Oravecz Imre: Emlékeztető

Tél, hó, hideg, 

délután, csönd, 

egyedül a házban, 

sötétedés előtt tíz perccel,   

hirtelen megszólal az ablak előtti berkenyén egy feketerigó, 

és bejelenti az estét –   

ne feledd, 

ilyen pillanatokért élsz.

Berde Mária: Egy tékozló

Uram! Én is az voltam, 

Pogányul tékozoltam. 

Tőled kikérve részem, 

Vágtam neki merészen: 

Házadból útra szöktem, 

Köd utánam, előttem. 

Világ zsoldjába álltam, 

Kincseim szétkínáltam, 

Jó napokért, nehányért; 

Örömért, egy parányért... 

Felejtettem bolondul: 

Egyszer egy óra kondul, 

S ki, azt hittem, barátom: 

Foga fehérit látom; 

S kiknek aranyam adtam, 

Felöklelnek kamatban. 

Felejtettem egészen: 

A kincs nem is volt részem, 

A magadéból adtad, 

S fiadat szökni hagytad: 

Hadd próbáljon világot, 

És lássa, amit látott. 

Hadd lepje meg alázat, 

Hogy sírja vissza házad, 

Koldulja vissza orcád, 

Térden megtérve hozzád. 

Uram! Megtértem térden. 

Tulkot ne vágass értem. 

Legszebb ruhád ne add rám, 

Gyűrűd el sem fogadnám. 

Víg muzsika nem illet, 

Csak egyet kérek tőled: 

Hogy lemosdani engedj 

Magamról minden szennyet. 

S tűrj el megülve csendben 

Egy kis zugolyba engem; 

Míg bús sorsom leélem, 

Bánj mint beteggel vélem, 

S ha soká haldokolnám, 

Halálomban hajolj rám.  

 

Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok

Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét. 

Olyan vagyok én ebben a világban, 

Mint az a gordonka, amelyet láttam 

Egy szép úri szobában, a sarokban.   

Húrjai elpattantak. A nyakán 

Gyászfátyol van átvetve, néma flór. 

S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por 

Fedte már. Megbékélt évek pora.   

Oly fájdalom volt rája írva, melynek 

Már csöndje a szent, mint a remetének, 

Ki elfelejtett beszélni az évek 

Magányában, - s cellája küszöbén.   

Míg elkallódott életébe réved, 

Már nem emlékszik régi bánatára: 

Csak mintha némi fínom, messzi pára 

Vérezné be a dús alkonyatot,   

És tenné szebbé, istenibb titokká, 

Melyhez nem illik más, csak némaság. 

Üvöltsön hát a szájas sokaság, 

Isten törött csellója, hallgatok.   

1926

Makay Ida: Többé nincsen

Hogy többé nincsen is szavad,      

hallak az ég s a föld alatt. 

Hogy többé nincsen már karod,      

világok csöndjét ringatod. 

Hogy többé nincs, nem lesz neved, 

Istennek szólok, ha veled.   

Nemes Nagy Ágnes: Arckép, ibolyával

Arcodat tegnap hosszan lestem én, 

arcodat ibolyával festeném, 

spanyol fej, fekete, finom, 

példázza spanyolos kínom:   

hosszú vagy, mint a végtelen, 

de mégis, benned nem lelem, 

mit meglelni szabadulás. 

Ibolyaszín vagy, mint a gyász.

Boda Magdolna: Rajzok

 

A lány lehúzta kesztyűjét, 

és egy szívet rajzolt a szűz hóba, 

majd beleírt két nevet   

Régen én is... 

a homokba,   

de elmosta a tenger.   

Mint Atlantisznak.   

valahol lennie kell 

egy elveszett nevek 

gyűjteményének.   

Juhász Gyula: (Van életünkben...)

Van életünkben egy nagy pillanat, 

Mikor érezzük, mégis érdemes volt, 

Ragyog a szemünk és ragyog a mennybolt 

S mi elfelejtünk minden árnyakat.     

Lehet, hogy minden káprázat csupán 

S az ember egy bús életen keresztül 

E pillanatot keresi, mely eltünt 

S hiába néz az elillant után.     

1929   

Trausch Liza: Mit vetsz?

" Amit vet az ember, azt aratja is." 

Galata 6,7b  

      Akinek kertje van, tudja, a háztartásban mire van szüksége, és tavasszal azt veti. Azért vetünk, mert aratni szeretnénk. Testi értelemben világos, hogy azt vetünk, amit aratni szeretnénk, és azt aratunk, amit vetettünk. A lelki életben is azt fogjuk aratni, amit vetettünk. Az aratás attól is függ, jó-e a vetőmag, milyen a föld. Vetőmagvainkat egy nagy zacskóban találjuk. Az elsőt cselekedetnek hívják. Ne hidd, hogy tehettél olyat, aminek nem volt következménye. Ha nem tudta, nem látta senki, hogy mit tettél, akkor is lesz aratás. Második vetőmag: a szavaim. Ne higgyük, hogy a szó elröpül. Következménye van, és aratni fogjuk. Harmadik zacskóban a gondolataim vetőmagja van. A titkos, rejtett, soha ki nem mondott gondolataimnak is megvannak a következményei. Megvan a saját lelki földünk, ahová vetünk. Az első a lelked, ahová beveted cselekedeteidet, szavaidat, gondolataidat. A lelkiismereted azonnal válaszol. Ne felejtsd el, vetsz a testedbe. Már az orvosok is tudják, milyen szoros a kapcsolat test és lélek között. Bizonyos betegségek idegi, lelki alapon vannak. Magas vérnyomás, elégtelen savtermelés, rossz szívműködés. A harmadik nagy terület a környezeted, a családod. Szegény családod! Micsoda magvak hullanak a kezedből? Sokszor a szívem szakad meg gyerekek miatt, mit látnak, mit hallanak kicsi korukban. Mindent megtennél a családodért, és közben beléjük veted a halálos magvakat. Emberek a munkahelyeden mind-mind a te földed. Hosszú parcella ez a föld, és széles. Jézus azért jött, hogy learassa vetésedet, hogy te arathass bocsánatot, szeretetet, áldást.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Gősi Vali: Szökevény szavak…

Elszöktek 

ajkunkról a legszebb szavak; 

szeretni úgyis csak csendben 

szabad. 

Nem kell a szó, 

a vallomás, jó ez a meghitt 

némaság, mikor a legszebb gondolat 

borzongva életre kél!  

Ragyog a pillanat … Igen! 

Szeretni így szabad: törékeny 

hallgatásban összeforrt ajkunk 

bársonyában csupán a csend 

marad: 

szökik a pillanat, 

elszöknek ajkunkról is 

a legszebb szavak.

Sógor Zsuzsanna: kockázatos vers

báránynak lenni farkasok között, 

gyáván hallgatni, mikor rútak ordítanak, 

zárt ajtó mögött bújni, amikor 

a küszöbön túl őrjöng az indulat, 

sodródni csak, szélesebb úton, 

merre mindenki megy, 

s elkerülni azt, 

melyen az igazság szögei 

tartják az út menti korlátokat, 

enni előre gyártott, túlsózott, 

megrágott kosztját testnek- léleknek, 

nehogy magad kezdd ízesíteni étkedet, 

hagyni, hogy megmondják helyetted, 

mi jó neked, nehogy keresni kezdj, 

mert még találsz valamit mi a tiéd, 

csak azt nézni, mi pragmatikus, 

nem számít, ha nem etikus, 

nem érezni, mert ugyan, mi haszna van  

nem merni élni…  

a kockázat ebben van  

Helen Konstanin: mi vagyok nélküled

mi vagyok nélküled  

egy darab fa 

mely a hullámokon hányódik cél nélkül 

egy levél 

melyet a szél súlytalanul 

visz a légen át 

egy vízcsöpp 

mely értelmetlenül a földbe szivárog 

egy ködgomolyag 

mely a talaj felett kereng s a napra vár 

ami őt a végtelen univerzumba juttatja  

ez vagyok nélküled    

Schrenk Éva fordítása

Arany-Tóth Katalin: Jó lenne

Sétálni 

utcákon bolyongó léptek nyomán, 

köszönni a korosodó fáknak, 

amikor némán meghajolnának 

erőtlen, tétova testem után.  

Ölelni 

a vén törzsükben rejtező erőt, 

süllyedni sárguló avarágyban, 

hinni az apró, égi csodákban, 

s hogy minden perc teremthet szép jövőt.  

Érteni

a szótalan pillantások kegyét, 

titkok, csöndek, könnyek áradását, 

reményt látni a Nap sugarán át, 

s mosolyokkal fizetni mindenért.  

Fogadni, 

ahogy térdre hull az őszinteség, 

s igazsága a ránk szabott útnak, 

örülni minden apró dolognak. 

Talán ennyi pont elég lenne még.

Aretha Franklin Queen of Soul

Say a Little Prayer 

I Dreamed A Dream

Michael Ende: Momo

(részlet)

       Amit a kis Momo tudott, mint rajta kívül senki, az a meghallgatás volt. Momo úgy tudott hallgatni, hogy ostoba embereknek hirtelen nagyon okos gondolatok jutottak az eszébe. Nem mintha valamit mondott vagy kérdezett volna, ami a másikat ilyen gondolatra juttatta, nem, ő csak ott ült, és egyszerűen meghallgatta őket tökéletes figyelemmel és együttérzéssel. Úgy tudott hallgatni, hogy tanácstalan és határozatlan emberek egyszerre egészen pontosan tudták, hogy mit akarnak. Vagy hogy a félénkek hirtelen szabadnak és bátornak érezték magukat. Vagy hogy a boldogtalanok és lehangoltak bizakodóvá és vidámmá váltak. És amikor valaki úgy vélte, hogy élete egészen félresikerült és jelentéktelen, és ő maga csak egy a milliók között, egy, aki egyáltalán nem számít és akit ugyanúgy pótolni lehet, mint egy tönkrement lábast – és elment és elmesélte mindezt a kis Momónak, akkor, még mialatt beszélt, titokzatos módon világossá vált számára, hogy alapvetően tévedett, hogy ő, pont úgy, ahogy volt, minden ember között egyedüli, egyetlenegy és hogy ezért a világ számára különösen fontos. Így tudott Momo hallgatni! 

Schrenk Éva fordítása

A teáscsésze

Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő házassági évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. 

Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét. 

A férj megkérdezte az eladót: 

– Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet. A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze – legnagyobb meglepetésére – megszólalt: 

– Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? 

Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól! 

– Hagyj békén! – üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt:

– Még nem. Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe. 

– Állíts meg! Szédülök! – kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét és azt mondta: 

– Még nem. Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta: 

– Még nem. 

Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem. 

– Most már jobb. – gondoltam. Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle. 

– Hagyd abba! Hagyd abba! – kiáltottam. De csak ingatta a fejét: 

– Még nem. Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja: 

– Még nem vehetlek ki. Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett. Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta: 

– Nézd meg magad! Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek: 

– Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én! – hitetlenkedtem.

 – Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok! – kiáltottam. 

– Szeretném, ha emlékeznél arra – mondta –, tudom, hogy fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értetted, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős. Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem akkor, amikor hozzáfogtam a munkához. 

 Így formálja Urunk is az életünket. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: „Engedj ki!”. Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: „Mi történik velem?” Minden olyan zavaros. 

De Ő tudja, hogy mit tesz. Bízz benne!

(Ismeretlen szerző)