s üldözött lesz az üldöző 

de nem ismeri föl magát 

ahogy a verset mondanád 

amikor zuhog mint a kő 

s a tejút a lyukas tető 

villámlik a szavakon át 

ahogy várod a koppanást 

de már semmi sem menthető.

Bella István: Szeptember

Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról, 

elkékülnek az útszéli tüzek, 

a szerelem is elfullad, csupa zápor, 

de a fák még a szádtól füstösek. 

A nyár a földről lehámlik, mint a lélek 

a koponyáról, ha elalkonyul. 

Ráncosodik a levegő, mint az érett 

szilvák bőre, s a férges ősz lehull. 

Most kellenél, az akácos harákol, 

száz fa köhög, köpdösi a ködöt, 

ragályos csönd száll, e tbc-és tájból 

nem futhatok el, csak ha megszűnök. 

Most kellene a meztelen varázsló, 

ki ellen bármily rettenet kevés, ki, 

ha itt vagy, emberré varázsolsz, 

s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés.

Bella István: Sötétedik

Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna 

– becsukja szemét –, de csak magába mélyed 

az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza, 

mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged, 

 mikor már este van, s megmosakodtam 

– megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek 

mindennapos szutykát számról letörölted. 

Megfürösztötted homlokom a hajadban. 

 Mikor már este van, s nem tudok, akarok 

csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan 

a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy 

a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.

Gál Sándor: Az alkony peremén

egy másik nap fénye majd 

eligazít e sokágú zajlásban 

önzetlenül magához emel 

és megajándékoz kegyelmével 

megélni s hittel e pillanatot 

a nyugalom szülte derűt 

hogy lesz erő a fölemelkedésre 

győzi a szív s az értelem 

együtt ezt az új próbát 

itt az érkező alkonyat peremén

Heinrich Heine: Memento

A hajad olyan fekete, 

a ruhád oly fehér: 

az ifjuság igézete 

az élettel felér.  

Ó, csal az ember élete! 

ki tudja, mi nem ér? 

Ruhád is lesz még fekete, 

hajad is lesz fehér...  

Babits Mihály fordítása

Kosztolányi Dezső: Egyedül

Magam vagyok, rám hull a végtelenség, 

a fák, a lombok ezre eltemet. 

Olykor fölém cikáznak még a fecskék, 

nem láthat itten senki engemet.   

A táj az ismeretlen mélybe kékül, 

nincs semmi nesz a lombokon, a fán 

s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül 

Én, a merész és álmodó parány.   

Egyszerre az ősfélelem legyűr, 

a lég üres, kihalt a szó, a hang, 

s én sápadottan fekszem itt alant.   

A föld szorít s fölém végetlenül 

tágul ki, mint egy kék üvegharang, 

a végtelenbe nyúló kékes űr.   

1905     

Radnóti Miklós: Az Égivándor dala

Ha arcodat csillagfény melegíti, 

űr hidege szívedet nem dermeszti meg, 

s nem fáradsz el sohasem, 

mert az Út kiszabja életed 

a csillagok között, 

az emberek között, 

a sötétben, 

a Fényben, 

a szívekben, 

a Létben, s az Út vezet is, 

mert az lett a dolga, 

mit régen kiszabtak neki: 

lábad alá bársonyt tenni, 

lépéseid könnyen venni, 

nap-melegben árnyat lelni, 

s ha eljön az est 

a csillagok között, 

az emberek között, 

és meg akarsz pihenni, 

akkor bölcsőd lesz az Út, 

hol gyermekként ringva 

feleded a bút, 

s bűvös álomban 

homlokodra gyöngykoszorút 

teszek, 

gyengéden, szépen, 

mint régen, 

hogy bűvös álomban lásd, 

kit nem láthatsz napvilágnál, 

s előtte térdre omolj 

és erőt kérj tőle, Életet, 

hogy ha eljön a reggel, 

tovább vándorolj, 

mert utad szép és örök 

a Tündér-fényű csillagok között.   

Katona Béla: Az Úr jobban tudja…

„ Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az ÚR –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok. Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Ha kerestek majd, megtaláltok engem, ha teljes szívből kutattok utánam.” 

(Jer 29:11-13)              

              Mi is gondolunk valamit magunkról, a jövőnkről, és az Úr is. Időnként egészen másképpen látjuk a dolgokat, mint Ő. Ha lelkileg mélyen vagyunk, akkor ez hatványozottan igaz lehet. A következő párbeszéd talán segítségünkre lesz másképpen látni önmagunkat, a helyzetünket és az Úr velünk való szándékait:     

„ÉN: Szia Isten!  

ISTEN: Szia.  

ÉN: Darabokra hullottam. Össze tudnál újra rakni?  

ISTEN: Inkább nem.  

ÉN: Miért?  

ISTEN: Mert Te nem egy kirakós játék vagy.  

ÉN: És mi legyen az életem szétesett darabkáival?  

ISTEN: Hagyd ott őket, okkal váltak le rólad. Ne foglalkozz velük egy ideig, aztán döntsd el szükséged  van-e még bármelyikre is.  

ÉN: Nem értesz! Én összetörtem!  

ISTEN: Nem, Te nem értesz engem. Te most éppen túllépsz, fejlődsz. Amit most érzel, az a növekedés fájdalma. Megszabadulsz a hátráltató dolgoktól és emberektől. Nem szétesel, hanem a helyedre kerülsz. Nyugodj meg! Vegyél egy mély lélegzetet és engedd, hogy leváljanak rólad a téged már nem szolgáló részek! Ne ragaszkodj többé ezekhez! Engedd leesni, elmenni!  

ÉN: Ha elengedem ezeket, mi marad nekem?  

ISTEN: Csak a legjobb darabok.  

ÉN: Félek változni.  

ISTEN: Folyamatosan ezt mondom: nem változol! HANEM VALAKIVÉ VÁLSZ!  

ÉN: Válok? Kivé?  

ISTEN: Azzá válsz, akivé teremtettelek. A fény, a szeretet, a remény, a bátorság, az öröm, az irgalmasság, a kegyelem és az együttérzés emberévé. Sokkal többet adtam neked, mint azok a sekély részek, amikkel azonosítod magad és amikhez annyi kapzsisággal és félelemmel ragaszkodsz. Hagyd ezeket lehullani! Én szeretlek téged! Ne változz! Legyél! Legyél az, akinek teremtettelek! Addig fogom ezt mondani neked, amíg nem emlékszel rá.  

ÉN: Akkor van egy másik rész.  

ISTEN: Igen. Legyen az ilyen!  

ÉN: Tehát…Nem vagyok törött?  

ISTEN: Nem, de megtörted a sötétséget, akár a hajnal fénye az éjszakát. Ez egy új nap.  Válj azzá, aki valójában vagy!”           

               Az Úr tudja, mi a terve veled. Olykor el kell engedni bizonyos dolgokat, embereket. Nem könnyű, de Tőle kapsz erőt ehhez is. Keresd az Urat imádságaidban rendszeresen! Bízz Benne és légy azzá, akinek Ő akar látni! 

***

 Imádság:  

Uram! Milyen nehezen engedek el dolgokat, embereket. Ragaszkodó vagyok bizonyos értelemben, pedig csak Hozzád kellene ragaszkodnom, mert a Tied vagyok, aki alkottál és a legjobbat akarod nekem. Taníts alázattal, imádságos szívvel, Rád hangolva élnem! Ámen  

***

A nap gondolata:  

Hinni azt jelenti, hogy semmi olyat nem várunk Istentől, amit nem ígért, de mindent nagy hittel várunk, amit megígért. Nem ígérte, hogy nem érnek szenvedések, tehát nem csalódom, ha próbák jönnek. De ígérte, hogy a benne hívő minden nyomorúság közepette is az ő jelenlétében marad.              

Forrás: Napi Ige és Gondolat