Szabolcsi Erzsébet: Virágom

Álmodtam egy virágot magamnak, 

éjjel-nappal óvom, ápolgatom. 

Szépen viruló virágszálam 

nem tudja, hogy csak én álmodom.

Faludy György: Nem váglak ketté…

Nem váglak ketté lélekre meg testre 

oly éles késsel, ahogy te teszed, 

ki lelkedet rábíznád tenyeremre, 

de kolostorba zárnád testedet.  

Vadabb vagyok. Fülem örvény: felissza 

lélegzeted fúgáit, s ha hamis 

szégyenkezésem nem tartana vissza, 

végigfogdosnám árnyékodat is.  

De ha mind az öt érzékemet menesztem: 

mindjárt cikázni kezdesz a fejemben 

és nem vagy többé se lélek, se test:  

én szüllek meg magamnak, mert kívánlak 

és mert kívánlak, élvezem a vágyat, 

mely engem betölt; téged elereszt.  

Vágy nélkül még nem volt szerelmes senki. 

Vágy nélkül csak az Isten tud szeretni.

Pilinszky János: Álom

A nemtelen lény lehajol, 

lehajol s fölemelkedik. 

Szépsége feleslegesebb 

és fontosabb egy elnökválasztásnál.  

Sárga haját megérinti a szél, 

szövetséget kötök vele, 

a gyönyörű fej elgondolkodik, 

s úgy néz szembe, hogy nem látni szemét.

Nadányi Zoltán: Vártalak egy évig

Vártalak egy évig, 

hol voltál egy évig? 

Én egyhelyben álltam, 

úgy vártalak, végig. 

Álltam és nem néztem 

se jobbra, se balra, 

csak ahonnan téged 

vártalak, csak arra.  

Szálka a kezemben, 

semmihez se nyúltam, 

szálka a szívemben,

még mélyebbre szúrtam. 

Nem ettem, nem ittam, 

csak álltam kábultan 

én nem is aludtam, 

csak el-elájultam.  

Leveleket hoztak, 

nem volt betű benne, 

ha beszéltek hozzám, 

mintha álom lenne. 

Hívtak, menjek haza 

és kézen is fogtak, 

mit mondhattam nekik, 

boldogtalanoknak!  

Egyszer egy virágos 

ág arcomba vágott,

a tavaszból ennyit 

láttam, ezt az ágat. 

Később egy szál levél 

csüngött róla félve, 

onnan tudtam én meg, 

várlak már egy éve.  

Nagy fa kidült volna, 

torony eldült volna, 

én csak álltam, álltam, 

szomorúság tornya. 

Álltam és nem néztem 

se jobbra, se balra, 

csak ahonnan téged 

vártalak, csak arra.

Ágai Ágnes: Az éjszakák már egyre hűvösebbek

Minden évben megszülettem,

minden évben levetettem valamit a múltból, 

és felvettem valamit a jövőből.

Tulajdonságaimat kinőttem, 

és eladtam az ócskapiacon. 

Gyerekkoromat egy ruhásszekrényben töltöttem. 

Először a Tiszát láttam meg, 

de a sötétben éppen olyan volt, mint a Duna. 

A víz volt az első ábécés könyvem. 

Szülőfalum Magyarország.

Azóta nagyközség lett belőle. 

A háború repeszdarabjaival játszadoztam, 

légiriadók beat-koncertjeire jártam. 

Félelmet kentek a kenyeremre. 

A történelem kerekét 

vonatszerelvények alól hallottam dübörögni.

Szelíd voltam és jólnevelt, 

amit nem győzök levezekelni. 

Páncélruhában járattak, és 

Ízléses, elegáns bilincsben. 

Az első csók íze olyan volt, 

mint a malátakávé.

A gyönyör vadságát akkor ismertem meg, 

amikor más már elfelejti. 

Verseimet az iskola táskába raktam, 

de költő csak akkor lettem, 

mikor válogatott körülményeim megjelentek. 

Az életemben mint megfigyelő vettem részt, 

tanúként idéztek be saját tárgyalásomra.

Időmet rendezetlenül szétdobáltam, 

azután pedánsan összeraktam. 

Sebeim mélyről hegesednek. 

Két tányér meleg szeretetre vágyom. 

Ne bántsatok, mert félek. 

Éveim gyűrűi befonnak, 

újabb hajtásokat növesztek, 

de ha hűvös van, nagyon fázom, 

és az éjszakák már egyre hűvösebbek.

Karaffa Gyula: Neked a vers

Félek. 

Mert Neked a vers csak szelíd fuvallat, 

mi ha érinti bőrödet 

ugyan kellemes, 

de könnyű pótolni mással. 

Lehet, hogy igazad van. 

Lehet, hogy igazad van? 

Minek is játszani a halállal, 

minek kiállni az időbe 

mikor villámok kergetőznek, 

fényes sorokat égetnek lázban 

s ha kedvük épp úgy tartja, 

eltűnnek oszlopban, fában, házban, 

s nyomukban csak pusztulás marad. 

Ilyenkor kéne, hogy itt légy velem! 

Ne akard, hogy egyedül kiálljak, 

mikor dörög s villámok cikáznak! 

Ne akard, hogy egyedül féljek, 

mikor piszkos színe van az égnek! 

Maradj velem!

Szabó Magda: A hanghoz

Hát szólsz megint? Azt hittem, néma lettél, 

vagy iszonyodol megszólítani. 

Hogy hívtalak! Hányszor! Míg telt erőmből, 

s beteg torkomból felsikoltani. 

Míg küzdöttem kétséggel és reménnyel, 

dúlt párnán hánykolódva, mindig ébren, 

s rezegtek tehetetlen ujjaim 

az éjszaka holdverte börtönében.  

Most szólsz, mikor már nem tudok felelni, 

mikor már semmit se tudok, 

s nyugodtan alszom, mert rettegni is, 

szenvedni is fáradt vagyok? 

Most, mikor nem nógatom az időt már, 

de engem nógatnak a hónapok, 

s nem hunyom le szemem, mikor eszembe jut, 

hová, mi felé ballagok?  

Mit mondjak? Hol a szó? Hol vagyok én? 

Költő vagyok? Ki emlékszik reám? 

Most szólsz? Hol van a jel, amit hagyok, 

hisz mindenki jelt hagy maga után, 

billing szőlő és koppanó dió, 

kavics és tollhullató madarak, csak én, 

csak én nem. Mért szólsz újra rám? 

Mit feleljek? A hangom elakad.  

Csak ríkatsz újra. Ég és föld között 

ugyan ki hallja meg? 

Csak villog ez a szilárd levegő 

s feszes folyók felett 

figyelik szálló mosolyuk 

a fellegek. 

Ki hallaná meg? Még a föld se, míg 

el nem temet.

Csoóri Sándor: Határtalanság

Még csak a fák szédülete nyűgöz le,
még csak a tavasz diadalmenete a dombon –
A teljes ég újjászületését nézem
közelről, mint a szemeid.

Még csak a nyers föld fekete pompája tárul
és szerelem helyett a bolyongás hatalma:
lehetetlen ösvények cserepein járunk,
lehetetlen felhőkön, kis fahidakon.

Nem kérdem én, ki akarja, hogy veled járjak
fák gótikus árnyán, a szél völgyeiben,
megyek csak, mint aki hangot hallott,
édes üzenetet a hajnal óráiban.

Tele van utakkal a föld, gyere, tévedjünk el;
kettőnk tévedéséből kihajt majd a szabadság,
mert a megszenvedett élet határtalan, mint minden út,
mint minden szó, melyet a szív bejár.

Gerevich András: Óda a New York-i metróhoz

Spanyolul beszéltek.     

 A lány félszemmel újságot olvasott,      

a srác a CD-manjét birizgálta,      

majd levette bakancsát,      

szellőzzenek a zsibbadt ujjak.      

Középen egy műanyag tálból      

csirkefalatokat mártogattak       

valami fekete szószba,       

kólázgattak.      

Leszállás előtt a lány       

kirúzsozta ajkát és megfésülködött,      

a fiú gyengéden átölelte.    

        

New York-i metró, második otthonunk!      

Nap mint nap órákra      

életünk motorja, kényelme és mocska vagy!      

Ismered titkainkat a világ minden nyelvén,      

arcunkat a bőr minden színében,      

zakatolunk és a méhedben születünk újjá amerikainak!      

Beszélgetések, olvasások, ölelések otthona,      

vigyél minden éjjel haza, mindig máshova -      

eltévednék nélküled!         

   

Egyszer egy újságot kaptam kölcsön      

egy idegentől, ne unatkozzak az úton,      

másnap egy fiatal srác ült le mellém       

és mesélte el többéves kapcsolatát.      

Nem hagy cserben a képzeletem sem,      

ábrándozni is szinte csak itt van időm,      

itt készülök fel randevúkra,      

és órákkal rá a csalódást is itt vezetem le       

     

New York-i metró, éjjeli sikló!      

A nap minden órájában kitárod ajtód a vándor előtt,      

rajtad aludtam hosszú múzeumi séták után,      

vagy mikor egész délután egy üzletet kerestem.      

Minden hajnalban hazáig ringatsz,      

magadba nyelsz, mint békát a kígyó,      

és gyomrodban mentesz ki,      

mikor felfalna a metropolisz.

Hajnal Anna: Ugyanaz?

Rossz vagyok? csupa hűtlenség, 

mint füst a szélben erre-arra 

úgy lengek át a napokon, 

nem várva semmi diadalra... 

Elernyedt minden akarat... 

s ha fáradt kezeimet nézem 

úgy érzem legjobb tétlenül, 

lanyhán túladni az egészen.  

Én megpróbáltam, s hittem is... 

hogy mit? valahol még derengnek 

lepkeszínek és sugarak... 

de olyan fáradtan kerengnek, 

oly messze már, hogy nevüket 

s tapintásukat elfeledtem... 

Ez lett volna az életem? 

de ki maradt itt én helyettem?  

Tapintom magam. Ugyanaz? 

Fej. Karok. Lábak. Mi szökött el,

 hogy üres a tapintható? 

magamtól mikor? ki lökött el? 

Hogy kicserélt egy pillanat, 

hogy lehet, hogy észre se vettem? 

Mindenki így él? vagy csak én, 

ily tudatlanul, meglepetten?  

Mindenki így él? hogy a fény 

fürdik csodálkozó szemében, 

és sokszor mondja azt, hogy: én, 

s maga se tudja, hogy az ében 

sötétben ki alszik el ágyán 

s ki ébred fel helyette reggel, 

kit visz előre könnyű lábán 

s hogy kit dicsérget énekekkel...  

aztán egyszerre, egy napon 

minthogyha meghalna a reggel, 

elsápad, elfoly vére mind 

s tántorog hangtalan sebekkel; 

minthogyha bennem hülne ki, 

úgy elalélt vele a szívem... 

ki halt meg akkor, ő? vagy én? 

s mikor volt? ki mondhatja híven?  

Ki felelhetne? Emberek, 

ti máskép éltek? biztosabban? 

valami hazátok csak van? 

a földön s a holnapi napban? 

valami biztos kéz csak fog, 

s lámpát gyujt nektek, hogyha féltek? 

...engem elejtett valaki... 

s már csak a zuhanásban élek.

Rákos Sándor: Pár fényes órát

fecskeszárnyvillanásnyi ideig még
fény maradj a szememben
nap hősugárzó korongoddal
még egy kicsit melengess engem

nem is nem is egy csorbítatlan őszt
hiszen az hosszú évszak
kegyetekből árnyéktalanul
pár fényes órát szeretnék csak

költözőmadárként lebegve
fürödnék a végső sugárban
s érezném amíg zuhanok
vállam fölött kinyílni szárnyam

Pilinszky János: Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem, 

a partra űzve ballagok, 

az égi semmi habja elkap, 

játszik velem és visszadob.  

Nem is tudom, miért vezeklek? 

Itt minden szisszenő talány, 

ne fusson el, ki lenn a parton, 

e süppedt parton rámtalál.  

S ne félj te sem, ne fuss előlem, 

inkább csittítsd a szenvedést, 

csukott szemmel szoríts magadhoz, 

szoríts merészen, mint a kést.  

Légy vakmerő, itélj tiédnek, 

mint holtak lenn az éjszakát, 

vállad segítse gyenge vállam, 

magam már nem birom tovább!  

Én nem kivántam megszületni, 

a semmi szült és szoptatott, 

szeress sötéten és kegyetlen, 

mint halottját az itthagyott.  

Csáky Anna: Az őrzők

Levetkőznek halkan a kertben a fák, 

sok ezer levelet küldnek a széllel 

a didergő, száraz, sápadt füveknek, 

beterítve lágyan a hűlő földet, 

s a közelgő tél előtt tisztelegve. 

Lombgerebennel táncol az ember, 

hajtja a csóktalan szél kerekét, 

e fájdalom, jaj-dús nyikorgó dallam, 

a halk zizegés, bús, lágy-neszű hullás, 

a haldokló szépség most elbűvöli. 

Átsír a fákon az ősz, zúg jajongva, 

nem rémület, vész vagy riadó-zengés, 

nem a szél verése recsegő ágon, 

csak az évszak búcsúzik elesetten: 

tört fényű szemei félig lehunyva, 

aláfuttatva rozsdaszín erekkel. 

És mielőtt eldől e láz-teli végharc, 

keményet rúg még a dicső porondon, 

a lehulló lomb pedig betakarja, 

s kivont kardokkal őrzik, állva a fák, 

a tiszteletére épp levetkőzők.

Sebestény-Jáger Orsolya: Jeremiás

Vállamra vettem az igazság világát, 

legszentebb világát: a fénylőt. 

Te tetted rám, hogy magadhoz emelj, 

mint elhintett magból, az égig érőt. 

Rőt utak között pörölycsapás vagyok, 

házából elűzött, zord zarándok. 

Köröttem puszta. Fölöttem tűz. 

Már bennem lobbannak azok a lángok. 

S mint álmos anyagot formáltál kezeddel 

hűen hajolva a hiú anyaghoz, 

értő kezekkel tapasztva össze, 

hogy közeledni merjek a csillagokhoz. 

Így indulok. Vállamra véve jármodat, 

szavad Igéjét, szavad világát, 

mely mindörökkön át békességet ad 

és védőn világít – akár a fáklyák.

Fazekas Lajos: Visszatérés

Ha elfárad majd e szív - megáll, 

tavasz lesz akkor, ősz, vagy nyár? 

Elmegyek tőletek egy napon, 

holnap vagy később nem tudhatom. 

Életem átvillan az Időn, 

akár a csillag odafönn 

az éjben, az égi tengeren - 

A halál után mi lesz velem? 

Tudom, a szívem nem lesz virág, 

por leszek, mint a nagyapák; 

a csontjaimról lefeslenek 

az erős izmok, a kék erek, 

a homlokom újra síma lesz, 

csupa-csont-arcom üreges - 

a pusztulás elvégzi rajtam 

mester-munkáját irgalmatlan. 

De amit teszek - a dolgomban 

valami maradandó van, 

s  Ő, akit hiszek, ott vár reám 

az örök-születés hajnalán ...