Tudom, minden mulandó, de azért ezt az egyet
mégse hittem volna: azt, hogy egy másik
világban vénülök meg, mint ahol megszülettem.
Gyerekkoromban még ott voltak mindenütt:
a tűzhely lángjában, a fákban, a csillagokban,
s a vizekben, igen, kiváltképp a vizekben,
és az örömben és a haragban is, a lényünk
gyökeréig leható rémületben,
olyankor ők léptek be a lelkünkbe, sisakban,
villámmal a kezükben, kagylóhéj csónakon,
e magasabb erők. Szúette szobruk ott állt
minden kertben és utcasarkon,
ha jártunkban-keltünkben kedvünk támadt
áldozatot bemutatni nekik.
Azt épp nem mondhatnám, hogy túl sokat
gondoltunk volna rájuk, de azért
ők voltak a világ rejtett alapzata,
és minden más az ő
létükből következett: hogy mikor kell
elvetni a magot, lerakni
a ház alapkövét, eltemetni a holtakat,
először lenyírni az újszülött
haját és körmét – ezer évig így volt,
azt hittük, így lesz újabb ezer évig.
Vagyis hogy nem hittünk semmit: biztosra vettük.
Eleinte alig is vettük észre
a változást: végtére is kinek kell
tíz Szerapisz-szobor, négy Afrodité-szentély?
Maradt így is elég. Az emberek a lerombolt
templomok kövét hazahordták,
hogy megtoldják a házat egy szobával.
A szobrokat otthon, a kertben
állították fel, vagy pedig
fölhasogatták őket tűzifának.
Voltak persze holmi rendeletek,
de azokat nem tartotta be senki,
és nem is ellenőrizték a betartásukat,
legfeljebb hébe-hóba, hogyha egy hivatalnok
bal lábbal kelt, vagy ártani akart
valakinek puszta személyes okból,
vagy ha éppen nagyon törte magát
az előléptetésért. Melyik volt az a pont,
hogy álltak épp a csillagok fölöttünk,
melyik reggel riadtunk arra, hogy
mostantól egy másik világban élünk.
Hogy míg mi aludtunk, az églakók
démonná változtak, az áldozatból
babona lett, hogy mindaz, amit eddig
tiszteltünk, amiről azt hittük, így helyes,
mostantól visszatetsző és megvetésre méltó?
Nem volt ilyen reggel, nem volt ilyen pont.
A múlt még megmarad,
mint hófoltok tavasszal
néhány árnyékos helyen, bokrok alján,
pár napnál nem tovább. Az életünk
véget ért, mielőtt véget ért volna.
Azt mindig is tudtuk, hogy vége lesz,
de azt hittük, majd az utódok
s az ő utódaik viszik tovább
nevünket és szokásainkat. Azt az egyet
nem is álmodtuk, hogy egy másik világban
halunk majd meg, mint ahol megszülettünk.
