Bella István: A hiány hét napja

Ma még tegnap van, ma még itt vagy,

holnap ma lesz, még el se mentél,

harmadnap: mért ment el, ha itthagy,

a negyedik nap eleven tél,

az ötödik késekben ázik,

a hatodik jég, de mintha égne,

hetedik: hiányzik, hiányzik, hiányzik.

És: itt van, itt van! Földön. Égen.

Beney Zsuzsa

A ködben eltűnik a kert, az ég.

Pedig vannak. Nem ilyen lesz a másik

világ is?

Fotó

Ágai Ágnes: Ennyi

Az életed, ha úgy tetszik, leélted,

nem öltek meg sem bombák, sem keretlegények.

Nem vetettek soha börtönpince mélybe,

Bátran tudtál nézni mindenki szemébe.

Nem kényszeríthettek hamis vallomásra,

Bűnöd nem volt, így nem is kenhetted másra.

Választottál eszmét, csillagot magadnak,

Nem olyat, mit mások melledre varratnak,

Hanem szívből jövőt és igaznak látszót,

Hű maradtál hozzá, nem váltottál zászlót.

A viharos század végigzúgott rajtad,

Sorsod ritkán fordult úgy, ahogy akartad,

De mindig futotta hitre, emberségre,

Szép, okos szavakra, végső menedékre.

Az életedet, ha úgy tetszik, leélted,

Kevesebb év jutott, mint ahogy remélted,

De ha van öröklét, örökké szeretlek,

Nem a puszta földbe, magamba temetlek.

Pardi Anna: Ifjúság

Az élet nem ismer előkészületeket:

hirtelen érzed meg a halál

nyers víz szagát,

és hirtelen

a parti fűzek békéjét.

És hirtelen érzed meg

egy közömbös szerdai vagy csütörtöki napon:

bárhogy is kapkodsz,

elmúlt fiatalságod,

s az égretörő fák ágai mögött

egyre komorabb és nyugtalanítóbb szinekkel

sötétlik

a kikerülhetetlen dolgok háttere.

Kasza Marton Lajos: Van nálam valamid

Van nálam valamid, ami csak te vagy.

Van nálam valamid, ami mindennél többet ér,
ami szent, amitől buzogni kezd a szívben a vér,
amiben nem buzdítható hazugságra a szó.
Van nálam valamid, ami soha el nem lopható,
amely örök a hangodban,
amelyben az életed s az álmod van.

Van nálam valamid, amit őrzök, amit féltek,
amit magamba falazva védek,
de mégis kitárlak a fénynek, a szélnek:
vigyenek, lássanak és telítődjön veled a nap—
mondják el, meséljenek, milyen a szemed, a hajad,
hangodból miként rögződnek zenébe a szavak...
És köszöntsenek, mert szerelmesek
egymás csókjába oly átható tüzet őrzök tőled,
amivel világgá oldod örömét a boldog szeretőknek.

Életút magasán lépkedsz, figyelik a lépted,
dobbanó szívek ütemében, mint húrból a hang, kicseng az élet.
Osztoznak kincseden az éhezők, a szomjazók--
szentül hisznek, hiszik a megtalálható jót:
szíved örömében a hihető valót.
Suhanok melletted. Úton és útfélen
követ rendíthetetlen énem,
mert van valamim, ami a kincsed,
amit magamban néked őrzök,
de felmutatlak a szív, a lélek keresőknek,
újra és újra a vágtázó, örök időnek,
hogy megtaláljak még minden őrizhetőt tőled.
Ó, kedvesem, viszlek már, viszlek hét-zárú

ünnepek közé, élő emlékeztetőnek...

Boda Magdolna: (azt mondtad)

Azt mondtad

csak egy szűk csiga-

lépcső vezet föl,

de nem mondtad hová,

és azt se, hogy

minden lépés után

kihull az a lépcsőfok, 

amiről elléptem,

nem mondtad,

hogy a visszaút

nincs is.  

Beney Zsuzsa: A csend

Még hallatszott a csend. Még milliónyi

szárny és fűrezzenés, a levegő

kristályai egymáson-zizegése

alvók lélegzete, az álmodók

úszó szárnyalása vagy zuhanása.

Az éjszaka bársonysötét zenéje,

süllyedése a porhanyós anyagba

magába fogadni a hangokat.

Csak a haldokló test elhallgatása

némítja el végleg a dermedő világot.

Nem a befagyott tenger – ő, aki

nem mondhatja ki többé a szót: tenger vagy Isten.

Sárhelyi Erika: Az én csendem

Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,
vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,
hideg és kőkemény, mint késben a szándék,
legforróbb szavad is megdermedt ajándék.
Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,
s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,
szívós és kitartó, akár földben a mag,
gyökeret ereszt, mint a felszított harag.      

De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,        
mint éjben a neszek, mint ringató mesék,
végtelen és áldott, mint templomok csendje,
mintha némák lelke együtt énekelne.
Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,
mikor az égre az első fény fellobog,
s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,
hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.

Takács Zsuzsa: Zenit

Egyetlen pontban metszi az eget

minden gondolatom. Azt hiszem minden
férfihangra, hogy tied, minden

testre, mely sápadtan hever
a filmvásznakon kitéve a holdsütésnek
a borzongásnak, a megbocsátás hullámainak

a fehéren kérlelő éjszakai órán.
Sóhajtásom harangcsöppjei lefolynak
az ablaküvegen. Sárban és ködben

forog az éjszaka. Egyazon pontban
metszi az eget minden gondolatom.
Téged dicsőít a zenit.